2013. december 31., kedd

Jay Crownover: Rule

A jókislány vágyakozik a rosszfiú után, aki persze jó és gondoskodó a lelke mélyén, ahogy a jókislány sem annyira szende legbelül. Milliószor lerágott csont, azt hihetnénk, pláne az utóbbi idő felhozatalához képest, hogy már nem lehet újat mutatni a témában. Jac Crownover megmutatta, hogy lehet.
Shaw a gazdag amerikai jókislány megtestesítője: pasztell színeket és gyöngysort visel, drága kocsit vezet, orvosi előkészítőre jár és az elvált, társaságfüggő sznob szülei elnyomásában él. Minden vasárnap elmegy a halott barátja ikertestvéréért, mert csak úgy tudja a családját összetartani. Persze nem olyan egyszerű, mert Rule a tökéletes fekete bárány, mindenki a háta közepére kívánja, főleg az anyja, aki őt okolja Remy haláláért.
Rule bőrének nagyobb részét borítják tetoválások, mint amennyit nem, és a stratégiailag fontos helyeken piercingeket visel. (hmm..). Jól menő tetoválóművész, hűséges barátai vannak és bomlanak utána a nők, mégsem boldog. Szerencsére a könyvnek már viszonylag az elején összejönnek, így sokkal életszerűbb, mert a hálivúdi rózsaszín köd helyett nem a kapcsolatról szól a történet. Ami, mint tudjuk, a szerelmes bújásokon és az ágytornán kívül az összecsiszolódásból, a különböző személyiségek elfogadásából, a bizalom kiépítéséről, a hibákból és azok helyrehozásából áll. Ők ketten megdolgoznak a kapcsolaton, dolgoznak egymáson, megtanulnak kiállni egymásért.
Előtérbe kerülnek fontos problémák. Shaw szülei gazdagok és a látszatért, a politikai befolyásért élnek, valószínűleg gyereket is csak a hosszútávú céljaik elérése miatt csináltak. Mindenáron össze akarják boronálni egy beteges jellemű jogászpalántával, aki jól mutat a terveikben, a fotóalbumokban és a családi vérvonalban, s ez fontosabb a lányuknál is. Itt képbe kerül a zaklatás, a testi erőszak és a szülői elhanyagolás, sajnos nem is oldódik meg ez a probléma.
Rule ikertestvére, Remy autóbalesetben vesztette életét, amikor egy buliba igyekezett, hogy hazaszállítsa az elázott Rule-t. Ez persze mindenkit megvisel, de az anyjuk, akinek mindig ő volt a kedvence, egyszerűen azért, mert a három fia közül ő volt a kezelhető, jókisfiú, teljesen belebolondul. Mindenért Rule-t hibáztatja, még azt is a szemébe mondja, hogy jobban szeretné, ha ő halt volna meg. A helyzet egyre rosszabb, de mikor radikális választás elé kényszeríti az egész családja, hajlandó segítséget kérni.
A történetet váltott nézőpontban olvashatjuk, így nem kell olyan sokat találgatni, mi zajlik a másik fejében, látjuk a küszködéseiket. Rule nagyon édes, ahogy igyekszik jobbá válni a lány kedvéért, míg Shaw megtanulja önmagát adni és levetkőzni a felé támasztott elvárásokat, míg ki nem derül, hogy annyira nem is különböznek, mint ahogy mindenki hitte. Erős sorozatindító kötet, mindenképp megéri elolvasni.

