Jay Crownover: Rule

A jókislány vágyakozik a rosszfiú után, aki persze jó és gondoskodó a lelke mélyén, ahogy a jókislány sem annyira szende legbelül. Milliószor lerágott csont, azt hihetnénk, pláne az utóbbi idő felhozatalához képest, hogy már nem lehet újat mutatni a témában. Jac Crownover megmutatta, hogy lehet.

Shaw a gazdag amerikai jókislány megtestesítője: pasztell színeket és gyöngysort visel, drága kocsit vezet, orvosi előkészítőre jár és az elvált, társaságfüggő sznob szülei elnyomásában él. Minden vasárnap elmegy a halott barátja ikertestvéréért, mert csak úgy tudja a családját összetartani. Persze nem olyan egyszerű, mert Rule a tökéletes fekete bárány, mindenki a háta közepére kívánja, főleg az anyja, aki őt okolja Remy haláláért.

Rule bőrének nagyobb részét borítják tetoválások, mint amennyit nem, és a stratégiailag fontos helyeken piercingeket visel. (hmm..). Jól menő tetoválóművész, hűséges barátai vannak és bomlanak utána a nők, mégsem boldog. Szerencsére a könyvnek már viszonylag az elején összejönnek, így sokkal életszerűbb, mert a hálivúdi rózsaszín köd helyett nem a kapcsolatról szól a történet. Ami, mint tudjuk, a szerelmes bújásokon és az ágytornán kívül az összecsiszolódásból, a különböző személyiségek elfogadásából, a bizalom kiépítéséről, a hibákból és azok helyrehozásából áll. Ők ketten megdolgoznak a kapcsolaton, dolgoznak egymáson, megtanulnak kiállni egymásért.

Előtérbe kerülnek fontos problémák. Shaw szülei gazdagok és a látszatért, a politikai befolyásért élnek, valószínűleg gyereket is csak a hosszútávú céljaik elérése miatt csináltak. Mindenáron össze akarják boronálni egy beteges jellemű jogászpalántával, aki jól mutat a terveikben, a fotóalbumokban és a családi vérvonalban, s ez fontosabb a lányuknál is. Itt képbe kerül a zaklatás, a testi erőszak és a szülői elhanyagolás, sajnos nem is oldódik meg ez a probléma.

Rule ikertestvére, Remy autóbalesetben vesztette életét, amikor egy buliba igyekezett, hogy hazaszállítsa az elázott Rule-t. Ez persze mindenkit megvisel, de az anyjuk, akinek mindig ő volt a kedvence, egyszerűen azért, mert a három fia közül ő volt a kezelhető, jókisfiú, teljesen belebolondul. Mindenért Rule-t hibáztatja, még azt is a szemébe mondja, hogy jobban szeretné, ha ő halt volna meg. A helyzet egyre rosszabb, de mikor radikális választás elé kényszeríti az egész családja, hajlandó segítséget kérni.

A történetet váltott nézőpontban olvashatjuk, így nem kell olyan sokat találgatni, mi zajlik a másik fejében, látjuk a küszködéseiket. Rule nagyon édes, ahogy igyekszik jobbá válni a lány kedvéért, míg Shaw megtanulja önmagát adni és levetkőzni a felé támasztott elvárásokat, míg ki nem derül, hogy annyira nem is különböznek, mint ahogy mindenki hitte. Erős sorozatindító kötet, mindenképp megéri elolvasni.

