Pálos Csilla: Repülj madár!

Honfoglalás előtti magyar történelmi jellegű meseregény a Repülj madár! című könyvecske. Két testvér, Öden és Bors kalandjait mesélik el, hogyan lesz a két kiskamaszból a magyar nép kiválasztottja, hogyan találkoznak Fülivel a turulmadárral és Csodaszarvassal, hogy elvezessék a már akkor is széthúzó magyar népet hont foglalni. Hogy ne legyen túl nagy történelmi kavarodás, az szereplő (spoiler!) Álmos vezér apukája. A történet nagy vonalakban: A kazároknak tele a csizmájuk a magyarokkal, barátságos támadásokkal és gyerekrablásokkal noszogatják a törzseket, hogy ideje lenne más legelők után nézni. A magyarok fele menne, a másik fele maradna kazárt ölni és királykodni. Ödent elrabolják, Bors utána ered, a szülők persze zsebkendőbe szipogva hagyják, mert 13 évesen legyen a gyerek férfi a talpán. Bors találkozik egy Csuda nevű lánnyal, találnak egy turultojást, kikeltik, amivel beteljesítik a jóslatot, miszerint a turullal barátságot kötő ember vezeti majd a népet az új hazába. Egy Hollós nevű fiúval kiegészülve mennek Öden után, aki közben maga is szökni próbál, aztán a turul megunja a vándorlást és kimenti egymaga. Itt jön a kavarodás. Kiderül, hogy senki nem az, akinek hittük, vagy akinek saját magát hitte az illető. Öden és Bors a magyarok küldött-féléi lesznek, viszik az új haza hírét a törzsek között, találkoznak a székhelyekkel, egyességet kötnek a kazárokkal, csatáznak párat, összevesznek, kibékülnek, még több családi titok kerül a napvilágra, majd a végén a megmaradt szereplő elindul Etelközbe.

Ez így egész érdekes, de ha azt vesszük, hogy a történet e-book-on csak 123 oldal, nagyon tömör, néhol csak felsorolás szinten van a történet kidolgozva, mintha csak mesélném valakinek a történet summázatát. A végé kicsit összecsapottnak éreztem.

Egy valami zavart a könyvben, de az nagyon. Néhány szó, kifejezés nagyon kilógott a történetből, abból a korból. Nem is spéci kifejezések, bőven lett volna megfelelő szinonima rájuk: klassz-remek, beköp valakit-elárul, lemegy alfába (most komoly?)- elrévedezik, bunkó-goromba, beetet-elhitet, illetve nyugodtan ki lehetett volna hagyni az olyan szavakat, mint megfelelési kényszer és öcsisajt. Ezek a részek nekem nagyon hangulatrombolóak voltak. Nem kell tettetett régiességgel beszéltetni a szereplőket, de elég fura olyan szavakat használni, amik olyan népektől jöttek, akikkel csak száz évekkel később találkoznak (tesztel, generáció... mi a baj a szép próba és nemzedék szavakkal?). Mivel tudom, hogy az írónő egy netes online magánkiadás lehetőségével élve jelentette meg a könyvét, gondolom, nem futott át annyi kézen, nem lektorálták, így maradtak benne ezek a hibák.

A másik számomra zavaró dolog, és ez most tényleg kákán a csomót lesz, hogy a szavak magyarázata zárójelben van a szövegben, ami megakasztja az olvasást. Lehet, hogy a célközönségben, a gyerekeknek, mert igazán csak ők tudják szerintem ezt élvezni, így könnyebb. Amúgy az ősmagyarok mokaszint hordtak? Mármint ez volt a neve?

Felnőtteket nem biztos, hogy lekötne, de olyan 12-13 éves gyerekeknek, akiket érdekel a történelem, jó választás.