2013. december 30., hétfő

Julie Kenner: Édes rabság

Julie Kenner fejlődik. Legalábbis már történik valami a könyvben. Igaz, hogy szinte minden elem az Árnyalat és a Crossfire könyvekből lett kölcsönözve, de legalább jobban rakta össze a morzsákat, így annyira nem is zavart. Őszintén szólva, nem is értem, hogy történt, de az első kötethez, és saját magához képest egész tetszett, a szánalmasan kevéske cselekmény ellenére legalább olvastatta magát.
Az egymilliós festmény elkészült, a játszmának vége, de persze ilyen király szexet, és három hét komoly, lángoló érzelmeit nem lehet ilyen könnyen sutba vágni, így folytatják a viszonyt. A könyv közel kétharmada arról szól, hogy két szex között üldözi őket a paparazzók serege, mert féltékeny ex-főnökök, munkatársak és ki tudja még ki, folyamatosan adja le a drótot a sajtónak. Nikki minden tudathasadása lázadozik ez ellen, őrlődik a vagdalkozás és a Damienre kényszerített durva szex között. Megy köztük a susmus, szokás szerint keféléssel oldják meg a problémákat beszélgetés helyett. Damien megnyílik, beszél a múltjáról, de a jelen problémáit az utolsó fejezetekig tagadja. Persze minden mesebeli fordulatot vesz, Nikki 5 perc alatt lerendezi és a maga oldalára állítja a bulvársajtót, majd repülőre ül és Damien meglepődött karjaiba száll, hogy vele és a millióival legyen jóban, rosszban, dutyiban.
Kicsit unom, hogy nem kedvelheti már senki a keményebb szexet, csak ha gyerekkorában molesztálták, megerőszakolták, verték vagy valamiképpen bántalmazták. Ha elképzelek egy szitut, ahogy a szenvedély hevében a csaj fenekére csap az új lovag, mire az könnyes szemmel faggatni kezdi, hogy nyúlkált-e kisfiú korában a nagybácsi csúnya helyekre... :)
Ami igazán hiteltelenné teszi a könyvet, az a felölelt idő hossza. A történet szerint, alig egy hónapja költözött Nikki a városba, ezalatt találkozott Damiennel, és persze már annyira beleszerettek egymásba, hogy gond nélkül beszélnek a múlt démonairól, a legrégebbi barátokat dobják a pasiért, és persze tök hihető, hogy 3-4 hét után egy milliárdos befektetési/iparmogul simán bevall egy pénzen vett barátnőnek egy gyilkosságot. Aha, az égből meg hupilila vattacukor hullik.

Kresley Cole: A sötétség démona

A Halhatatlanok alkonyat után sorozat 8. kötete új fejezetet nyitott a sorozatban. Az Örökösödés már a küszöbön áll. Nem elég, hogy a Szövetség fajai egyre vegyesebb házasságokkal erősítik a jók seregeit, már az emberek is mozgolódnak. Az előző kötet epilógusában megtudtuk, hogy titokzatos céllal elrabolnak több halhatatlant.
A Rend, az emberek önjelölt titokzatos társasága feladatának tartja, hogy a legendás lényeket megfigyelje, apró miszlikre szaggatva vizsgálja, majd a gyengeségeit kiderítve kiírtsa a földről. Többek között Carrow is fogságba esik, a minden lében kanál boszi, Mariketa fogadott testvére és Regin legkedvesebb ivócimborája. Mint kiderült, az ő élete is elég zűrös, ő sem jókedvéből zizis. Ami azt illeti, azt hittem idősebb, de még az ötvenet sem töltötte be, szinte kisbaba a halhatatlanok mércéjével, hiszen a 70 éves Emmát is gyerekként kezelték még. A börtönszigetre hurcolt boszorkányt választás elé kényszerítik: vagy elmegy egy démoni dimenzióba, és elhozza nekik a rettegett démonvámpírt (vémon, vámon vagy démpír), vagy megölik a szinte az orra előtt megölt unokatestvére hétéves kislányát. Ruby eszméletlen karakter, vidám, csipogó kislány, aki ugyanakkor nagyon okos, erős, és vérbeli kis pszichopata, balerinába oltott rocker gyerek.
Malkolm nagyon mocskos múlttal rendelkező démon volt, a sorsa rengeteg egyezést mutat Zsadist-éval, és akarata ellenére változtatták vámpírrá. Megtagadja magától  a vért, mint Sebastian, és négyszáz éve barbár remeteként marcangolja magát egy barlangban. Carrow megjelenésével, akit arájának hisz, azt gondolja, megváltozik a sorsa. A nyelvi nehézségeik sok humoros jelenetet nyújtanak, kézzel-lábbal kommunikálnak, ami tényleg rém vicces, főleg, amikor a NINCS SZEX szabályra kerül a sor, vagy hogy miért is kéne megfürdenie egy vízfóbiás démonnak.
Amiben új volt ez a kötet, hogy Malkolm az árulás után ellene menne a végzetnek. Annyiszor árulták már el, hogy hajlandó lenne a sors által neki rendelt asszonyról is lemondani, csak hagyják már békén. Még mázli, hogy addigra a vérmes boszi fülig belezúg és nem hagyja magát...
Az eddigi kötetek inkább utazásról szóltak, itt egy behatárolt, elhagyhatatlan helyen történt minden, ami külön jó hatással volt a sztorira. Nem mellesleg amúgy is bírom a "be vagyunk zárva és fogyni kezd a létszám" típusú könyveket, filmeket. Az eddigi kötetekhez képest az erotikus vonal visszafogottabb, de persze itt sem szűkölködünk jól megáldott (piercinges!) hímtagokkal.
Ami nekem egyedül nem tetszett, a vége. Mivel sok szereplő van még a slamasztikában, nem lehet olyan egyszerűen lezárni a könyvet, mint az előzőeknél, de azért valami kis epilógust kaphattunk volna. Persze a függővég nem az olvasó kényelméért van. 