Julie Kenner: Édes rabság

Julie Kenner fejlődik. Legalábbis már történik valami a könyvben. Igaz, hogy szinte minden elem az Árnyalat és a Crossfire könyvekből lett kölcsönözve, de legalább jobban rakta össze a morzsákat, így annyira nem is zavart. Őszintén szólva, nem is értem, hogy történt, de az első kötethez, és saját magához képest egész tetszett, a szánalmasan kevéske cselekmény ellenére legalább olvastatta magát.
Az egymilliós festmény elkészült, a játszmának vége, de persze ilyen király szexet, és három hét komoly, lángoló érzelmeit nem lehet ilyen könnyen sutba vágni, így folytatják a viszonyt. A könyv közel kétharmada arról szól, hogy két szex között üldözi őket a paparazzók serege, mert féltékeny ex-főnökök, munkatársak és ki tudja még ki, folyamatosan adja le a drótot a sajtónak. Nikki minden tudathasadása lázadozik ez ellen, őrlődik a vagdalkozás és a Damienre kényszerített durva szex között. Megy köztük a susmus, szokás szerint keféléssel oldják meg a problémákat beszélgetés helyett. Damien megnyílik, beszél a múltjáról, de a jelen problémáit az utolsó fejezetekig tagadja. Persze minden mesebeli fordulatot vesz, Nikki 5 perc alatt lerendezi és a maga oldalára állítja a bulvársajtót, majd repülőre ül és Damien meglepődött karjaiba száll, hogy vele és a millióival legyen jóban, rosszban, dutyiban.
Kicsit unom, hogy nem kedvelheti már senki a keményebb szexet, csak ha gyerekkorában molesztálták, megerőszakolták, verték vagy valamiképpen bántalmazták. Ha elképzelek egy szitut, ahogy a szenvedély hevében a csaj fenekére csap az új lovag, mire az könnyes szemmel faggatni kezdi, hogy nyúlkált-e kisfiú korában a nagybácsi csúnya helyekre... :)
Ami igazán hiteltelenné teszi a könyvet, az a felölelt idő hossza. A történet szerint, alig egy hónapja költözött Nikki a városba, ezalatt találkozott Damiennel, és persze már annyira beleszerettek egymásba, hogy gond nélkül beszélnek a múlt démonairól, a legrégebbi barátokat dobják a pasiért, és persze tök hihető, hogy 3-4 hét után egy milliárdos befektetési/iparmogul simán bevall egy pénzen vett barátnőnek egy gyilkosságot. Aha, az égből meg hupilila vattacukor hullik.

Kresley Cole: A sötétség démona

A Halhatatlanok alkonyat után sorozat 8. kötete új fejezetet nyitott a sorozatban. Az Örökösödés már a küszöbön áll. Nem elég, hogy a Szövetség fajai egyre vegyesebb házasságokkal erősítik a jók seregeit, már az emberek is mozgolódnak. Az előző kötet epilógusában megtudtuk, hogy titokzatos céllal elrabolnak több halhatatlant.

A Rend, az emberek önjelölt titokzatos társasága feladatának tartja, hogy a legendás lényeket megfigyelje, apró miszlikre szaggatva vizsgálja, majd a gyengeségeit kiderítve kiírtsa a földről. Többek között Carrow is fogságba esik, a minden lében kanál boszi, Mariketa fogadott testvére és Regin legkedvesebb ivócimborája. Mint kiderült, az ő élete is elég zűrös, ő sem jókedvéből zizis. Ami azt illeti, azt hittem idősebb, de még az ötvenet sem töltötte be, szinte kisbaba a halhatatlanok mércéjével, hiszen a 70 éves Emmát is gyerekként kezelték még. A börtönszigetre hurcolt boszorkányt választás elé kényszerítik: vagy elmegy egy démoni dimenzióba, és elhozza nekik a rettegett démonvámpírt (vémon, vámon vagy démpír), vagy megölik a szinte az orra előtt megölt unokatestvére hétéves kislányát. Ruby eszméletlen karakter, vidám, csipogó kislány, aki ugyanakkor nagyon okos, erős, és vérbeli kis pszichopata, balerinába oltott rocker gyerek.

Malkolm nagyon mocskos múlttal rendelkező démon volt, a sorsa rengeteg egyezést mutat Zsadist-éval, és akarata ellenére változtatták vámpírrá. Megtagadja magától  a vért, mint Sebastian, és négyszáz éve barbár remeteként marcangolja magát egy barlangban. Carrow megjelenésével, akit arájának hisz, azt gondolja, megváltozik a sorsa. A nyelvi nehézségeik sok humoros jelenetet nyújtanak, kézzel-lábbal kommunikálnak, ami tényleg rém vicces, főleg, amikor a NINCS SZEX szabályra kerül a sor, vagy hogy miért is kéne megfürdenie egy vízfóbiás démonnak.

