Sophie van der Stap: Ma szőke vagyok

Elég komoly bajban vagyok, mert egy ilyen témájú könyvről nehéz úgy negatív értékelést írni, hogy ne tűnjek érzéketlen baromnak, de nekem akkor sem tetszett. Sophie igazságtalan helyzetben van, ez tény, de nem igazságtalanabb a helyzete másokénál, csak mert ő fiatal, mert más tervei voltak, mert bohó vagy épp szerelmes. Mindenkinek vannak tervei, és senki nem érdemli meg, hogy a belét is kihányva haljon meg.

Az elején még kedveltem Sophie-t: próbálta a legjobbat kihozni magából, pozitívan gondolkodni a családjára támaszkodva. Aztán a családja egyre inkább eltűnt, a háttérbe szorult, Sophie előlük bezárkózott, inkább belevetette magát az éjszakába, a pasizásba (igen, mert még megteheti, mert még kell valakinek), flörtöl az orvosaival, két kemó között nyaralni jár, Paris Hilton-nal bulizik valami olasz jachton. Egyszerűen nem értettem őt, egyre felszínesebbnek tűnt, aki néhány mástól kölcsönzött filozófikus mondattal próbált mélyebb mondanivalót kölcsönözni a tetteinek. Kikéri magának a közös kórtermet, mert ő fiatal, nem akarja az öregeket hallgatni, akik szerint szerencsés, mert erős a betegséggel szembeni küzdelemhez, mert nem akarja mások haldoklását hallgatni. Senki sem szeretné más haldoklását hallgatni. Haldokolni sem szeretne senki, főleg nem így, de persze aki öreg, annak már úgyis mindegy, örüljön neki, hogy többet élt. Ha én beteg vagyok, és lehet, hogy nincs sok hátra, szerintem a családommal lennék, mert a maradék idő nem csak az enyém, gondolni kell arra is, akit itthagyunk, mondjuk két szülőt, akiknek el kell temetni a gyereküket.

Sophie nekem elég csélcsapnak tűnt. Egyik ágyba be, a másikból ki, gond nélkül szerelmes több pasiba egyszerre, úgy váltogatja az érzéseit, mint a parókáit. Ugyanezt éreztem a könyvével kapcsolatban is. Ahogy halad a történet, egyre nehezebb követni. Néha úgy jön a képbe új szereplő, hogy oldalakon át csak találgatok, ez mégis ki a csuda, mert Sophie úgy ír róla, mintha mindenről annyi tudásom lenne, mint neki. Ugyanez igaz a betegségére is. Néha telezúdítja a lapokat szakkifejezésekkel, hogy utána hopp! már másról legyen szó, hol rosszabbodik az állapota, hol már "gyógyult", de legalábbis tünetmentes. Nem érzem benne a logikát, rákos betegből, hirtelen átvált celeb íróvá, én meg csak kapkodom a fejem, hogy ő bizony egy önző, szédült tyúk, a kevésbé szimpatikus fajtából. Gratulálok neki a gyógyuláshoz, de ha van is más könyve, én biztos nem kérek belőle.

Lora Leigh: Buja álmok

Elérkeztünk a harmadik Buja Fiúk harmadik bujaságához, a ropogtatnivaló Natches-hez. Ő az, aki a történet szerint a leginkább ragaszkodik az osztozáshoz, mégis benne merül fel a legkevésbé, hogy tényleg közösködne a csaján. Az egymásra találás itt a legbonyolultabb, és természetesen testileg sokkal előbb közel kerülnek egymáshoz, mint lelkileg, bár később hősünk gondolatai közé pillantva, kiderült, hogy ő igazi szerelem első látásra típus.