2013. december 29., vasárnap

J. R. Ward: Végre szeretők

Végre szeretők, végre a polcomon. Mióta a történetbe csöppentek az akkor még kamaszvámpírok, várom a kettejük történetét. Persze jócskán voltak benne kanyarok, amiknél már-már kétségbe vontam, hogy afelé haladnak, amerre szeretném (Qhuinn szexmániája, Layla, Saxton), de végül visszatért minden a medrébe.
Alapvetően szeretem a váltott nézőpontú, több szálon futó történeteket, ha nem megy annak rovására, de most kicsit úgy éreztem, hogy ez már sok a jóból. Ha jól számoltam, hét különböző szálon fut a sztori (Qhuinn, Blay, Layla, Trez, Assail, Sola, Xcor, ha nem vesszük ide Mr. C és a két béna Hummer-tolvajt). Az eddigi könyvek történetei összetettebbek, drámaiak voltak, a feszültség sokkal valósabbnak tűnt. Itt gyakorlatilag kerülgetik egymást, kefélnek párat, összevesznek, kibékülnek és boldogan élik tovább több száz éves életüket együtt.
Persze jó volt végre megismerni a múltjukat, és ahhoz képest, hogy még mindig nem töltötték be a harmincat, elég mocskot szedtek össze. Értem én azt is, hogy ez egy sorozat, és kifogytunk az ismert szereplőkből, be kellett valahogy vonni az újakat, hogy legyen miről írni, de nem bántam volna, ha Ward nem akar ennyi mindent belezsúfolni a könyvbe, és inkább a srácokkal foglalkozik többet. Qhuinn-t imádtam eddig is, és őszintén kíváncsi voltam, egy ilyen domináns pasi mennyire hajlandó alávetnie magát egy másik félnek egy kapcsolatban, és nagyon megörültem neki, hogy Blay megtalálta a tökeit és végre igazán kiállt magáért, mégis megmaradt igazán édes pasinak. A Layla dolgon elég sokat töprengtem, valahogy nem érzem, hogy jól fog elsülni a dolog (bár Wellsie halála után is ezt éreztem). Ő sosem volt igazán szimpatikus, túlságosan alázatos, simulékony, akinek mindegy kivel van, csak használják, mert ezt várják el tőle. Mindig azt éreztem, tűnjön a fenébe, csak bezavar a képbe. Itt megsajnáltam, és előre sajnálom azért is, milyen kavarodások lesznek körülötte, ha Xcor lesz a társa. Biztos nem mond le majd a gyerekéről, Qhuinn pedig tuti nem fogja hagyni, hogy egy merénylő nevelje a lányát, ahogy arra is kicsi az esély, hogy mind együtt lesznek egy nagy boldog család.
Úgy érzem, mintha a sorozatnak lezárult volna egy része, valahol Rhevenge történeténél, vagy talán Phurry-nél. Mások a szereplők, más a hangulat is, sokkal komorabb az egész, ahogy kibontakoznak a nagy összeesküvések a háttérben, nem csak alkalmi csatákba keverednek. Minden esetre kíváncsian várom a folytatásokat, mert van még kiért izgulni, ha nem is a szívem csücskei a párra váró szingli vámpírok.