Amiben új volt ez a kötet, hogy Malkolm az árulás után ellene menne a végzetnek. Annyiszor árulták már el, hogy hajlandó lenne a sors által neki rendelt asszonyról is lemondani, csak hagyják már békén. Még mázli, hogy addigra a vérmes boszi fülig belezúg és nem hagyja magát...

Az eddigi kötetek inkább utazásról szóltak, itt egy behatárolt, elhagyhatatlan helyen történt minden, ami külön jó hatással volt a sztorira. Nem mellesleg amúgy is bírom a "be vagyunk zárva és fogyni kezd a létszám" típusú könyveket, filmeket. Az eddigi kötetekhez képest az erotikus vonal visszafogottabb, de persze itt sem szűkölködünk jól megáldott (piercinges!) hímtagokkal.

Ami nekem egyedül nem tetszett, a vége. Mivel sok szereplő van még a slamasztikában, nem lehet olyan egyszerűen lezárni a könyvet, mint az előzőeknél, de azért valami kis epilógust kaphattunk volna. Persze a függővég nem az olvasó kényelméért van. 

J. R. Ward: Végre szeretők

Végre szeretők, végre a polcomon. Mióta a történetbe csöppentek az akkor még kamaszvámpírok, várom a kettejük történetét. Persze jócskán voltak benne kanyarok, amiknél már-már kétségbe vontam, hogy afelé haladnak, amerre szeretném (Qhuinn szexmániája, Layla, Saxton), de végül visszatért minden a medrébe.
Alapvetően szeretem a váltott nézőpontú, több szálon futó történeteket, ha nem megy annak rovására, de most kicsit úgy éreztem, hogy ez már sok a jóból. Ha jól számoltam, hét különböző szálon fut a sztori (Qhuinn, Blay, Layla, Trez, Assail, Sola, Xcor, ha nem vesszük ide Mr. C és a két béna Hummer-tolvajt). Az eddigi könyvek történetei összetettebbek, drámaiak voltak, a feszültség sokkal valósabbnak tűnt. Itt gyakorlatilag kerülgetik egymást, kefélnek párat, összevesznek, kibékülnek és boldogan élik tovább több száz éves életüket együtt.
Persze jó volt végre megismerni a múltjukat, és ahhoz képest, hogy még mindig nem töltötték be a harmincat, elég mocskot szedtek össze. Értem én azt is, hogy ez egy sorozat, és kifogytunk az ismert szereplőkből, be kellett valahogy vonni az újakat, hogy legyen miről írni, de nem bántam volna, ha Ward nem akar ennyi mindent belezsúfolni a könyvbe, és inkább a srácokkal foglalkozik többet. Qhuinn-t imádtam eddig is, és őszintén kíváncsi voltam, egy ilyen domináns pasi mennyire hajlandó alávetnie magát egy másik félnek egy kapcsolatban, és nagyon megörültem neki, hogy Blay megtalálta a tökeit és végre igazán kiállt magáért, mégis megmaradt igazán édes pasinak. A Layla dolgon elég sokat töprengtem, valahogy nem érzem, hogy jól fog elsülni a dolog (bár Wellsie halála után is ezt éreztem). Ő sosem volt igazán szimpatikus, túlságosan alázatos, simulékony, akinek mindegy kivel van, csak használják, mert ezt várják el tőle. Mindig azt éreztem, tűnjön a fenébe, csak bezavar a képbe. Itt megsajnáltam, és előre sajnálom azért is, milyen kavarodások lesznek körülötte, ha Xcor lesz a társa. Biztos nem mond le majd a gyerekéről, Qhuinn pedig tuti nem fogja hagyni, hogy egy merénylő nevelje a lányát, ahogy arra is kicsi az esély, hogy mind együtt lesznek egy nagy boldog család.
Úgy érzem, mintha a sorozatnak lezárult volna egy része, valahol Rhevenge történeténél, vagy talán Phurry-nél. Mások a szereplők, más a hangulat is, sokkal komorabb az egész, ahogy kibontakoznak a nagy összeesküvések a háttérben, nem csak alkalmi csatákba keverednek. Minden esetre kíváncsian várom a folytatásokat, mert van még kiért izgulni, ha nem is a szívem csücskei a párra váró szingli vámpírok.

