R. K. Lilley: Felpörgetve

A romantikus-erotikus regények, nagyrészt kifelejtve a romantikát néha olyanok, mint az esküvői hagyományok: valami új, valami régi, valami kölcsön, valami kék, lehetőleg az egyik szereplő szeme, aminek a tengerszín mélységeibe bámulva jól el lehet alélni és pocsolyává nedvesedni. Az már senkinek nem meglepetés, hogy ezek az írónők szeretnek egymástól lopkodni, bocsánat, ötletet kölcsönvenni. Néha összetákolt Frankenstein szörnyeteg jön össze belőle, néha pedig egy egész élvezhető könyv.

Adott egy multimilliárdos fiatal, dögös, kreatív szexuális életű főhős, gázos gyerekkorral, mert az a tuti. Első látásra megtetszik neki a visszahúzódó, ártatlan szüzike szőke szépség (éljen az alliteráció!), hasonlóan vacak gyerekkorral, kötelező jófej meleg legjobb baráttal és rejtett tehetséggel. Találkoznak, aztán a pasi módszeresen nyomulni kezd, a lány beadja a derekát, és most jönnek a kellemes részek. Egyrészt, Bianca nem lát rögtön zúgó esküvői harangokat, úgy gondolja, mindenkinek jobb, ha csak alkalmi szórakozást jelentenek egymásnak. Az ágyjelenetek nem olyan sablonosak, sem popódugók, se műbrék sehol, van viszont lekötözős popsiemelentyű és szexhinta :) James csak az ágyban domináns, egyébként majdnem barátnőként kezeli a lányt, a személyisége is érdekli, nem csak a számos testrése. Az ágyban mocskos a szája, amúgy illedelmes. Rém fura, de nekem a könyvek szexjeleneteinél bejönnek a trágár szavak, de ha élőben morogná a fülembe a barátom, hogy "Ronggyá kúrom a pinád!", lehet lerúgom magamról. 

Bianca nekem valamiért végig olyan Sookie Stackhouse jellemnek tűnt: vágyik a férfira, de nem hagyja magát megtörni, ámulatba ejti a gazdagsága, de nem akar hasznot húzni belőle csak nyugtázza, ahogy hozzááll a dolgokhoz, másokhoz, nem elítélően, hanem megértően, természetesen... az egyik legszimpatikusabb női karakter. Most a pasi volt nekem kicsit semmilyen.

Kapunk egy adag családon belüli erőszakot és hasonló társadalmi problémát, mintha minden valamire való regény szociális tanmesét akarna ledugni a torkunkon. Picit zavar, hogy nincs sehol egy pasi, aki azért él valamilyen szexuális életet, képvisel  fétist, devianciát, mert neki az jön be, hanem csak csináltak vele valamit, amitől elromlott egy kapcsoló. Még a végén késztetést érzek analizálni magam.

A könyvtől nem kell csodákat várni, de határozottan élvezhető, olvasmányos, elnyomás és hisztimentes.

Ilona Andrews: Áradó hold

A Mágikus találkozás annyira tetszett, hogy kénytelen voltam azonnal nekikezdeni a második résznek. Amikor egy jó sorozatra rátalálok, mindig mérges vagyok, hogy miért nem olvastam hamarabb, de -mint most is- azzal vidítom magam, hogy még friss az élmény, emlékszem azokra a részletekre, szereplőkre, akikre utalnak a folytatásban.

Az előző kötetben hoppon maradt William, a hányattatott sorsú alakváltó már két éve él a Peremben, dolgozik a Töredékben és vágyakozik egy olyan család után, amiről azt hiszi, sosem kaphatja meg. Azonban megtalálja a katonai múltja, és esély kap rá, hogy elkapja az "ősellenségét".

Cerise a Pocsolyában él, ami nagyjából a Perem trógertelepe. Kemény nő, aki egy nagy család élére áll, miután elrabolják a szüleit. A család meglehetősen zizi, van ott minden: félóriás holdember, mesterlövész, tolvaj, Frankenstein-t is lealázó nagypapa.

Találkoznak, összeköti őket a közös cél: legyőzni a Pókot, a gonosz pszichopata terrorista titkos ügynököt. Egyikük sem tudja, megbízhat-e a másikban, mennyit árulhat el magáról, a terveiről...