A történetünk előtt öt évvel mesterlövészként kimenekített egy megerőszakolt, félholtra vert ügynöknőt, akinek utána romantikusan beakasztott a kórházban, mert ugye kutyaharapást szőrivel. Csakhogy a nő házas, a gyerekét pedig pont akkor ölik meg egy merényletben, miközben a férfival búfelejt. Ez a helyzet már alapból borzolja az ember idegeit, mert

• Ha bucira verik a fejem és gumibotokat dugdosnak a testnyílásaimba, nem valószínű, hogy a szexen jár a fejem
• Aki nemi erőszak után akar megdugni egy férjezett Quasimodo-t, az nem komplett
• Nem megyünk Irakba, amikor otthon van a három éves lányunk

Chaya ezután menekül, mert a lánya halála a büntetés a hűtlenségéért, legalábbis így gondolja. A második kötet idején, Rowdy és Crista nyomozásába újra belecsöppen, találkozik kicsit a férfi intim tájékával és megy a dolgára. Egy évvel később pedig Natches úgy gondolja, nem engedi tovább menekülni. A nyomozás most nyomozósabb, bár elég hamar rá lehet jönni az összefüggésekre, pláne a spoileres fülszöveget olvasva. Szerencsére így is élvezhető a történet, ha azért nem várunk túl sokat tőle. Szexjelenet van dögivel, de sokkal visszafogottabb. Semmi popódöngetés, trágár utasítás, a korábbi ténykedésekhez képest laza vanília. 

Ami engem idegesített, az az időrendiség. Chaya elvileg 28 éves. Öt évvel ezelőtt, 23 évesen vesztette el a 3 éves lányát, tehát 20 évesen szült, mínusz a kilenc hónap terhesség, meg talán kicsit előtte férjhez ment, mondjuk 19 évesen. Kisbaba mellett, majdnem kamaszként hogy a túróba lett belőle magasan képzett nemzetvédelmis ügynök, iraki bevetésen???

A másik fejcsóválós momentuma a könyvnek, ami sokaknak szemet szúrt, Natches mentális terhes-radarja. Hölgyeményünk közli, hogy nem védekezik, és az első három katymaty után azért nem ártana valamit tenni ezügyben. Mire a pasiból kitör a tenyészcsődör, hogy ő akkor jól felcsinálja a lányt, két dugással később pedig tényként közli mindenkivel, hogy bizony, küldetés végrehajtva, úton a kis trónörökös. Elég mulattató, hogy a végére tömegesen esnek teherbe az oldalbordák. Kelly-t ugyan hiányoltam a közös babázásból, de cserébe örökbe fogadták az időközben húsz éves majdnem férfivá serdült iraki ismerősüket. És ez most komoly: két 28 éves ember örökbe fogad egy húsz éves fiút...

Lora Leigh: Buja éjszakák

A Buja fiúk visszatérnek, élükön ezúttal Dawg áll.Nőiesen bevallom, az első részben iszonyatosan kevertem őt és Natches-t, egyszerűen nem tudtam, melyik-melyik. Most már tisztázódott a dolgo, főleg mert itt nem egyszerre szerepelt minden jelenetben az összes tesztoszteron- és spermabomba.

Dawg már az előző kötetben kerülgette Crista-t, aki magasról fütyült rá. Persze kiderült, hogy ez nem egészen igaz, sőt, amikor nyolc éve elmenekült a városból, egy éjszakát töltött a pasi karjaiban. Egy éjszakát, amikor a pasi elvette a szüzességét és tövig a lányba temetkezve arról csacsorászott, milyen jó lesz még két farok a lányban. Másnapra meg elfelejtette az egészet, amin valljuk be, minden önérzetes nő vérig sértődne.

Crista végül visszatért, Dawg pedig maga se tudja miért, kutyaként loholt a nyakában, míg egy rendőrségi ügy kapcsán indoka lett rá, miért kell egyre közelebb kerülnie hozzá. Hamar az ágyban kötnek ki, de Dawg-ot furdalta a kíváncsiság, miért menekült a lány, és hogy ő miért álmodik már nyolc éve arról, hogy megkapja és csakis magának tartja meg. 

Dawg sokkal könnyebben nyílt meg és ismerte fel a vágyait, mint Rowdy, aki azt hiszi, osztozni szeretne, mert hiszen mindig ezt csinálták. Szerencsére az elejétől tudja, hogy ez a nő más. Crista pedig akarja a férfit, de sok sérelem érte a múltban, amiken nehéz túllépni. A sok testnedv és vágyakozás között kapunk egy féltékeny terroristácskát, kiderül sok mocsok a Mackey családról. Itt egyértelműbb volt a gyilkos kiléte, az utolsó 10-15 oldalon szépen rendeződik minden, hála a srácok haditengerész/katona/mesterlövész/bérgyilkos és ki tudja milyen múltjának. Dawg szimpatikusabb volt, mint Rowdy, de mindig jobban csíptem a hosszú hajú pasikat.