Beth Reekles: Csókot vegyenek!

Átlag amerikai idilli középiskolások a szereplők, ahol mindenki menő, senki nincs kiközösítve, szabad az átjárás a klikkek között, fiú és lány között létezik igaz barátság, nincsenek diákcsínyek, kiközösítés, ha valakinek lelki problémája van, a leckeíráshoz menekül, a szülők pedig hagyják a 16 éves csemetéiket felnőttködni, bulizni, és ha másnaposan, szétcsúszott fejjel robog haza a pici lánya ebédidőben, csak egy ejnyét kap. Annyira valós a szituáció, az egész helyzet, hogy már majdnem elmorzsoltam egy könnycseppet, hogy az én kamaszkorom miért is nem ilyen volt.

Elle szuper csaj: kedves, elvileg okos, vékony, bögyös, szép hajú, a srácok legjobb barátja, nem irigykedik rá egy csaj sem, nem méhkirálynő, de az iskola és a diákszövetség (vagy mi van gimiben) oszlopos tagja. Természetesen menő, minden bulira új ruci kell, mint a nagyoknak. A legjobb barátja Lee, aki szuper pasi, vicces és jófej, de elvileg csak barátok, két anyától született ikerpár. A srác elkíséri ruhapróbára, tudja a melltartó méretét, és a lány jelenlétében szinte meleg baráttá vedlik át.
A bonyodalmak ott kezdődnek, hogy az iskolai karnevál (mert másból sem áll az életük, mint hogy bulikra járnak, az iskolában pedig karneválok, bálok, és még több buli van) csóksátrában megkapja élete első csókját Lee "rosszfiú" macsó bátyjától, Noah-tól, akinek láttán az összes lány a bugyijába olvad. Persze nem lehetne vattacukorba csomagolni a könyvet, ha Elle saját maga előtt is titkolt, és rég elfeledettnek hitt érzései nem lelnének viszonzásra.
Noah igazából nem rossz srác, mégis az egész kalamajkát a nyakába varrják. Elle nem hajlandó felvállalni a kapcsolatot, úgy bánik a sráccal, mint a főmufti a szeretőjével: legyen kéznél, ha kell, és ne legyenek igényei. Retteg attól, mi lesz, ha Lee megtudja, mert természetesen vége lesz a kapcsolatnak, Noah természetesen nem az a fajta, akivel járni lehet, és ő a legkisebb mértékben sem érez iránta semmit. Persze lebuknak, mindenki kiakad, ő meg rohan Lee megsértett lelkét nyalogatni, aminek legjobb módja, hogy Noah-nak esélyt sem ad arra, hogy mellette álljon, sőt, a legjobb, ha Lee bocsánatáért esedezve levegőnek nézi szerencsétlent. Amúgy is, ő a rosszfiú, utálja nyugodtan mindenki.Ennél a pontnál komolyan azt hittem, kiderül, hogy igazából Lee-be szerelmes, annyira kegyetlenül ridegen bánik Noah-val: kerüli a suliban, nem veszi fel a telefont, sőt, amikor megtudja, hogy elment otthonról egy testvéri vita után, napokra lelépett, akkor is csak Lee-t hívogatta, hogy mi van vele. Noah helyében hagytam volna az egészet a fenébe, de ő nem: romantikus gesztusok egész garmadáját vonultatja fel, hogy visszaszerezze.
Külön figyelemre méltóak a szülők a könyvben. Mindenki megértő, a kamaszokra hagyja egész éjjelre a házat, hadd bulizzanak, igyanak. Ha a 16 éves lányom egy buli után másnaposan, zilált ruhában, szétkent sminkkel, elveszett szüzességgel érne haza, nem intézném el egy szemöldökráncolással. Felhívja Elle apja a bál éjszakáján, mire nagy lazán közli a lány, hogy épp el van foglalva, majd találkoznak, aztán reggel csak annyit mond, szobát vettek ki...
Megértem, hogy a mai fiatalok szabadosabbak, mint amilyenek az "én időmben" voltak (akkor is azok voltak, én vagyok csak konzervatív), hogy erre a szabadságra vágynak, és ez a regény csak egy utópisztikus álomvilág nekik, de akkor sem tetszett ez a szabályok nélküli környezet. Végül is, melyik apa hagyná vigyorogva annyiban, hogy a lánya egy csomag óvszert kap születésnapjára???