Gaura Ágnes: Vámpírok múzsája

Sokáig szemeztem ezzel a könyvvel, aztán sokáig tologattam. A vámpíros történeteket szeretem, a vérszívókat imádom, de egyre több felhígult vámpírocskába botolni manapság, a magyar könyvekkel pedig szégyen ide vagy oda, én bizony előítéletes vagyok picit. Nem olvastam túl sokat belőlük, amit igen, az jobbára még tetszett is, és mégis... Ennek a könyvnek az olvasása közben jöttem rá az okára: a magyar nevek nem kívánt képtársítást idéznek elő. Példának okáért: Béla, a vámpír. Felváltva láttam magam előtt a régi gimis osztálytársamat a szőke bongyor hajával (még passzolt is volna a karakterhez), és a főnökömet. Szerintem soha, senki nem akarja a szabadidejében, kikapcsolódás közben maga előtt látni a főnökét. Géza, alias Antonius... a kocka, vagyis Géza, az unokatestvérem, szintén zenész, akarom mondani informatikus. Ezzel szemben Jean-Claude, Lestat vagy Zsadist elég ritkán fordul meg az átlag magyar ismeretségi körében.

Maga a könyv egészen tetszett. Vámpírcsapoló Borbíró Bori a tűrhető és a mondjuk kedvelem női karakterek közé került. Egyrészt: nehezebben szimpatizálok a nőkkel, velük sokkal kritikusabb a hozzáállásom (dolgozom rajta, hogy ne így legyen). Kellően határozott, kíváncsi, okos, és szerethetően szerencsétlen. Ami nem tetszett benne, a kvázi alkoholizmusa (munkához bort, minden máshoz, minden alkalomra málnapálesz, ami kifejezés kicsit sokszor fordul elő, de az én bűnöm, hogy nem szeretem a szlenges beszédet), idegesített a függősége arra, hogy függőségben éljen, és kicsit szósszártyárnak is tartottam.

Alapvetően nagyon tetszett a könyvben leírt környezet: varázslények, mitológiai alakok beépülése a társadalomba, mindez Magyarországon, világelsőként nyíltan vezető pozícióba került vámpírokkal, szuper elgondolás, főleg, hogy a könyv elején kiterjesztette a szálakat nemzetközi szintre is. A részletek viszont néhol, főleg Borinak köszönhetően untattak. Azt értem, hogy egy első kötetben sokat kell körülírni, elmagyarázni, hogy megértsük a világot, amiben a történet játszódik, de nagyon untam, hogy mindenről az egyiptomiak jutnak eszébe, tetszett a datrsnyíl, mint a karó alternatívája, de hosszúnak véltem a darts, mint ősi pannon-római vámpírszokás eredeztetését, és a végén Ligea és Bori Poe-ról és a vámpírmúzsák szerepéről folytatott eszmecseréje is inkább tűnt női locsogásnak, mint feltétlenül szükséges információnak.

Ami miatt mégis folytatni fogom a sorozatot, hogy a sziporkázó szócsaták nagyon megnevettettek, az érzelmi hullámvölgyek pedig nagyon ütöttek. A könyvet vacsorafőzés közben fejeztem be, és amikor Bori megtudta, Antonius hogyan tűnt el az életéből, én olyan mérges lettem helyette is, hogy azt se tudtam, miért vagyok mérges, csak elindultam lekiabálni a férjem fejét, hogy mekkora tahó (mert biztos csinált valamit). Szerencsémre időben leesett a tantusz, ő meg csak kicsit nézett hülyének, hogy mi bajom. Szóval ez egy nagyon jó kis könyv, minden, ami nem tetszett benne, csak az én kényes ízlésem hibája, mert valahogy jobban kedvelem a fedhetetlenebb erkölcsű hölgyszereplőket. Ez viszont biztos a hülye katolikus gimi hatása, úgyhogy duplán igyekszem, hogy megértőbb legyek szegény csóri könyvszereplőkkel.