2013. december 20., péntek

Beth Reekles: Csókot vegyenek!

Átlag amerikai idilli középiskolások a szereplők, ahol mindenki menő, senki nincs kiközösítve, szabad az átjárás a klikkek között, fiú és lány között létezik igaz barátság, nincsenek diákcsínyek, kiközösítés, ha valakinek lelki problémája van, a leckeíráshoz menekül, a szülők pedig hagyják a 16 éves csemetéiket felnőttködni, bulizni, és ha másnaposan, szétcsúszott fejjel robog haza a pici lánya ebédidőben, csak egy ejnyét kap. Annyira valós a szituáció, az egész helyzet, hogy már majdnem elmorzsoltam egy könnycseppet, hogy az én kamaszkorom miért is nem ilyen volt.
Elle szuper csaj: kedves, elvileg okos, vékony, bögyös, szép hajú, a srácok legjobb barátja, nem irigykedik rá egy csaj sem, nem méhkirálynő, de az iskola és a diákszövetség (vagy mi van gimiben) oszlopos tagja. Természetesen menő, minden bulira új ruci kell, mint a nagyoknak. A legjobb barátja Lee, aki szuper pasi, vicces és jófej, de elvileg csak barátok, két anyától született ikerpár. A srác elkíséri ruhapróbára, tudja a melltartó méretét, és a lány jelenlétében szinte meleg baráttá vedlik át.
A bonyodalmak ott kezdődnek, hogy az iskolai karnevál (mert másból sem áll az életük, mint hogy bulikra járnak, az iskolában pedig karneválok, bálok, és még több buli van) csóksátrában megkapja élete első csókját Lee "rosszfiú" macsó bátyjától, Noah-tól, akinek láttán az összes lány a bugyijába olvad. Persze nem lehetne vattacukorba csomagolni a könyvet, ha Elle saját maga előtt is titkolt, és rég elfeledettnek hitt érzései nem lelnének viszonzásra.
Noah igazából nem rossz srác, mégis az egész kalamajkát a nyakába varrják. Elle nem hajlandó felvállalni a kapcsolatot, úgy bánik a sráccal, mint a főmufti a szeretőjével: legyen kéznél, ha kell, és ne legyenek igényei. Retteg attól, mi lesz, ha Lee megtudja, mert természetesen vége lesz a kapcsolatnak, Noah természetesen nem az a fajta, akivel járni lehet, és ő a legkisebb mértékben sem érez iránta semmit. Persze lebuknak, mindenki kiakad, ő meg rohan Lee megsértett lelkét nyalogatni, aminek legjobb módja, hogy Noah-nak esélyt sem ad arra, hogy mellette álljon, sőt, a legjobb, ha Lee bocsánatáért esedezve levegőnek nézi szerencsétlent. Amúgy is, ő a rosszfiú, utálja nyugodtan mindenki.Ennél a pontnál komolyan azt hittem, kiderül, hogy igazából Lee-be szerelmes, annyira kegyetlenül ridegen bánik Noah-val: kerüli a suliban, nem veszi fel a telefont, sőt, amikor megtudja, hogy elment otthonról egy testvéri vita után, napokra lelépett, akkor is csak Lee-t hívogatta, hogy mi van vele. Noah helyében hagytam volna az egészet a fenébe, de ő nem: romantikus gesztusok egész garmadáját vonultatja fel, hogy visszaszerezze.
Külön figyelemre méltóak a szülők a könyvben. Mindenki megértő, a kamaszokra hagyja egész éjjelre a házat, hadd bulizzanak, igyanak. Ha a 16 éves lányom egy buli után másnaposan, zilált ruhában, szétkent sminkkel, elveszett szüzességgel érne haza, nem intézném el egy szemöldökráncolással. Felhívja Elle apja a bál éjszakáján, mire nagy lazán közli a lány, hogy épp el van foglalva, majd találkoznak, aztán reggel csak annyit mond, szobát vettek ki...
Megértem, hogy a mai fiatalok szabadosabbak, mint amilyenek az "én időmben" voltak (akkor is azok voltak, én vagyok csak konzervatív), hogy erre a szabadságra vágynak, és ez a regény csak egy utópisztikus álomvilág nekik, de akkor sem tetszett ez a szabályok nélküli környezet. Végül is, melyik apa hagyná vigyorogva annyiban, hogy a lánya egy csomag óvszert kap születésnapjára???