A szerelmi szál itt csak a háttérben bontakozik ki, ez a történet sokkal inkább fantasy, mint az első rész. Nekem a fantasy mindig is utazás volt, valakik vándorolnak, hogy elérjék a célt, a nagy küldetést, legyőzzék a gonoszt... Furcsa, démonszerű kreatúrák, gyilkosságok, csonkolások. 

Végig nagyon izgalmas volt, Andrews szépen adagolja az izgalmat és a feszültséget, bár voltak kiszámítható részei. A vége kicsit sótlan, semmilyen volt, akár lezártnak is tekinthető, mert bár függővége van, a történet nem lóg a levegőben. Szerethető karakterek, néhol komor, néhol humoros hangulat, amennyi romantika szorult bele, bármelyik pasi a kezébe veheti, az előző kötet ismerete nélkül is kerek egész.

Ilona Andrews: Mágikus találkozás

Talán megcsömörlöttem a sok fütyikönyvtől (dehogy...), talán már nagyon hiányzott egy történetközpontú romantikus fantasy (inkább!), de ez a könyv nagyon megfogott. Minden szereplővel együtt tudtam érezni, jókat nevetem rajtuk, a gyerekek pedig imádnivalóak. Leszámítva a csóróságot, a bekattant anyucit és a lelépő apucit, igazi Addams family hangulatú családot kaptunk, ami nekem nagyon bejön. Boszorkány(szerű) nagymama, kámehámékat eregető nő, halottébresztő és alakváltó kistestvér, zombi nagypapa a fészerbe zárva.

Aztán a kis család élete fenekestül felfordul, amikor megjelenik Declan: vagy 190 centi magas, izmos kockahasú tömény mágia és veszedelem, nem mellesleg képzett harcos, kékvérű nemesember, művelt, okos, humoros, csalafinta észjárású, empatikus, hűséges barát, és a kedvencem: szép hosszú sörénye van. Minden olyan lány álma, aki mer még álmodozni és nem vak. Rose azt hiszi, hogy az utóbbi évekhez hasonlóan ő is csak el akarja rabolni, hogy tenyészkancaként hasznosítsa, mert a lánynak páratlanul erős "villantási" képessége van. Erre találhattak volna jobb kifejezést. Declan ráhagyja a lányra, mert a családban megvan az a rossz szokás, hogy ráhagyják az emberre a találgatást, ha macerás magyarázkodni. Persze úgy vonzódnak egymáshoz, mint két mágnes, de mégsem a szerelmi szál viszi a történetet, hanem a galád ellenség, aki démoni lényeket szabadít a Perem lakóira. A végén minden szép és jó, természetesen, de nagyon izgalmas az utolsó pillanatokig. Legalábbis nekem csupa öröm volt olvasni.

A világ kialakítása nagyon bejön. Van a Töredék, ahol mi is pengetjük mágiamentes tudatlan kis életünket, és van a Mágia, a mi világunk tükörképe, a kettő között pedig a Perem, ahol kisebb mágikus erővel rendelkező  emberek laknak. Tudnak mindkét világról, de fordítva ez csak kevesekre igaz és még kevesebben tudnak átlépni a határon. Annak ellenére, hogy fantasy történet, maga a cselekmény, a szereplők motivációja nagyon életszerű, a lecsupaszított történet szépen érthető, nincsenek logikai hülyeségek. Külön pirospont az InuYasha és az akcióhősök miatt.

Samantha Ann King: Osztozni Hailey-n

A női újságok és weboldalak tömve vannak szextippekkel és mindenféle teljesítmény/örömfokozó tanáccsal. Egyre nagyobb elvárásokat adnak a pasik és a nők elé. Kezdem azt gondolni, azért szaporodtak el mostanában az egy csaj-több pasi felállású könyvek, mert a valóságban nincsenek Gideon Cross és Christian Grey féle főállású szexmaratonisták, így a hölgyek örömét már nem is tudja egy férfi szolgálni. A másik teóriám, hogy a szingliség dicsőítésével (vagy a magánytól való félelem miatt) félni kezdenek az igazi kötöttségtől, így inkább megosztják az érzelmeiket az imént ecsetelt előnyökkel együtt háremet építenek. Ennyit a filozóikus mélázásomról.