Januári leltár

Aki olvasta a decemberi évösszegző bejegyzést, tudja, hogy az egyik fogadalmam az volt, hogy ne vegyek (sokkal) több könyvet, mint amennyit be merek vallani az időközben férjjé előléptetett páromnak. Ez a dolog nagyjából 10 nap után dugába dőlt, és hiába vettem nagyon akciósan a könyveket, mégis csak egy részét mertem nyíltan a többi közé suvasztani. Azt hiszem, kicsit vérszemet is kaptam az olcsó könyvektől, mert megvettem sok olyat, ami nem is kellett volna igazán.

Coop-os olcsóságok összesen 2586 forintért:

-Elisabeth Hoyt: A kígyóherceg; A leopárdherceg

-Finy Petra: Azurro (a borító fogott meg, na!)

-Belvia Plain: Szép emlékek (ez nem biztos, hogy tetszeni fog...)

-Ulrike Schweikert: Nosferas

Szemem Fénye bolt, pont lecserélték az összes könyvet, én meg áttúrtam azon frissiben. Kábé 3500 forintot költhettem ott, több részletben:

-Kathleen E. Woodiwiss: Hamu a szélben (ezt régóta szerettem volna magamnak is, hogy ne Anyu könyvét kelljen elcsórnom, megörültem neki, mint majom a farkának)

-Charlotte Bronte: Shirley (gyönyörű állapotban, kemény fedeles, védőborítós... remélem tetszeni fog, mert a Jane Eyre-t imádtam, a Villete-t utáltam)

-R. L. Stine Libabőr 1-3, 5-8. (kamaszkoromban szerettem, és a leendő gyerekeimnek is jó horrorra nevelő eszköz lesz, mert ugye az alma meg a fája :) kicsit hullámos némelyik, de majd kisimulnak)

-Elisabeth Kim: Tízezer könnycsepp (nem épp ilyeneket olvasok mostanság, de hogy hagyhattam volna ott?)

-Kurt Vonnegut: Börleszk

Postai beszerzések 1300 forintért:

-Roderick Anscombe: Gróf Drakula László titkos élete

-Eric Kraft: Herb és Lorna (az unoka rájön, hogy a nagyszülei kreatív szexmániások, kíváncsi leszek)

Ulpiustól rendeltem, rém akciósan, összeállva 1200 forintért

-Jaci Burton: A tökéletes játék

Kaptam, találtam, kincsre leltem:

-Farkas Henrik: Legendák állatvilága

-Andrew C. Cooper: A szelek háza

-Erich Segal: Love story

Januárban tehát picivel több, mint 8000 forintért sikerült vennem, szereznem 22 könyvet. Egy rendelésem függőben van, ami átcsúszott februárra, és ma már azon töröm a fejem, hogy az Ulpius 1-et fizet 10-et vihet akciójából melyikeket kell megrendelnem. Javíthatatlan vagyok, véglegesen beteltek a polcaim is. A férjem megígérte, hogy a távhő elszámolás után a zsozsóból összerak nekem egy méretesebb polcot, hogy elférjen a gyarapodás.

Jennifer L. Armentrout: Ónix

Borzalmasan lusta vagyok, hogy sem az olvasással nem haladok, sem a már kivégzett könyvek véleményezésével. Sebaj, legalább van ideje leülepednie kicsit az élménynek, mert amikor frissiben írok, sokkal elnézőbben állok hozzá, hajlamos vagyok szemet hunyni a hibák felett.

Picit így járt az Ónisx is. A fonalat ott vette fel, ahol az Obszidián letette: az arumokat elintézték, Kathy-n gigászi nyom maradt, összekötődött Daemonnal, nem is tudja, mennyire, de pont ezért nem hisz neki az érzéseit illetően. Sokakat idegesített Kathy hozzáállása a sráchoz: ott egy hiper-szuper dögös ufópasi, aki azt állítja, kell neki a lány, bár korábban máshogy viselkedett. Kathy viszont annyira kívül kerül a komfortzónáján, hogy nehezen hiszi el, hogy ő,az eddig szürke kisegér érdekelhet egy ilyen pasit, hogy védekezésül meghátrál. Azért bármennyire mást tennénk a helyében, 17 évesen szerintem ez normális reakció (legalább olvashatunk olyan kamaszlányról, akinek van némi erkölcsi tartása).