2013. december 16., hétfő

Kerstin Gier: Zafírkék

Kamaszlányoknak való történet: kedves, aranyos, van benne egy lány, akivel azonosulni lehet, és kicsit irigykedni is rá, és egy srác, akit elszidhatunk, de a nyálunkat is csorgathatjuk rá. Olvasmányos, érdekes, kicsit izgalmas is, és az előző kötet ismerete után nem is kellett volna csodálkoznom, hogy az utolsó 10 oldalon eszmélek fel rá, hogy már megint nem történt benne semmi. Ez a rész is 2-3 nap történéseit meséli el, csakúgy, mint az első kötet, tehát összesen nem telt el egy hét, mióta megismertük Gwen-t és Gideont.
A két fiatal genetikusan örökölt időutazó, rajtuk áll, hogy a családjuk összes múltban élő időutazójától vegyenek egy kis vért, hogy beteljesüljön a titokzatos jóslat. Lehetőleg még azelőtt, hogy a feladat korábbi rebellis tulajdonosainak sikerülne. Ennek érdekében sokat öltözködnek, vitatkoznak, Gwen hihetetlen gyorsan lángoló szerelembe esik, elmennek egyet bálozni és párat smárolnak.
Gideon nekem nem igazán szerethető karakter. Először még Gwen unokatestvérét szédítette, amikor kiderült, hogy mégsem időutazó, hirtelen Gwen lett neki a kedves lány, de legtöbbször egyszerűen arrogáns paraszt.A végén kiderül, hogy a románca előre meg volt tervezve, de az epilógus szerint az érzései valódiak. Akkor viszont tényleg egy mániákus depressziós kis hülye, aki azt hiszi, elég a hihetetlen smaragdzöld szemével pislognia párat és már nem is érdekel senkit, mennyire tahó mindenkivel.
Nekem a könyvet Xemerius, mindenki kedvenc démoni vízköpő szelleme mentette meg, általa végre kaptunk egy "élő", érdekes karaktert. Elolvasom majd a harmadik kötetet is, de azért hasra nem estem tőle, ráadásul ennyi cselekmény elfért volna egy könyvben is.