A poligám történetek között az Osztozni Hailey-n a jobbak közé tartozik. A szereplők között ez nem állandósult létforma, nem kamaszkori perverzióból megmaradt rigolya, itt csak a körülmények hozzák. Adott két jó barát, akik már 25 éve ott vannak egymásnak, és ugyanannyi ideje ismerik a lányt, aki felnőve mindkét férfi iránt vonzalmat érez. Tehát mindenki szeret mindenkit és tudják, hogy a versengés, a választás mindent elrontana, így a pasik előjönnek a farbával. A lánykát nem kell sokáig győzködni. Ami valóssá teszi a történetet, hogy nem fogadják a környezetükben elsöprő örömmel. Hailey bátyja kicsit kiakad, bár egy 32 éves nővel nem kéne úgy bánni, mint egy tinédzserrel.

Ez így még egész átlagos történet lenne, de ugye minden könyvbe kell valami csavar, esetleg krimiszál. Ez esetben egy erőszakos ex-barát, aki a szakítást csak akkor fogja fel, ha ő kezdeményezi, így zaklatni kezdi a lányt, a családját és a barátait. Szépen felvezetik a zaklatást, hogy milyen lehetőségei vannak ilyenkor egy nőnek. Az Easy-Egyszeregy-ben jobban tetszett, hogy a lányok megpróbáltak aktívan védekezni és önvédelmi tanfolyamra mentek, de persze más potenciális támadástól tartani és kilépni a családon belüli erőszakból. A történet tehát élvezhető, befogadható, még némi erkölcsi mondanivalója is van.

Ami miatt néha -ha nem is a fejemet csapkodtam az asztalhoz- a szememet forgattam, a könyv nyelvezete volt. Nem tudom, a fordító elégelte-e meg a sok puncit-picsát-nunit-cunust-mókuskát-kéjbarlangot-kelyhecskét és társait, hogy mindenféleképpen szinonímát kellett keresni a női nemi szervre, de a vulva nagyon nem nyerő választás. Főleg nem kábé 15-ször. Az ágyjelenetek ettől nem izgatóak, hanem nevetségesek lesznek.

Apropó, ágyjelenetek. Ezeknél a csoportos kufircoknál mindig elképzeltem (egyrészt, mert erre való, másrészt, mert ilyen irányú tapasztalatom nincs), hogy akkor a hetero pasikat nem zavarja, ha a kétlyukas menetnél összecsattannak a zacsik? Néhány ilyen könyvnél úgy van tele a csajok minden testnyílása, hogy közben a férfiak és csatolt részei egymáshoz sem érnek. Itt finoman leírja az írónő, hogy menet közben a pasik egymásra támaszkodnak, megkapaszkodnak egymásban, az egyik hozzáér a másik farkához, miközben a csaj csiklóját izgatja. Így azért kicsit valósághűbb a dolog. Lett volna még lehetőség a könyvben a két pasi terén is. Az egyik jelenetnél a nagy izgalomban összecsókolóztak, mire az egyik durcásan elvonult, hogy ő ugyan nem fog pasizni, de Hailey annyit pedzegette a dolgot, és annyi más utalás is volt, hogy nekem kicsit befejezetlennek tűnt így, hogy ez a dolog nem futott le. Valami epilógust el tudtam volna viselni, mert a lezárás szép és jó, de csak nagyvonalúan egy huszárvágással lett elintézve.

A borító annyira nem tetszik, elég nyálasak ezek a fiúkák, a könyv szereplői viszont harmincasok, így én érettebb férfiakat választottam volna.

Gina L. Maxwell: Elcsábítani Hamupipőkét

Egyszerű könyvecske, egyszerű történettel. Rút kiskacsa lány, aki nem látja magában az előnyös tulajdonságokat, és egy nagymenő "szőke herceg" aki megmutatja neki őket. Azért jók ezek a történetek, mert pontosan tudjuk, mit várhatunk tőle: kis civakodás, egymás kerülgetése, egymásra találás, összeveszés, aztán a nagy kibékülés. Mint egy hosszabb Júlia vagy Tiffany füzetecske (amiket mellesleg én szerettem kamasz koromban). Ha ezeket a történeteket könyv helyett filmen látnánk, remekül tudnának működni a csajos film kategóriában.

A szereplők kedvesek voltak: Lucie, a szerényen vagány orvos és Reid, a művészlelkű harcos. Nem voltak a könyvben fájdalmas jelenetek, egyszer sem éreztem késztetést, hogy a fejemet (vagy az írónőét) a falba verjem. Jó volt olvasni azokat a részeket, amikor a szereplőknek szépen lassan kiderül, mit is szeretnének valójában, az írónő szépen megragadta a pillanatot, amikor rájöttek, hogy szerelmesek a másikba.