A történetvezetés és a karakterek felépítése jobb, mint az első részben, határozottabb szereplőket kapunk. A sorozat határozottan fejlődőképes, remélem az írónő tartani tudja a szintet.

Teresa Medeiros: Felejthetelen csók

Nem sokban különbözött ez a könyv a többi kosztümös romantikus könyvtől, mégis, pár nüansznyi-nyúlfarknyi különbség azért a javára vált.

Adott a fiatal, magára maradt picit naiv, de cseppet sem tehetetlen hősnőnk, akinek három héten belül férj kel. Ha lehet, ne legyen nagyon szőrös, és legalább hetente egyszer fürödjön. És az sem árt, ha tud olvasni és szereti a kismacskákat.

Adott a kicsit makacs, nőcsábász, aki belül egy megsebzett, elhagyott kisfiú, aki egy véletlen folytán Laura karjaiban köt ki, amnéziásan. A lány úgy gondolja, a pasi az égből pottyant, ugyanis fél perce még bőszen imádkozott egy valamire való vőlegényért. Nem nehéz kitalálni, mi jön ezután.

Ami jó a könyvben, hogy a nagy lelepleződés után nem az a szokásos pár oldalnyi feszültség és gyors feloldás van, nagy egymásra borulás, aztán az epilógus, szekérderéknyi gyerek és a naplementébe tovatűnés. Sterling bizony pipa, amiért rászedték és házasságba kényszerítették, Laura szintén, mert megtudta, hogy a férje az a férfi, akit ő csak az ördögnek hívott évekig. Kis segítséggel végül minden rendeződik.

Mind a karakterek, mind a mellékszereplők nagyon szépen ki vannak dolgozva. Ami külön jó pont, az állatok szerepeltetése: olyan édesen le van írva a kis vörös macska, aki kiszemelte magának Sterlinget gazdinak, a két marcona kutya, akiket kenyérre lehet kenni. Ezt igazán csak egy másik gazdi tudja megérteni, a könyvben szereplő állatok igazi személyiséget kaptak.

A kedvenc szereplőm (igen, kövezzetek meg), Lottie volt, Laura enyhén szociopata kishúga. Molyon őt vélik a legidegesítőbb karakternek, és tény, hogy nem éppen szokványos egy tízéves kislány, aki mindenféle gyilkossági kísérletet tervez és próbál megvalósítani, de... Kicsit magamra emlékeztet, pont ilyen voltam kiskoromban, azt leszámítva, hogy csak ábrándoztam a mi lenne, ha dolgokról, de nem próbáltam senkit megölni. Olyan Addams family-sen édes kislány, de a leendő férje jobb, ha vigyáz vele.

Vicces könyv, szerethető karakterek, könnyed délutáni kikapcsolódás.

Monica Murphy: Heti csaj

A könyvet az Altatódal és a Szürke ötven árnyalatának a keresztgyerekének éreztem, amiről elég nehéz lenne spoilermentes véleményt alkotni. A bugyutácska, de végtére is helytálló cím és a romantikusan csöpögős borító, sőt, az olvasmányosság ellenére nem könnyű könyv. Illetve könnyen befogadható, könnyen emészthető, de súlyos témáról szól.

Fable húsz éves, az anyja nemtörődöm alkoholista, mindig más rossz pasikkal jön össze, így a lány jobbára egyedül neveli a lassan elkanászodó öccsét. Senki nem figyel rá, alkalmi kapcsolatokban keresi a törődést, amik után még üresebbnek és mocskosabbnak érzi magát. Most gonosz vagyok, de jó volt ezt olvasni, hogy mert a hasonlóan "nagyétkű" női karakterek erkölcsi hozzáállása a témához elég sekélyes, én meg frászt kapok a könnyű nőcskéktől.

Andrew huszonegy éves, évek óta kerüli a családját, főleg a mostohaanyját, felbérli a lányt, legyen egy hétre a barátnője, legyen a villámhárító közte és a családja között.