2013. december 9., hétfő

Cora Carmack: Színjáték

A sorozat második kötete sokkal érettebb, kiforrottabb. Humoros, de sokkal kevésbé vicces, megmutatja az élet árnyékos oldalát, ráadásul mindezt váltott nézőpontból, amit én nagyon szeretek.
Cade az első részben beleszeretett Bliss-be, vagy legalábbis azt hitte, és mint tudjuk a brit motoros színésztanár mellett alul maradt. Derült égből villámcsapásként tudja meg, hogy egykori kiszemeltje férjhez fog menni, de nem marad sok ideje búslakodni, mert egy vörös forgószél megkéri, hogy játssza el a barátja szerepét a szülők előtt. Természetesen nem tud ellenállni sem a kísértésnek, sem a zizis csajnak.
Max a nővére halála után érzett gyászt először képmutatásba fojtotta, hogy a testvére helyett megadja a szülőknek a tökéletes lányt, majd a zenében éli ki magát. Rövid, alkalmi kapcsolatok, csakis olyannak, akik nem lehetnek elég fontosak neki, hogy nála maradjon az irányítás, esténként egy klubban csapos és táncoslány, tele van tetkóval, nappal pedig egy tetoválószalonban recepciós. Nem épp az összeszedettség mintaképe. A színlelt kapcsolat végül egyre közelebb hozza őket egymáshoz, de persze nem olyan egyszerű, mert a lány menekülő típus, Cade pedig nem biztos abban, hogy érdemes harcolnia és várnia. A végén megoldódik persze minden, a rémesen tökéletesnek látszó, totális tagadásban élő felső-középosztálybeli család is kezdi elfogadni, hogy Max nem az a jókislány, akinek ismerték.
Alapból tetszett a könyv, a mondanivalója, de hiába tudom, hogy van ilyen a való életben, én a veszteségnek az ilyen feldolgozását gyengeségnek érzem, és továbbra sem szimpatikus, ha valaki a lelki traumái miatt lesz könnyen kapható, bár Max legalább nem egyéjszakásokkal, csak nagyon rövid kapcsolatokkal vígasztalódik. A másik, hogy a tetoválást szeretem, a lányok is tetováltassanak nyugodtan, de szerintem a dekoltázs azért maradjon tabu. nincs is szebb egy szottyos telefirkált cicinél. Ha belegondolok, bugyi fölött kezdődik a fa, fel a két cici fölött és onnan a lomb, hát gyönyörű lehet.
A vége kicsit összecsapott, csak három hónappal játszódik az események után az epilógus, az meg még semmire nem garancia. Nem volt boldogan, amíg meg nem... érzésem.

2013. december 7., szombat

Sherrilyn Kenyon: Éjféli gyönyörök

A Sötét Vadászok többsége elég magányos alkat. Van, akit száműznek Alaszkába, van, akit mindenki elfelejt másnapra, és van Valerius, aki születése óta segíteni próbál másoknak, de mindenki ellöki magától. Zarek féltestvére pont olyan eltaszított és sebzett, talán még jobban is.
Kétezer évvel a Sötét Vadásszá válása után New Orleans-ba rendelték, mert az izgalmas, szó szerint varázslatos hely, nem csoda, hogy Charlaine Harris-nek és Kresley Cole-nak is bejött. Magányosan éldegél, mindenki utálja, ráadásul az istenné vált testvére villámokat dobál rá az égből, csak a móka kedvéért. Egyik járőrözése során találkozik Tabhitával, a sorozat második kötetéből megismert Amanda ikertestvérével. Az első pillanattól vibrál köztük a feszültség és a vonzalom, csakhogy a vadászok nem igazán keveredhetnek románcba, a lány sógora viszont az a férfi, akit Valerius nagyapja keresztre feszíttetett. A kapcsolatukat persze az egész család, főleg Amanda személyes sértésnek vette, és átment igazi hisztérikába, hogy "hogy tehetted ezt velem, hogy tehetted a férjemmel..." Ash szerencsére rávilágított, hogy fordítva is történhetett volna, és akkor Tabhita elvárná-e, hogy feladja a boldogságát, csak mert ő találkozott előbb a párjával.
A démonok persze megint szervezkednek, kisebb mészárlást csapnak, visszajön majd eltűnik egy régi ellenség, kibékül a vadász-család, új istenek születnek, Simi "nagylány" lesz, Nick megkomolyodik és találkozunk Ash jövendőbelijével. A vége elég nehezen emészthető, nagyon borús és szomorú még a feloldás ellenére is.