Kerstin Gier: Zafírkék

Kamaszlányoknak való történet: kedves, aranyos, van benne egy lány, akivel azonosulni lehet, és kicsit irigykedni is rá, és egy srác, akit elszidhatunk, de a nyálunkat is csorgathatjuk rá. Olvasmányos, érdekes, kicsit izgalmas is, és az előző kötet ismerete után nem is kellett volna csodálkoznom, hogy az utolsó 10 oldalon eszmélek fel rá, hogy már megint nem történt benne semmi. Ez a rész is 2-3 nap történéseit meséli el, csakúgy, mint az első kötet, tehát összesen nem telt el egy hét, mióta megismertük Gwen-t és Gideont.

A két fiatal genetikusan örökölt időutazó, rajtuk áll, hogy a családjuk összes múltban élő időutazójától vegyenek egy kis vért, hogy beteljesüljön a titokzatos jóslat. Lehetőleg még azelőtt, hogy a feladat korábbi rebellis tulajdonosainak sikerülne. Ennek érdekében sokat öltözködnek, vitatkoznak, Gwen hihetetlen gyorsan lángoló szerelembe esik, elmennek egyet bálozni és párat smárolnak.

Gideon nekem nem igazán szerethető karakter. Először még Gwen unokatestvérét szédítette, amikor kiderült, hogy mégsem időutazó, hirtelen Gwen lett neki a kedves lány, de legtöbbször egyszerűen arrogáns paraszt.A végén kiderül, hogy a románca előre meg volt tervezve, de az epilógus szerint az érzései valódiak. Akkor viszont tényleg egy mániákus depressziós kis hülye, aki azt hiszi, elég a hihetetlen smaragdzöld szemével pislognia párat és már nem is érdekel senkit, mennyire tahó mindenkivel.

Nekem a könyvet Xemerius, mindenki kedvenc démoni vízköpő szelleme mentette meg, általa végre kaptunk egy "élő", érdekes karaktert. Elolvasom majd a harmadik kötetet is, de azért hasra nem estem tőle, ráadásul ennyi cselekmény elfért volna egy könyvben is.

Cora Carmack: Színjáték

A sorozat második kötete sokkal érettebb, kiforrottabb. Humoros, de sokkal kevésbé vicces, megmutatja az élet árnyékos oldalát, ráadásul mindezt váltott nézőpontból, amit én nagyon szeretek.

Cade az első részben beleszeretett Bliss-be, vagy legalábbis azt hitte, és mint tudjuk a brit motoros színésztanár mellett alul maradt. Derült égből villámcsapásként tudja meg, hogy egykori kiszemeltje férjhez fog menni, de nem marad sok ideje búslakodni, mert egy vörös forgószél megkéri, hogy játssza el a barátja szerepét a szülők előtt. Természetesen nem tud ellenállni sem a kísértésnek, sem a zizis csajnak.