Az egy hét tele volt hullámvölgyekkel és kicsi emelkedőkkel, sok titok és megválaszolatlan kérdés merül fel a lányban, miközben azt veszi észre, hogy nem a pénzért teszi a dolgát. Andrew-nak akar segíteni. Talán mert érzi, hogy ő még nála is elcseszettebb, és ha megmenti, neki is van esélye. 

Mi történt vajon Andrew és a mostoha között, és hogy halt meg a fiú kishúga. Miközben a lány keresi a válaszokat, egyre erősebbek az érzései, és egyre több mocsok kerül a napvilágra.

A vége reményteli függővég, ha lehet ilyet mondani, sokban hasonlít a Szürke befejezésére. Jó könyv, bár kicsit eseménytelennek éreztem. Nem rágtam le a körmöm az izgalomtól, és volt pár ezt miért? kérdésem, főleg a mostohát illetően, de azért mégis tudom ajánlani, mert a témája amolyan veled is megtörténhet.

Heidi McLaughlin: Forever my girl- Örökké a csajom

Ez a könyv annyival több, mint amire az amúgy gyönyörű borítóból, a fülszövegből és néhány kivétellel a kiadótól várunk. Sokkal-sokkal több, igazi kellemes csalódás. Eleve nem kéne new adult kategóriába sorolni, mert egyáltalán nem azt nyújtja.

A könyv arról szól, mi van, hogy valóra váltsuk az álmainkat, és sikerül is? Mi van, ha nem azt az álmot hajszoltuk, amire a legnagyobb szükségünk van és kiderül, hogy jó alaposan elcsesztük és most másé az, amire a legjobban vágytunk? Liam otthagyta a fősulit, az ígéretes focis karrierjét, a családját, a szerelmét és a barátait, hogy szerencsét próbáljon a zenészek világában. A legnagyobb hibája, hogy nem indokolta az eltűnését, igazi seggfej módjára angolosan távozott, minden hidat felégetve maga mögött. Tíz évvel később a régi legjobb barátja temetésére visszaérkezve döbben rá, hogy mennyi mindent hagyott maga mögött. Egy majdnem tíz éves kisfiút, például.

Ami jó pont Liam-nek, hogy nem próbál hárítani: amit ő cseszett el, azt bevallja, bocsánatot kér és igyekszik helyrehozni. Nem menekül a felelősség alól, szépen visszakúszik a barátai életébe, apja lesz a fiának, sőt igyekszik visszahódítani a botor módon elvesztett örökös szerelmét. Hajlandó beismerni a hibáit és kompromisszumokat kötni, ami igazán üdítően hat némely irányításmániás szereplő után.

Josie karaktere szépen összetett, nagyon jól ábrázolja az írónő a lelki folyamatokat, mert bármennyire is szeretnénk egyből a boldog befejezést, jöjjenek össze a szerelmesek, a helyzet mégiscsak az, hogy az A. pasi lelépett, otthagyta terhesen, aztán visszajön fényes páncélú lovagként, míg B. pasi mellette volt hat éven át, szereti is, együtt nevelték a fiát. Nehéz ügy. Mert ennyi minden után hogy legyen benne biztos az ember, hogy Liam-et nem azért szereti-e, mert előtört belőle a nosztalgia, mert a fiának  az apja, mert be akarja magának bizonyítani, hogy jelentett neki valamit akkor és nem lehet csak úgy lecserélni? Honnan tudja, hogy Nick-et igazán szereti-e, nem csak azért van vele, mert fiatalon magára maradt egy kisbabával, a város jobbára kiközösítette, a férfi pedig biztos támaszt nyújtott neki? Jó, hogy éretten próbálja kezelni Liam visszatérését, pedig még csak 28-29 éves ő is. (Ennyi idősen lehet vajon valakinek már saját praxisa???) Nem tiltja el előle a fiát, nem küldi el a fenébe, nem is tagadja le. Ebben a helyzetben szerintem nem érdekelne, miért nem akart tudni a pasi 10 évig a gyerekemről, nem engedném, hogy találkozzanak, rettegnék, hogy elveszi, elcsábítja a csilliomos zenész élettel. 