Kedveltem Vanessát, mint legjobb barátnőt, de kár, hogy kevés szerep jutott neki. Itt is kötelező kellék volt a meleg barát, de nekik is csak nyúlfarknyi rész jutott. A vége igazi hamupipőkés volt, épp annyira, hogy még édes legyen, de nem gej. Igazán kellemes egynapos olvasmány, néhány egész vicces jelenettel.

Sophie van der Stap: Ma szőke vagyok

Elég komoly bajban vagyok, mert egy ilyen témájú könyvről nehéz úgy negatív értékelést írni, hogy ne tűnjek érzéketlen baromnak, de nekem akkor sem tetszett. Sophie igazságtalan helyzetben van, ez tény, de nem igazságtalanabb a helyzete másokénál, csak mert ő fiatal, mert más tervei voltak, mert bohó vagy épp szerelmes. Mindenkinek vannak tervei, és senki nem érdemli meg, hogy a belét is kihányva haljon meg.

Az elején még kedveltem Sophie-t: próbálta a legjobbat kihozni magából, pozitívan gondolkodni a családjára támaszkodva. Aztán a családja egyre inkább eltűnt, a háttérbe szorult, Sophie előlük bezárkózott, inkább belevetette magát az éjszakába, a pasizásba (igen, mert még megteheti, mert még kell valakinek), flörtöl az orvosaival, két kemó között nyaralni jár, Paris Hilton-nal bulizik valami olasz jachton. Egyszerűen nem értettem őt, egyre felszínesebbnek tűnt, aki néhány mástól kölcsönzött filozófikus mondattal próbált mélyebb mondanivalót kölcsönözni a tetteinek. Kikéri magának a közös kórtermet, mert ő fiatal, nem akarja az öregeket hallgatni, akik szerint szerencsés, mert erős a betegséggel szembeni küzdelemhez, mert nem akarja mások haldoklását hallgatni. Senki sem szeretné más haldoklását hallgatni. Haldokolni sem szeretne senki, főleg nem így, de persze aki öreg, annak már úgyis mindegy, örüljön neki, hogy többet élt. Ha én beteg vagyok, és lehet, hogy nincs sok hátra, szerintem a családommal lennék, mert a maradék idő nem csak az enyém, gondolni kell arra is, akit itthagyunk, mondjuk két szülőt, akiknek el kell temetni a gyereküket.

Sophie nekem elég csélcsapnak tűnt. Egyik ágyba be, a másikból ki, gond nélkül szerelmes több pasiba egyszerre, úgy váltogatja az érzéseit, mint a parókáit. Ugyanezt éreztem a könyvével kapcsolatban is. Ahogy halad a történet, egyre nehezebb követni. Néha úgy jön a képbe új szereplő, hogy oldalakon át csak találgatok, ez mégis ki a csuda, mert Sophie úgy ír róla, mintha mindenről annyi tudásom lenne, mint neki. Ugyanez igaz a betegségére is. Néha telezúdítja a lapokat szakkifejezésekkel, hogy utána hopp! már másról legyen szó, hol rosszabbodik az állapota, hol már "gyógyult", de legalábbis tünetmentes. Nem érzem benne a logikát, rákos betegből, hirtelen átvált celeb íróvá, én meg csak kapkodom a fejem, hogy ő bizony egy önző, szédült tyúk, a kevésbé szimpatikus fajtából. Gratulálok neki a gyógyuláshoz, de ha van is más könyve, én biztos nem kérek belőle.

Lora Leigh: Buja álmok

Elérkeztünk a harmadik Buja Fiúk harmadik bujaságához, a ropogtatnivaló Natches-hez. Ő az, aki a történet szerint a leginkább ragaszkodik az osztozáshoz, mégis benne merül fel a legkevésbé, hogy tényleg közösködne a csaján. Az egymásra találás itt a legbonyolultabb, és természetesen testileg sokkal előbb közel kerülnek egymáshoz, mint lelkileg, bár később hősünk gondolatai közé pillantva, kiderült, hogy ő igazi szerelem első látásra típus.