A kavarodások felét sejtettem, de főleg a végefelé sok meglepetés ért. Blake végig ambivalens érzéseket keltett bennem, néha kedveltem, néha (legtöbbször) utáltam, a végén sajnáltam is kicsit, de leginkább csak a fenébe kívántam. Örültem, hogy Daemon és Kathy vicces szóváltásai itt is folytatódtak, és hogy a végére legalább az érzéseiket tisztázták, még ha nem is lélegezhetnek fel.

Ami olvasás közben, és azóta még inkább zavart, Kathy anyja. Értem, hogy elvesztette élete szerelmét, nehéz neki, másnak is az lenne, de több, mint önző és felelőtlen dolog ennyire egyedül hagyni a lányát. Gyakorlatilag eltűnt ő is az életéből, egy fontos dolog sem volt, amiben részt vett volna, Kathy sosem számíthatott rá. Előbb a gyász miatt, majd az új pasi miatt hanyagolta, de ahhoz persze volt elég "szülői tartása" (=bőr a képén), hogy a sárga földig lehordja és burkoltan leribancozza a lányát, mert az 17 évesen a barátjával aludt. Ruhában. Valamiért a könyvekben a szülő karakterek tudnak leginkább kiborítani, de annyira dühítő, hogy ezekben a könyvekben minden tizenéves ennyire egyedül áll a világban. Csókot vegyenek, Altatódal, Rule, Heti csaj, Boszorkányvér, Lenyűgöző teremtmények, No és én, hogy csak a tavalyi könyveket mondjam. Sehol egy szülő, de ahol van, abban sincs köszönet.

Kerstin Gier: Smaragdzöld

Már majdnem egy hete elolvastam a Smaragdzöldet, és tipródom, hogy tulajdonképp mit is gondolok róla. Persze közrejátszik az is, hogy extra sokáig voltam egész héten a melóban, az irodai internet pedig téli álmot alszik.

Picit gondban vagyok, mert úgy tűnik, ezt a könyvet illik agyondicsérni és imádni, magasztalni az izgalmasságát, hogy milyen körömrágós függővége van az első két résznek, hogy Gideon milyen álompasi... Nekem valahogy nem ez jött le. Mert az oké, hogy tényleg izgalmas és olvasmányos, de még mindig az a véleményem, hogy a három könyv cselekményét nyugodtan meg lehetett volna írni egy kötetben is. Az első kötetben Gwen-ről kiderül, hogy időutazó, találkozik Gideonnal, gyűlni kezdenek a pillangók a gyomrában, egyet kiruccannak a múltba, egy smaci és vége. A történet egyik legnagyobb rejtélye, Gwen származása már itt kiderül a szemfüles olvasónak.

A második részben visszamennek egy bálba, Gideon tuskó, Gwen nyomozni kezd, Gideon elcseszi, Gwen bőg, jöhet a harmadik rész. Szerintem egyedül a harmadik kötet története értékelhető igazán, mert ebben a részben tényleg történik is valami. Nem csak Gwen háborgó érzelmeiről szól, végre nagyobb szerepet kapnak a mellékszereplők, ami nagyon jót tett a történetnek. Szépen egymásra épülnek a szálak, de a végére mintha túlságosan furmányos akart volna lenni az írónő. Egész a harmadik kötet háromnegyedéig pontosan annyit tudtunk, mint Gwen, vele együtt bogozhattuk a szálakat, onnantól viszont csak töredékeket kapunk, Az elbeszélés hirtelen ugrálni kezd jelenetről jelenetre, persze mind félbeszakad, vissza-vissza ugrik és csak morzsánként kapjuk az infókat. Ha eddig szép lineárisan haladtunk, nem pont itt kéne az olvasó összezavarásával próbálkozni. A vége nem volt kifejezetten meglepő, talán csak az, hogy kinek az álarca mögött bujkált az ellenség.

