2018. április 15., vasárnap

Kresley Cole: Elfojtott üvöltés (Halhatatlanok alkonyat után 14.)

Túlzás nélkül mondhatom, hogy Kresley Cole sorozata az egyik kedvencem a paranormál-erotikus, vagy urban fantasy (kinek melyik címke tetszik jobban) történetek közül. Nem tetszett mindegyik része egyformán, de eddig minden kötete különleges volt, egyedi, köszönhetően a sok misztikus lénynek, amit ez a világ felsorakoztat. Ahogy az lenni szokott, az írónő most is alaposan meggyötörte a hőseit, mielőtt megkaphatták volna a boldog befejezésüket.

2018. április 4., szerda

Shelfie - kukkold meg a polcom!

Már régóta szerettem volna egy posztot a könyvespolcomról, mert ugye ez a könyvmolyok egyik legfőbb kincse. A gyűjtemény, az állomány. Még régebben mutattam róla képet, de azóta jócskán megszaporodtak a könyveim, szerintem idén már be is telik a polc. Ahogy az lenni szokott, most sem sikerült begyűjtenem a kölcsönadott könyveimet. Mindig megfogadom, hogy többet nem adok kölcsön, mégis osztogatom a könyveimet. Reménytelenül rossz fotós vagyok, ha hiszitek, ha nem, a következő képek lettek a legjobbak. 

2018. február 22., csütörtök

Bihari Viktória: Tékasztorik és egyéb vikuságok

Bihari Viki időről-időre szembejött velem a neten, de nem követtem vagy olvastam a legendás tékasztoris időkben. Aztán ahogy manapság lenni szokott, kedves facebook ismerősöm megosztogatták a szösszeneteit, rákerestem, és eldöntöttem, hogy ez a csaj bejön nekem. Hosszú idő óta az ő könyve volt az első, amin sírva röhögtem a buszon, buszmegállóban, munkahelyi kajáldában, szóval az első, ami miatt újra megérte, hogy hülyének  néznek az embertársaim. Apropó, kellene a borítóra valami ezzel kapcsolatos figyelmeztetés.

2018. január 24., szerda

Abigail Barnette: Első alkalom és Második esély

Nagyon régen nem írtam ide, már több, mint egy éve. Rengeteget olvastam ezalatt, és majdnem mindegyik után azt mondtam, majd most, de végül csak kinyitottam a következő könyvet, és hagytam a csudába az egészet. Pedig volt nem is egy olyan könyv, ami megérintett, felmérgesített, de ez, pontosabban a második része eléggé padlóra küldött. Feltépett bennem olyan dolgokat, amikről nem is nagyon beszéltem hosszú ideje. A második kötetből fogok spoilerezni, előre is bocsi!

2017. január 23., hétfő

Charles Martin: Végül a szeretet győz

Egyre több olyan könyvbe futni bele manapság, aminek a fő mondanivalója az erőszakos múlttal való szakítás, az újrakezdés, elengedés, megbocsájtás, lelki gyógyulás. Egyrészt, ezek nagyon fontosak, aki hasonló gondokkal küzd, annak terápiás hatása lehet egy-egy ilyen könyvnek, aki pedig szerencsés, és nincs ilyen problémája, talán érzékenyebbé válik másokéra. Másrészt kicsit olyan érzésem van, hogy sikk nemi erőszakról, családon belüli erőszakról, lelki traumáról írni. Olyan, mint a filmekben a kutya és a kisgyerek. Csak itt nem az awww-faktorra számít az ember, hanem a mély gondolatokra.

2017. január 7., szombat

Daniel Glattauer: Gyógyír északi szélre és A hetedik hullám

Időtlen idők óta nem írtam a blogra. Láncolvasóként faltam a könyveket, amint egyet befejeztem, már kutattam a polcomon a következő olvasmány után. Idén el szeretném érni, hogy a saját könyveim olvasottsága 80 százalék legyen (most 73 a moly szerint), és idén is jelentkeztem a Ki tud többet olvasni versenyre. A Gyógyír északi szélre az egyik általuk ajánlott könyv volt. Már régóta szerettem volna elolvasni (igen, ezt is). Aztán Emmi és Leo története nem engedett el, ezen kattogtam egész nap. Azon frissiben nekiálltam a második résznek. A két kötet annyira együtt alkot egy egészet, hogy már nem is tudom szétválasztani magamban. Nem tudok rájuk úgy gondolni, hogy az első kötetbeli Emmi, a második kötetbeli Leo. 

2016. november 18., péntek

Jojo Moyes: Páros páratlan

Kicsit mindig tartok Jojo Moyes könyveitől, mert félek, hogy összetöri a szívem. A Páros páratlan viszont gyógypuszit adott a bibire, amit a Mielőtt megismertelek és az Akit elhagytál ejtett. (Megjegyzés magamnak: írjak már valamit az Akit elhagytálról is.) Ez a harmadik könyv, amit Moyes-től olvastam, és kellemes meglepetés volt, hogy eddig mind a három könyv nagyon különböző volt, történetében, stílusában. Szeretem, ha egy írónak több hangja is van. Mindhárom könyv próbára tette a könnycsatornáimat, de a Páros páratlan többször fakasztott nevetésre, mint sírásra.