A történetünk előtt öt évvel mesterlövészként kimenekített egy megerőszakolt, félholtra vert ügynöknőt, akinek utána romantikusan beakasztott a kórházban, mert ugye kutyaharapást szőrivel. Csakhogy a nő házas, a gyerekét pedig pont akkor ölik meg egy merényletben, miközben a férfival búfelejt. Ez a helyzet már alapból borzolja az ember idegeit, mert

• Ha bucira verik a fejem és gumibotokat dugdosnak a testnyílásaimba, nem valószínű, hogy a szexen jár a fejem
• Aki nemi erőszak után akar megdugni egy férjezett Quasimodo-t, az nem komplett
• Nem megyünk Irakba, amikor otthon van a három éves lányunk

Chaya ezután menekül, mert a lánya halála a büntetés a hűtlenségéért, legalábbis így gondolja. A második kötet idején, Rowdy és Crista nyomozásába újra belecsöppen, találkozik kicsit a férfi intim tájékával és megy a dolgára. Egy évvel később pedig Natches úgy gondolja, nem engedi tovább menekülni. A nyomozás most nyomozósabb, bár elég hamar rá lehet jönni az összefüggésekre, pláne a spoileres fülszöveget olvasva. Szerencsére így is élvezhető a történet, ha azért nem várunk túl sokat tőle. Szexjelenet van dögivel, de sokkal visszafogottabb. Semmi popódöngetés, trágár utasítás, a korábbi ténykedésekhez képest laza vanília. 

Ami engem idegesített, az az időrendiség. Chaya elvileg 28 éves. Öt évvel ezelőtt, 23 évesen vesztette el a 3 éves lányát, tehát 20 évesen szült, mínusz a kilenc hónap terhesség, meg talán kicsit előtte férjhez ment, mondjuk 19 évesen. Kisbaba mellett, majdnem kamaszként hogy a túróba lett belőle magasan képzett nemzetvédelmis ügynök, iraki bevetésen???

A másik fejcsóválós momentuma a könyvnek, ami sokaknak szemet szúrt, Natches mentális terhes-radarja. Hölgyeményünk közli, hogy nem védekezik, és az első három katymaty után azért nem ártana valamit tenni ezügyben. Mire a pasiból kitör a tenyészcsődör, hogy ő akkor jól felcsinálja a lányt, két dugással később pedig tényként közli mindenkivel, hogy bizony, küldetés végrehajtva, úton a kis trónörökös. Elég mulattató, hogy a végére tömegesen esnek teherbe az oldalbordák. Kelly-t ugyan hiányoltam a közös babázásból, de cserébe örökbe fogadták az időközben húsz éves majdnem férfivá serdült iraki ismerősüket. És ez most komoly: két 28 éves ember örökbe fogad egy húsz éves fiút...

Lora Leigh: Buja éjszakák

A Buja fiúk visszatérnek, élükön ezúttal Dawg áll.Nőiesen bevallom, az első részben iszonyatosan kevertem őt és Natches-t, egyszerűen nem tudtam, melyik-melyik. Most már tisztázódott a dolgo, főleg mert itt nem egyszerre szerepelt minden jelenetben az összes tesztoszteron- és spermabomba.

Dawg már az előző kötetben kerülgette Crista-t, aki magasról fütyült rá. Persze kiderült, hogy ez nem egészen igaz, sőt, amikor nyolc éve elmenekült a városból, egy éjszakát töltött a pasi karjaiban. Egy éjszakát, amikor a pasi elvette a szüzességét és tövig a lányba temetkezve arról csacsorászott, milyen jó lesz még két farok a lányban. Másnapra meg elfelejtette az egészet, amin valljuk be, minden önérzetes nő vérig sértődne.

Crista végül visszatért, Dawg pedig maga se tudja miért, kutyaként loholt a nyakában, míg egy rendőrségi ügy kapcsán indoka lett rá, miért kell egyre közelebb kerülnie hozzá. Hamar az ágyban kötnek ki, de Dawg-ot furdalta a kíváncsiság, miért menekült a lány, és hogy ő miért álmodik már nyolc éve arról, hogy megkapja és csakis magának tartja meg. 