Gideon nem lett a kedvenc könyves pasim, az indokai nem győztek meg igazán. Az epilógus kicsit bénára sikerült, és így, hogy tudom, ki lesz Lucy és Paul gyereke, sajnálom Mr. Berhnard-ot, kimarad minden jóból, családi melegségből és kalandból.

Jaci Burton: A tökéletes játék

Ez is olyan könyv, amiről rengeteg jót hallottam, és nekem kicsit kevésbé tetszett, de legalább a témáját leszámítva nem lehetett átlagosnak mondani. A hasonló könyvek alapreceptje, hogy vegyünk egy milliárdos-csilliárdos szexistent, aki rém elfoglalt ugyan, de a nap 24 órájában képes dugni, a lány fiatal, naiv, vagy szűz, vagy igazi jó útra tért ribi, de kicsit mindenképp kelleti magát. Összejönnek, a lány vágyakozik, a pasi irányít és birtokol, mindezt persze nagyon felsőbbrendűen. Kicsi kavarás, mindenki rájön, hogy szereti a másikat, összeborulás, békülő szex, pici bonyodalom, hogy legyen folytatás.

Nos, itt picit más a környezet. Mick gazdag ugyan, élsportoló, akit kötnek az edzések, a sajtósa nyomulása, az edzések, a mérkőzések, a diétája, az edzések... Mindemellett okos, gondol a sportkarrier utáni életre, befektetései vannak, jótékonykodik, és halálosan unja a csillogást.

Tara harmincas, egyedülálló nő, friss, felfutó vállalkozással, sok ambícióval, és a kamaszkori hülyeségnek hála, egy tizenöt éves gyerekkel. Alkalmi kapcsolatba bonyolódnak, de csak a nő hagyná annyiban a dolgot, a pasi úgy lohol a nyomában, mint egy hűséges kiskutya. Ez így izgalmas és picit újszerű is volt, de mint sok más könyvnél, a női szereplő itt is kiborított.

Tara alkoholista szülők elhanyagolt, de nagyon okos gyereke, aki az otthoni perpatvar elől az éjszaka kimaradozó baráti társaság ölelő karjaiban, az alkoholban és a fűben keres vigaszt, egészen addig, amíg 15 évesen fel nem csinálják. Ekkor úgy dönt, hogy éretten viselkedik, és hirtelen eszébe jut, hogy a gyámügy arra való, hogy segítsen a bajbajutott gyerekeken. Nem egészen értem, ha annyira tarthatatlan volt a helyzet, azt egyrészt miért nem vette észre senki, és ha a lány annyira okos volt, miért csak akkor kért segítséget, amikor nyakig merült a Gangeszben? No mindegy, összeszedte magát, megtartotta a gyereket (nem tudom, milyen az amcsi gyámügy, de tényleg megtarthatja egy egyedülálló kiskorú a gyerekét?), tanulni kezdett, fősulira ment, vállalkozást indított... a megesett kamaszlányok igazi sikertörténetét produkálta, természetesen teljes cölibátusban. Ami zavart benne, és amit a fia is a szemére vetett, hogy a gyereket pajzsként használta a számára kellemetlen helyzetekben, de szerencsére fejlődőképes személyiséget írt neki az írónő, noha a sok bizalmatlankodással néha az őrületbe kergetett. Aztán kiderül persze, hogy Mick sem tökéletes, bármennyire is annak látszik, így a könyv picit tanmese jellegű, hogy látod-látod, ha nem adod meg magad a démonaidnak, és erős leszel, felülkerekedsz a hibáidon, még egy ilyen szexistent is kifoghatsz a zavarosból. Na jó, nem, de azért van nem kevés erkölcsi tanulság a könyvben: 1, ne szexelj kiskamaszként betépve 2, ne hagyd, hogy más szabja meg, kivel randizhatsz 3, ne hagyd magad lerázni (de csak csínján, ha nem vagy szuperdögös, az zaklatásnak számít) 4, merj kockázatot vállalni.

