Charles Martin: Végül a szeretet győz

Egyre több olyan könyvbe futni bele manapság, aminek a fő mondanivalója az erőszakos múlttal való szakítás, az újrakezdés, elengedés, megbocsájtás, lelki gyógyulás. Egyrészt, ezek nagyon fontosak, aki hasonló gondokkal küzd, annak terápiás hatása lehet egy-egy ilyen könyvnek, aki pedig szerencsés, és nincs ilyen problémája, talán érzékenyebbé válik másokéra. Másrészt kicsit olyan érzésem van, hogy sikk nemi erőszakról, családon belüli erőszakról, lelki traumáról írni. Olyan, mint a filmekben a kutya és a kisgyerek. Csak itt nem az awww-faktorra számít az ember, hanem a mély gondolatokra.

Daniel Glattauer: Gyógyír északi szélre és A hetedik hullám

Időtlen idők óta nem írtam a blogra. Láncolvasóként faltam a könyveket, amint egyet befejeztem, már kutattam a polcomon a következő olvasmány után. Idén el szeretném érni, hogy a saját könyveim olvasottsága 80 százalék legyen (most 73 a moly szerint), és idén is jelentkeztem a Ki tud többet olvasni versenyre. A Gyógyír északi szélre az egyik általuk ajánlott könyv volt. Már régóta szerettem volna elolvasni (igen, ezt is). Aztán Emmi és Leo története nem engedett el, ezen kattogtam egész nap. Azon frissiben nekiálltam a második résznek. A két kötet annyira együtt alkot egy egészet, hogy már nem is tudom szétválasztani magamban. Nem tudok rájuk úgy gondolni, hogy az első kötetbeli Emmi, a második kötetbeli Leo. 

Jojo Moyes: Páros páratlan

Kicsit mindig tartok Jojo Moyes könyveitől, mert félek, hogy összetöri a szívem. A Páros páratlan viszont gyógypuszit adott a bibire, amit a Mielőtt megismertelek és az Akit elhagytál ejtett. (Megjegyzés magamnak: írjak már valamit az Akit elhagytálról is.) Ez a harmadik könyv, amit Moyes-től olvastam, és kellemes meglepetés volt, hogy eddig mind a három könyv nagyon különböző volt, történetében, stílusában. Szeretem, ha egy írónak több hangja is van. Mindhárom könyv próbára tette a könnycsatornáimat, de a Páros páratlan többször fakasztott nevetésre, mint sírásra.

Kemese Fanni: A napszemű Pippa Kenn

Pippa régóta szemezett velem, aztán júniusban a Könyvhéten szert tettem egy dedikált példányra. Amikor végre elkezdtem olvasni, egy pillanat alatt magával ragadott a történet. Ha nem tudom, meg nem mondtam volna, hogy ez egy elsőkönyves magyar író könyve. Kiforrott, választékos, és egy igazi tökös csajt helyez a középpontba. És zombis. 

Emily Arsenault: Az eltört teáspohár

Az eltört teáspohár egy rendhagyó krimi, leginkább a Döglött akták és a Hivatal című sorozat keveréke. A szereplőket nem sürgeti semmi, nincs nyomikban loholó, a lebukástól félő gyilkos, nem vadászik rájuk senki. Nem akarnak az igazság bajnokai lenni, nem hajtja őket szuperhőskomplexus, nem akarják a nagy titkot kiteregetni. Csak finoman, bájosan, kicsit esetlenül próbálják összerakni a 15 évvel korábbi kirakós darabkáit. Ez kriminek számít vajon? 

Sarah Winman: Amikor isten nyúl volt

Történt már veled olyan, hogy elolvastál egy könyvet, és annyira tetszett, hogy muszáj volt valakinek, akárkinek a kezébe nyomni, hogy nesze, olvasd el te is, csak hogy tudjál róla valakivel beszélgetni? Biztos volt. És olyan, hogy az illető mást gondolt róla, máshogy látta a történetet? Persze, hiszen nem vagyunk egyformák.  Én úgy jártam, hogy fellelkesülten kölcsönadtam a könyvet, de az ismerősöm nem csak másként dolgozta fel a könyvet, gyökeresen mást olvasott ki belőle, aztán ízekre szedve a történetet, elmagyarázta, hogy miért nem látom jól a dolgokat. Vélemény persze az enyém is, csak nincs igazam. Nem vagyok elég felnőtt, elég érett, elég megértő, befogadó és nincs bennem elég lelki finomság, hogy megértsem a történet eszenciáját. Hetekig magyarázta, egyre sajnálkozóbb hangnemben, míg végül a számomra addig kedves könyv egyre ellenszenvesebbé vált. Megkeseredett a történet íze. Volt már ilyen? Egy darabig elment a kedvem a könyvek kölcsönadásából, és igazából mások véleményétől is.

Karen Essex: Szerelmes Draklua

Igazán nem titok, hogy a vámpírok gyerekkori nagy szerelmeim. Szeretem a klasszikus, elegáns köpönyeges vérszívókat, és a modern dögös harcos vámpírokat. Az impotens nyavalygós fajtát kivéve mindet szeretem. Drakula különösen kedves nekem, szeretem ezt a reinkarnációs, te vagy a végzetem dolgot. Mindig neki drukkoltam. Ebben a könyvben sajnos nagyon kicsi szerepet kapott, annál több volt a korrajz és a nők helyzetének leírása. Szép volt, jó volt, nem mellesleg anyukámtól kaptam a könyvet szülinapomra.