Dawg sokkal könnyebben nyílt meg és ismerte fel a vágyait, mint Rowdy, aki azt hiszi, osztozni szeretne, mert hiszen mindig ezt csinálták. Szerencsére az elejétől tudja, hogy ez a nő más. Crista pedig akarja a férfit, de sok sérelem érte a múltban, amiken nehéz túllépni. A sok testnedv és vágyakozás között kapunk egy féltékeny terroristácskát, kiderül sok mocsok a Mackey családról. Itt egyértelműbb volt a gyilkos kiléte, az utolsó 10-15 oldalon szépen rendeződik minden, hála a srácok haditengerész/katona/mesterlövész/bérgyilkos és ki tudja milyen múltjának. Dawg szimpatikusabb volt, mint Rowdy, de mindig jobban csíptem a hosszú hajú pasikat.

A történetvezetés és a karakterek felépítése jobb, mint az első részben, határozottabb szereplőket kapunk. A sorozat határozottan fejlődőképes, remélem az írónő tartani tudja a szintet.

Teresa Medeiros: Felejthetelen csók

Nem sokban különbözött ez a könyv a többi kosztümös romantikus könyvtől, mégis, pár nüansznyi-nyúlfarknyi különbség azért a javára vált.

Adott a fiatal, magára maradt picit naiv, de cseppet sem tehetetlen hősnőnk, akinek három héten belül férj kel. Ha lehet, ne legyen nagyon szőrös, és legalább hetente egyszer fürödjön. És az sem árt, ha tud olvasni és szereti a kismacskákat.

Adott a kicsit makacs, nőcsábász, aki belül egy megsebzett, elhagyott kisfiú, aki egy véletlen folytán Laura karjaiban köt ki, amnéziásan. A lány úgy gondolja, a pasi az égből pottyant, ugyanis fél perce még bőszen imádkozott egy valamire való vőlegényért. Nem nehéz kitalálni, mi jön ezután.

Ami jó a könyvben, hogy a nagy lelepleződés után nem az a szokásos pár oldalnyi feszültség és gyors feloldás van, nagy egymásra borulás, aztán az epilógus, szekérderéknyi gyerek és a naplementébe tovatűnés. Sterling bizony pipa, amiért rászedték és házasságba kényszerítették, Laura szintén, mert megtudta, hogy a férje az a férfi, akit ő csak az ördögnek hívott évekig. Kis segítséggel végül minden rendeződik.

Mind a karakterek, mind a mellékszereplők nagyon szépen ki vannak dolgozva. Ami külön jó pont, az állatok szerepeltetése: olyan édesen le van írva a kis vörös macska, aki kiszemelte magának Sterlinget gazdinak, a két marcona kutya, akiket kenyérre lehet kenni. Ezt igazán csak egy másik gazdi tudja megérteni, a könyvben szereplő állatok igazi személyiséget kaptak.

A kedvenc szereplőm (igen, kövezzetek meg), Lottie volt, Laura enyhén szociopata kishúga. Molyon őt vélik a legidegesítőbb karakternek, és tény, hogy nem éppen szokványos egy tízéves kislány, aki mindenféle gyilkossági kísérletet tervez és próbál megvalósítani, de... Kicsit magamra emlékeztet, pont ilyen voltam kiskoromban, azt leszámítva, hogy csak ábrándoztam a mi lenne, ha dolgokról, de nem próbáltam senkit megölni. Olyan Addams family-sen édes kislány, de a leendő férje jobb, ha vigyáz vele.

Vicces könyv, szerethető karakterek, könnyed délutáni kikapcsolódás.

Monica Murphy: Heti csaj

A könyvet az Altatódal és a Szürke ötven árnyalatának a keresztgyerekének éreztem, amiről elég nehéz lenne spoilermentes véleményt alkotni. A bugyutácska, de végtére is helytálló cím és a romantikusan csöpögős borító, sőt, az olvasmányosság ellenére nem könnyű könyv. Illetve könnyen befogadható, könnyen emészthető, de súlyos témáról szól.

Fable húsz éves, az anyja nemtörődöm alkoholista, mindig más rossz pasikkal jön össze, így a lány jobbára egyedül neveli a lassan elkanászodó öccsét. Senki nem figyel rá, alkalmi kapcsolatokban keresi a törődést, amik után még üresebbnek és mocskosabbnak érzi magát. Most gonosz vagyok, de jó volt ezt olvasni, hogy mert a hasonlóan "nagyétkű" női karakterek erkölcsi hozzáállása a témához elég sekélyes, én meg frászt kapok a könnyű nőcskéktől.