Max a nővére halála után érzett gyászt először képmutatásba fojtotta, hogy a testvére helyett megadja a szülőknek a tökéletes lányt, majd a zenében éli ki magát. Rövid, alkalmi kapcsolatok, csakis olyannak, akik nem lehetnek elég fontosak neki, hogy nála maradjon az irányítás, esténként egy klubban csapos és táncoslány, tele van tetkóval, nappal pedig egy tetoválószalonban recepciós. Nem épp az összeszedettség mintaképe. A színlelt kapcsolat végül egyre közelebb hozza őket egymáshoz, de persze nem olyan egyszerű, mert a lány menekülő típus, Cade pedig nem biztos abban, hogy érdemes harcolnia és várnia. A végén megoldódik persze minden, a rémesen tökéletesnek látszó, totális tagadásban élő felső-középosztálybeli család is kezdi elfogadni, hogy Max nem az a jókislány, akinek ismerték.

Alapból tetszett a könyv, a mondanivalója, de hiába tudom, hogy van ilyen a való életben, én a veszteségnek az ilyen feldolgozását gyengeségnek érzem, és továbbra sem szimpatikus, ha valaki a lelki traumái miatt lesz könnyen kapható, bár Max legalább nem egyéjszakásokkal, csak nagyon rövid kapcsolatokkal vígasztalódik. A másik, hogy a tetoválást szeretem, a lányok is tetováltassanak nyugodtan, de szerintem a dekoltázs azért maradjon tabu. nincs is szebb egy szottyos telefirkált cicinél. Ha belegondolok, bugyi fölött kezdődik a fa, fel a két cici fölött és onnan a lomb, hát gyönyörű lehet.

A vége kicsit összecsapott, csak három hónappal játszódik az események után az epilógus, az meg még semmire nem garancia. Nem volt boldogan, amíg meg nem... érzésem.

Sherrilyn Kenyon: Éjféli gyönyörök

A Sötét Vadászok többsége elég magányos alkat. Van, akit száműznek Alaszkába, van, akit mindenki elfelejt másnapra, és van Valerius, aki születése óta segíteni próbál másoknak, de mindenki ellöki magától. Zarek féltestvére pont olyan eltaszított és sebzett, talán még jobban is.

Kétezer évvel a Sötét Vadásszá válása után New Orleans-ba rendelték, mert az izgalmas, szó szerint varázslatos hely, nem csoda, hogy Charlaine Harris-nek és Kresley Cole-nak is bejött. Magányosan éldegél, mindenki utálja, ráadásul az istenné vált testvére villámokat dobál rá az égből, csak a móka kedvéért. Egyik járőrözése során találkozik Tabhitával, a sorozat második kötetéből megismert Amanda ikertestvérével. Az első pillanattól vibrál köztük a feszültség és a vonzalom, csakhogy a vadászok nem igazán keveredhetnek románcba, a lány sógora viszont az a férfi, akit Valerius nagyapja keresztre feszíttetett. A kapcsolatukat persze az egész család, főleg Amanda személyes sértésnek vette, és átment igazi hisztérikába, hogy "hogy tehetted ezt velem, hogy tehetted a férjemmel..." Ash szerencsére rávilágított, hogy fordítva is történhetett volna, és akkor Tabhita elvárná-e, hogy feladja a boldogságát, csak mert ő találkozott előbb a párjával.

A démonok persze megint szervezkednek, kisebb mészárlást csapnak, visszajön majd eltűnik egy régi ellenség, kibékül a vadász-család, új istenek születnek, Simi "nagylány" lesz, Nick megkomolyodik és találkozunk Ash jövendőbelijével. A vége elég nehezen emészthető, nagyon borús és szomorú még a feloldás ellenére is.

Tiffany Reisz: A herceg

Az eddigiek közül ez a legösszetettebb rész. Ugrálunk az időben, Soren és Kingsley múltja, a jelenük és Nora jelene között, ami nagyon sokat hozzátett az eddig is remek hangulathoz. Nora múltja, élete eddig is nyitott könyv volt, a második részben feltárult Soren múltja, de Kingsley, noha egyértelműen fontos szerepe volt mindegyikük életében, még titokba burkolózott. Az elejtett morzsácskák pedig csak felkeltették az érdeklődésemet, végül is a pasi egy modern Jean-Claude, dekadens, stílusos és perverz francia.