A legkiborítóbb nekem a szex közbeni csevej volt. Oké, ha valaki beszédes, sikítós, kalimpálós típus, de nekem ez már sok volt. Arról nem is beszélve, ha élőben hallanám, hogy "Telespriccelem a puncid, megy a fél liter geci!" szavakat, visítva röhögnék, ez már túl pornós, bár olvastam, hogy a fordítás hibája. 

A mellékszereplők szépen kidolgozottak, Mick ügynöke pont annyira törtető seggfej, hogy utáljuk, de amikor hoppon marad, kicsit sajnálni is tudjuk. Nathan néha túl kamasz volt, néha nagyon utáltam, de végül is pont ezért hiteles volt tizenévesnek. 

A könyv nem a műfaj csúcsa, de azért jó szórakozás volt.

Kiera Cass: A párválasztó

Nem is tudom, mit vártam ettől a könyvtől. A molyos ismerőseim ódákat zengtek róla, tesóm felajzva követelte a folytatást, én meg úgy voltam vele, hogy akkor tuti szuper lesz. Hát nem. Tetszett, jó volt, szeretném olvasni a folytatást, de a várt katartikus élmény nem volt sehol. Nekem jobban tetszett volna már alapból, ha a szereplők 2-3 évvel legalább idősebbek, ha huszonegykét évesek a tizenpár helyett.

Egy beazonosíthatatlan jövőben járunk, ahol Amerika helyén egy friss, bizonytalan állam van, ahol merev kasztrendszer nyomorítja a társadalmat, törvény írja elő, kivel és mikor lehet szexelni, általános a csóróság, a népesség nagy része éhezik. Már-már disztópia érzése van az olvasónak, pláne, amikor kiderül, a trónörökös szokás szerint egy valóságshow keretein belül választ királynét maga mellé.

A főszereplő, America az Ötös kasztba tartozik, a (csóró) művészekhez, a társadalmi ranglétra alsóbb feléhez. Titkos szerelme Aspen, aki Hatos, szolgáló, fizikai munkás. Nem lehetnének együtt, mert a kasztok közti házasságkor a lány kerül a srác szintjére, így nem engednék a lánynak, hogy lefelé házasodjon. A feszültségek végül addig vezetnek, hogy Aspen elhagyja a lányt, természetesen az ő érdekében, aki bekerül a Párválasztóba, esélyt kap a társadalmi felemelkedésre és a koronára.

America nem akar hercegnő lenni, nem akar már semmit, csak egy kis pénzt a családjának. Közvetlen modora, hogy nem tetteti magát, hamar elnyeri a herceg tetszését, és így a vetélytársak rosszindulatát.

A könyv nagy része a palotai életet, a ceremóniákat mutatja be, hosszan elidőzve a ruhákon, a piti intrikákon és frizurákon. Míg megemlítenek társadalmi, politikai problémákat, mégis olyan habos-babosnak tűnik az egész...

A szereplők sokszor idegesítenek. America először elküldi a herceget a csudába, kissé nyers és kimért vele, eszembe juttatta Jane Eyre-t, ahogy Mr. Rochesterrel beszélt. Tetszett, hogy meg akart maradni önmagának, de kicsit életszerűtlennek éreztem, hogy ennyire le se tojja a kaja kivételével az elé táruló pompát. Bár az érzelmi döntésképtelensége (az újra felbukkanó Aspen és a közben nagyon megkedvelt Maxon) a kora és a történet szerinti rövid cselekményidő számlájára írható, azért nekem nem volt szimpatikus.

Maxon karaktere kedves, vicces, kicsit esetlen, ártatlan, de mégis kellően határozott, valahogy nem éreztem azt a hűű faktort, amit a molyok értékelései alapján vártam.

Tetszett, nagyon is, hiszen érdekes volt, olvasmányos, sok vicces jelenettel, de ha nem hallok róla ennyit és kicsit felnőttesebb lett volna, jobb lenne. (America anyját és Celeste-t pedig nagyon-nagyon utálom, bármi is lesz a folytatásban!)