Andrew huszonegy éves, évek óta kerüli a családját, főleg a mostohaanyját, felbérli a lányt, legyen egy hétre a barátnője, legyen a villámhárító közte és a családja között.

Az egy hét tele volt hullámvölgyekkel és kicsi emelkedőkkel, sok titok és megválaszolatlan kérdés merül fel a lányban, miközben azt veszi észre, hogy nem a pénzért teszi a dolgát. Andrew-nak akar segíteni. Talán mert érzi, hogy ő még nála is elcseszettebb, és ha megmenti, neki is van esélye. 

Mi történt vajon Andrew és a mostoha között, és hogy halt meg a fiú kishúga. Miközben a lány keresi a válaszokat, egyre erősebbek az érzései, és egyre több mocsok kerül a napvilágra.

A vége reményteli függővég, ha lehet ilyet mondani, sokban hasonlít a Szürke befejezésére. Jó könyv, bár kicsit eseménytelennek éreztem. Nem rágtam le a körmöm az izgalomtól, és volt pár ezt miért? kérdésem, főleg a mostohát illetően, de azért mégis tudom ajánlani, mert a témája amolyan veled is megtörténhet.

Heidi McLaughlin: Forever my girl- Örökké a csajom

Ez a könyv annyival több, mint amire az amúgy gyönyörű borítóból, a fülszövegből és néhány kivétellel a kiadótól várunk. Sokkal-sokkal több, igazi kellemes csalódás. Eleve nem kéne new adult kategóriába sorolni, mert egyáltalán nem azt nyújtja.

A könyv arról szól, mi van, hogy valóra váltsuk az álmainkat, és sikerül is? Mi van, ha nem azt az álmot hajszoltuk, amire a legnagyobb szükségünk van és kiderül, hogy jó alaposan elcsesztük és most másé az, amire a legjobban vágytunk? Liam otthagyta a fősulit, az ígéretes focis karrierjét, a családját, a szerelmét és a barátait, hogy szerencsét próbáljon a zenészek világában. A legnagyobb hibája, hogy nem indokolta az eltűnését, igazi seggfej módjára angolosan távozott, minden hidat felégetve maga mögött. Tíz évvel később a régi legjobb barátja temetésére visszaérkezve döbben rá, hogy mennyi mindent hagyott maga mögött. Egy majdnem tíz éves kisfiút, például.

Ami jó pont Liam-nek, hogy nem próbál hárítani: amit ő cseszett el, azt bevallja, bocsánatot kér és igyekszik helyrehozni. Nem menekül a felelősség alól, szépen visszakúszik a barátai életébe, apja lesz a fiának, sőt igyekszik visszahódítani a botor módon elvesztett örökös szerelmét. Hajlandó beismerni a hibáit és kompromisszumokat kötni, ami igazán üdítően hat némely irányításmániás szereplő után.

Josie karaktere szépen összetett, nagyon jól ábrázolja az írónő a lelki folyamatokat, mert bármennyire is szeretnénk egyből a boldog befejezést, jöjjenek össze a szerelmesek, a helyzet mégiscsak az, hogy az A. pasi lelépett, otthagyta terhesen, aztán visszajön fényes páncélú lovagként, míg B. pasi mellette volt hat éven át, szereti is, együtt nevelték a fiát. Nehéz ügy. Mert ennyi minden után hogy legyen benne biztos az ember, hogy Liam-et nem azért szereti-e, mert előtört belőle a nosztalgia, mert a fiának  az apja, mert be akarja magának bizonyítani, hogy jelentett neki valamit akkor és nem lehet csak úgy lecserélni? Honnan tudja, hogy Nick-et igazán szereti-e, nem csak azért van vele, mert fiatalon magára maradt egy kisbabával, a város jobbára kiközösítette, a férfi pedig biztos támaszt nyújtott neki? Jó, hogy éretten próbálja kezelni Liam visszatérését, pedig még csak 28-29 éves ő is. (Ennyi idősen lehet vajon valakinek már saját praxisa???) Nem tiltja el előle a fiát, nem küldi el a fenébe, nem is tagadja le. Ebben a helyzetben szerintem nem érdekelne, miért nem akart tudni a pasi 10 évig a gyerekemről, nem engedném, hogy találkozzanak, rettegnék, hogy elveszi, elcsábítja a csilliomos zenész élettel. 