A történet múltba révedése fájdalmas is volt, mert a jelenük ismeretében tudtuk, mi lesz a vége, de én hülye jobban drukkoltam nekik, mint bármelyik másik felállásnak a könyvben. Annyira szépen megírta Reisz az egymásra találásukat, ahogy felfedezik a vágyaikat, az érzelmeik kettősségét és az egymásra utaltságot... Soren egy manipulatív, rohadt dög volt már akkor is, de azért szeretjük.

Nora részei ebben a kötetben nincsenek igazán előtérben. Próbálgatják magukat Wes-szel, meghódítja Kentucky-t, de velük nem történik semmi extra.

A nyomozós szál: az előző rész azzal ért véget, hogy valaki lenyúlta Kingsley irodájából Nora aktáját, most meg sorra bukkannak fel emlékek a múltból, amik egyre fenyegetőbbé válnak. A két perverzünk útnak indul nyomozni, kiderül, hogy a harminc évvel ezelőtti érzelmek még mindig lángolnak, Kingsley próbálkozik, csábít, Soren érzéseiről pedig megint csak egy nagy semmit tudunk meg. Az, hogy a múltja miatt kialakult egy bizonyos szexuális preferencia, szadizmus, még nem kéne az ágyon kívül is ilyen (látszatra) kőszívűnek lenni. Ha szerelmes volt Kingsley-be, ami nem egyértelműen derült ki, akkor igenis szemétség, ahogy az elmúlt harminc évben bánt vele.

A vége kiszámítható, nagyon sejteni lehetett, hogy ki a fenyegető árny a múltból, csak azt nem értem, mi a csudának kellett a bosszúra évtizedeket várni, amikor sokkal korábban is léphetett volna. A legvége viszont igazán izgalmasra sikeredett, nagyon durva függővéget kaptunk, ami persze egy újabb sor kérdést vet fel. Aki nem bírja cérnával az ilyesmit, jobb, ha megvárja, amíg a folytatás is megjelenik.

Maryjanice Davidson: Egy haláli szingli meséi

Elisabeth Taylor -Betsy-, egykori fotómodell, kirúgott titkárnő, cipőmániás szingli egyik nap arra ébred, hogy meghalt, miután elütötte egy autó, amikor a macskáját próbálta összeszedni az utcán. Arra eszmél, hogy nem elég, hogy élőholt lett, de egy rózsaszín bélésű koporsóba tették a mostohaanyja levetett ruháiba és cipőjébe öltöztetve. Minden normális ember pánikba esne, hogy mi a fene történt, de Betsy nem. Neki az első dolga lecsekkolni, hogy megvan-e a cipőgyűjteménye otthon, majd elindul a mostohájához visszaszerezni őket. 

Ez így előre is vetíti a könyv stílusát és figyelmeztet is, hogy ne várjunk túl magvas gondolatokat. Summázva: Betsy vámpír lesz, de tud uralkodni a vérszomján. Az anyja és a barátnője örül neki, az apja és a mostohája kevésbé. Feltűnik a színen két ellenséges vámpír, mindkettő a maga oldalán szeretné látni a lányt, akiről századokkal ezelőtt megjövendölték, hogy minden kárhozott királynője lesz. Olcsó poén, de muszáj volt.

Egy kis vámpír gyorstalpaló után kis csetepaté, egymásra találás, összeveszés után mindenkinek szétválnak az útjai, amíg ki nem jön a jövő évi cipőkollekció.

A könyv vicces, a szereplők nem tökéletesek, kiparodizálják benne a klasszikus vámpír sztereotípiákat, igazán sziporkázó párbeszédek is vannak benne. Kötelezően szerepet kap a dögös szexi, jól felszerelt vámpírvezér, a tökös barátnő és a meleg barát is. Könnyed délutáni kikapcsolódás, bár többet tudtam meg a cipődivatról, mint szerettem volna. Mellesleg elképzelni sem tudom, miért akarna bárki boglárkasárga magassarkút.