Megértem Nick-et is, még úgy is, hogy Liam megjelenésével egyre idiótább. Talán csak féltékenységből kellett neki Josie, de ilyen indokból egy fiatal srác sem vállal fel egy kisgyerekes lányt. Ha belegondolunk, azt hitte, rendben vannak a dolgai: együtt él egy nővel, aki már majdnem beadta a derekát, hogy hozzámenjen, jól kijön a nevelt fiával, jó állása van, a város megbecsült tagja, fociedző, minden sínen, és egycsapásra kifordul alóla a biztos talaj.

Ebben a könyvben a piszok menedzseren kívül nincsenek igazán negatív karakterek. Mindegyikük keresi a boldogságát, azt, ami a gyerekeknek a legjobb, próbál korrekt lenni, és igen, néha elcseszik, rosszul reagálnak, de valljuk be, az életben sokan ennél még cifrábban is viselkednének ebben a szituban.

Nagyon-nagyon jó könyv, feltétlen elolvasom a folytatást, amiben az özvegy barátnő, Katelyn és Liam zenésztársa, az egyedülálló apuka, Harrison sorsa rendeződik.

Eloisa James: Éjféli csók

Kicsit gondban vagyok ezzel a könyvvel. Szeretem a kosztümös romantikus könyveket, a meséket, ez a kettő keveréke, mégsem tetszett. Talán nem is a szereplőkkel volt a bajom, hanem a történettel, vagyis annak kifejtésével.

Adott Kate, a látszólag kisemmizett árva Hamupipőke, akit a butácska, kutyaharapásos féltestvére helyett elküldenek a hercegi bálba smúzolni, hogy kibájologja a házassági engedélyt. Volt ott minden: győzködés, zsarolás, fenyegetés, várni nem lehet, mert akkor hamar megduplázódik a családban a zabigyerekek száma.

Kate felkerekedik, hogy viasz kebelbarátokkal, színes parókákkal és kutya-kiegészítőkkel bevonuljon a társaságba. Kedves lány, de mégis olyan semmilyen: az egyik pillanatban picsog, hogy már 24 éves vénlány, nem kell senkinek, aztán úgy röpköd és csacsog, mint egy 10 éves. Elélibben egy nő, közli, hogy a sosem látott keresztanyja és szemrebbenés nélkül elhiszi. Odaadja magát a hercegnek, pedig tudja, hogy mást akar elvenni a pénzért, hogy aztán ráhagyja a kastélyt, mert neki régészkedni van kedve.

Gabriel az egyik legkevésbé szimpatikus férfi főhős, akivel mostanában találkoztam, pedig a pasi szereplőkkel valamiért elnézőbb vagyok. Kicsit kétszínű, teljesen határozatlan, néha bunkó kicsit és döntésképtelen. Nem találja Kate-et csinosnak, de felkelti az érdeklődését, hogy nem olvadozik tőle, mint málbafagyi a napon, amikor találkoznak. Ahogy felfedezgeti a személyiségét, elkezdi vonzónak tartani, ráadásul, mivel fattyúnak hiszi (nem is értem, miért hagyja meg a nő ebben a megalázó hitben a férfit, én kikérném magamnak) úgy gondolja, szórakozik vele kicsit, mielőtt igába hajtja a fejét. Miközben a menyasszonya bemutatkozó bálja tart szerintem elég visszataszító és jellemtelen a szobájába bújtatott szeretőjéhez rohangálni. Lealacsonyít vele két nőt: egyet, aki hagyja magát és egyet, aki semmit nem tud semmiről. A vége hirtelen hepiend, mindenkinek megoldódik minden baja, a gonosz mostoha majdnem elnyeri méltó büntetését, de legalábbis gazdagon hal meg, a két testvérnek meg lesz egy focicsapatnyi gyereke.

A könyv kábé négy nap alatt játszódik, és ha nem is veszem figyelembe, hogy egy felhasított és összevarrt száj nem gyógyul be ennyi idő alatt nyom nélkül, nekem akkor is hihetetlen az egész. Tudom, ne legyek olyan kritikus, de én a mesékben is szeretem, ha hihetőek benne az érzelmek. A herceg elveszi a lányt, mert újdonságra vágyott, a lány meg szerelmesnek érzi magát, hogy ne érezze könnyű nőcskének magát, amiért lefeküdt vele. Nekem valamiért csak ennyit mond a történet.