Megértem Nick-et is, még úgy is, hogy Liam megjelenésével egyre idiótább. Talán csak féltékenységből kellett neki Josie, de ilyen indokból egy fiatal srác sem vállal fel egy kisgyerekes lányt. Ha belegondolunk, azt hitte, rendben vannak a dolgai: együtt él egy nővel, aki már majdnem beadta a derekát, hogy hozzámenjen, jól kijön a nevelt fiával, jó állása van, a város megbecsült tagja, fociedző, minden sínen, és egycsapásra kifordul alóla a biztos talaj.

Ebben a könyvben a piszok menedzseren kívül nincsenek igazán negatív karakterek. Mindegyikük keresi a boldogságát, azt, ami a gyerekeknek a legjobb, próbál korrekt lenni, és igen, néha elcseszik, rosszul reagálnak, de valljuk be, az életben sokan ennél még cifrábban is viselkednének ebben a szituban.

Nagyon-nagyon jó könyv, feltétlen elolvasom a folytatást, amiben az özvegy barátnő, Katelyn és Liam zenésztársa, az egyedülálló apuka, Harrison sorsa rendeződik.

Eloisa James: Éjféli csók

Kicsit gondban vagyok ezzel a könyvvel. Szeretem a kosztümös romantikus könyveket, a meséket, ez a kettő keveréke, mégsem tetszett. Talán nem is a szereplőkkel volt a bajom, hanem a történettel, vagyis annak kifejtésével.

Adott Kate, a látszólag kisemmizett árva Hamupipőke, akit a butácska, kutyaharapásos féltestvére helyett elküldenek a hercegi bálba smúzolni, hogy kibájologja a házassági engedélyt. Volt ott minden: győzködés, zsarolás, fenyegetés, várni nem lehet, mert akkor hamar megduplázódik a családban a zabigyerekek száma.

Kate felkerekedik, hogy viasz kebelbarátokkal, színes parókákkal és kutya-kiegészítőkkel bevonuljon a társaságba. Kedves lány, de mégis olyan semmilyen: az egyik pillanatban picsog, hogy már 24 éves vénlány, nem kell senkinek, aztán úgy röpköd és csacsog, mint egy 10 éves. Elélibben egy nő, közli, hogy a sosem látott keresztanyja és szemrebbenés nélkül elhiszi. Odaadja magát a hercegnek, pedig tudja, hogy mást akar elvenni a pénzért, hogy aztán ráhagyja a kastélyt, mert neki régészkedni van kedve.

Gabriel az egyik legkevésbé szimpatikus férfi főhős, akivel mostanában találkoztam, pedig a pasi szereplőkkel valamiért elnézőbb vagyok. Kicsit kétszínű, teljesen határozatlan, néha bunkó kicsit és döntésképtelen. Nem találja Kate-et csinosnak, de felkelti az érdeklődését, hogy nem olvadozik tőle, mint málbafagyi a napon, amikor találkoznak. Ahogy felfedezgeti a személyiségét, elkezdi vonzónak tartani, ráadásul, mivel fattyúnak hiszi (nem is értem, miért hagyja meg a nő ebben a megalázó hitben a férfit, én kikérném magamnak) úgy gondolja, szórakozik vele kicsit, mielőtt igába hajtja a fejét. Miközben a menyasszonya bemutatkozó bálja tart szerintem elég visszataszító és jellemtelen a szobájába bújtatott szeretőjéhez rohangálni. Lealacsonyít vele két nőt: egyet, aki hagyja magát és egyet, aki semmit nem tud semmiről. A vége hirtelen hepiend, mindenkinek megoldódik minden baja, a gonosz mostoha majdnem elnyeri méltó büntetését, de legalábbis gazdagon hal meg, a két testvérnek meg lesz egy focicsapatnyi gyereke.

A könyv kábé négy nap alatt játszódik, és ha nem is veszem figyelembe, hogy egy felhasított és összevarrt száj nem gyógyul be ennyi idő alatt nyom nélkül, nekem akkor is hihetetlen az egész. Tudom, ne legyek olyan kritikus, de én a mesékben is szeretem, ha hihetőek benne az érzelmek. A herceg elveszi a lányt, mert újdonságra vágyott, a lány meg szerelmesnek érzi magát, hogy ne érezze könnyű nőcskének magát, amiért lefeküdt vele. Nekem valamiért csak ennyit mond a történet.