Marissa Meyer: Cinder

Hamupipőke a kiborgok, droidok, holdlakók között a negyedik világháború után, Új-Pekingben a pestisjárvány kellős közepén. Meyer fogja a Hamupipőke sztorit, alakítgat rajta kicsit, aztán az egészet egy posztapokaliptikus világválság közepére helyezi, bolygóközi konfliktussal megspélekve. Fura, mert a sok technika, lebegő kocsi ellenére nekem valahogy olyan középkoriasnak tűnt a környezet.

Hamupipőkénk nem a cipőjét, az egész lábát veszti el a bálon, ugyanis több, mint a harmada kiborg. A sok kütyünek hála a legjobb műszerész a városban, így találkozik a Herceggel, Kaito-val, akinek meggyűlt a baja egy droiddal. Persze megtetszenek egymásnak, Kai élvezi, hogy nem őfenségesskedik vele valaki, Cinder élvezi, hogy embernek hiszik. Aztán közbeszól a pestit, a gonosz mostoha eladja a lányt kísérleti egérnek, jönnek a holdlakók és kiderül a titokzatos múlt.

Jó volt, érdekes volt, még izgalmasnak is mondanám a kiszámíthatóság ellenére, de nem volt az igazi. Néha kicsit untam, olyan volt, mint amikor háttérzajnak kapcsolom be a tévét. Látom, hallom, tudom is mi megy éppen, de annyira nem köt le, hogy igazán odafigyeljek.

A könyv folytatás, függővéget kapott, de ha ki is adják a további köteteket, nem hinném, hogy elolvasom őket.

Jamie McGuire: Veszedelmes sorscsapás

Gyönyörű sorscsapás, újratöltve, Travis szemszögéből. Általában jobban szeretem a váltott nézőpontú történeteket, az nem igazán van ínyemre, hogy ugyanazt a sztorit halljam újra. Szerencsére az első kötetben szereplő közös jelenetek nem voltak túl nagy számban, sokkal inkább a közte lévő magányos időt mutatta. Mindig sejtettem, hogy a lelke mélyén igazi romantikus alkat, de hogy ennyire gyönyörű érzései, gondolatai vannak, ahogy keresi az igazit, akkor is, amikor nem tud róla...

A prológus nagyon megható volt, azt hiszem főleg azok érezhetik át igazán, akik már vesztettek el szülőt. Travis múltja, ha nem is igazolja a viselkedését, a dühkitöréseit, legalább kicsit megmagyarázza. Furcsa, mert az ő szemszögéből sokkal kiegyensúlyozottabbnak tűnt a személyisége, ahogy látjuk a vívódását, hogy tényleg megpróbál uralkodni magán, hogy Abby érdekeit és érzéseit próbálja a magáé elé helyezni, nagyon édes. A hálaadási rész itt talán még szívszorítóbb volt. A prológus nekem kicsit nyálasnak tűnt, túlságosan rózsaszín ködös, de végül is, pont ezt hiányolták sokan, hogy mind szép és jó, hogy kibékültek, elrohantak Vegas-ba, zúgtak a harangok, de nincs jövője a kapcsolatuknak. Persze a kívülállók mindig jobban tudják, nekem is pusmognak négy éve, hogy semmi jó nem lesz a kapcsolatomból. Ilyenkor nagy ívben tenni kell rájuk és csakazértis megmutatni, ahogy Abby és Travis tette.

Ugyanakkor kettejük kapcsolata példamutató is: Abby, hiába szereti Travis-t, kilép a kapcsolatból, amikor úgy látja, hogy a kárára van, Travis pedig képes elengedni. Ugyanakkor, amikor látják, hogy van értelme harcolni a kapcsolatukért, megpróbálnak megoldást keresni, ami a mai világban már ritkaságszámba megy. A könyv egyik nagy üzenete nekem, hogy tudni kell meglátni, mikor kell lépni, és mikor kell harcolni.