2013. december 6., péntek

Tiffany Reisz: A herceg

Az eddigiek közül ez a legösszetettebb rész. Ugrálunk az időben, Soren és Kingsley múltja, a jelenük és Nora jelene között, ami nagyon sokat hozzátett az eddig is remek hangulathoz. Nora múltja, élete eddig is nyitott könyv volt, a második részben feltárult Soren múltja, de Kingsley, noha egyértelműen fontos szerepe volt mindegyikük életében, még titokba burkolózott. Az elejtett morzsácskák pedig csak felkeltették az érdeklődésemet, végül is a pasi egy modern Jean-Claude, dekadens, stílusos és perverz francia.
A történet múltba révedése fájdalmas is volt, mert a jelenük ismeretében tudtuk, mi lesz a vége, de én hülye jobban drukkoltam nekik, mint bármelyik másik felállásnak a könyvben. Annyira szépen megírta Reisz az egymásra találásukat, ahogy felfedezik a vágyaikat, az érzelmeik kettősségét és az egymásra utaltságot... Soren egy manipulatív, rohadt dög volt már akkor is, de azért szeretjük.
Nora részei ebben a kötetben nincsenek igazán előtérben. Próbálgatják magukat Wes-szel, meghódítja Kentucky-t, de velük nem történik semmi extra.
A nyomozós szál: az előző rész azzal ért véget, hogy valaki lenyúlta Kingsley irodájából Nora aktáját, most meg sorra bukkannak fel emlékek a múltból, amik egyre fenyegetőbbé válnak. A két perverzünk útnak indul nyomozni, kiderül, hogy a harminc évvel ezelőtti érzelmek még mindig lángolnak, Kingsley próbálkozik, csábít, Soren érzéseiről pedig megint csak egy nagy semmit tudunk meg. Az, hogy a múltja miatt kialakult egy bizonyos szexuális preferencia, szadizmus, még nem kéne az ágyon kívül is ilyen (látszatra) kőszívűnek lenni. Ha szerelmes volt Kingsley-be, ami nem egyértelműen derült ki, akkor igenis szemétség, ahogy az elmúlt harminc évben bánt vele.
A vége kiszámítható, nagyon sejteni lehetett, hogy ki a fenyegető árny a múltból, csak azt nem értem, mi a csudának kellett a bosszúra évtizedeket várni, amikor sokkal korábban is léphetett volna. A legvége viszont igazán izgalmasra sikeredett, nagyon durva függővéget kaptunk, ami persze egy újabb sor kérdést vet fel. Aki nem bírja cérnával az ilyesmit, jobb, ha megvárja, amíg a folytatás is megjelenik.

2013. december 5., csütörtök

Maryjanice Davidson: Egy haláli szingli meséi

Elisabeth Taylor -Betsy-, egykori fotómodell, kirúgott titkárnő, cipőmániás szingli egyik nap arra ébred, hogy meghalt, miután elütötte egy autó, amikor a macskáját próbálta összeszedni az utcán. Arra eszmél, hogy nem elég, hogy élőholt lett, de egy rózsaszín bélésű koporsóba tették a mostohaanyja levetett ruháiba és cipőjébe öltöztetve. Minden normális ember pánikba esne, hogy mi a fene történt, de Betsy nem. Neki az első dolga lecsekkolni, hogy megvan-e a cipőgyűjteménye otthon, majd elindul a mostohájához visszaszerezni őket. 
Ez így előre is vetíti a könyv stílusát és figyelmeztet is, hogy ne várjunk túl magvas gondolatokat. Summázva: Betsy vámpír lesz, de tud uralkodni a vérszomján. Az anyja és a barátnője örül neki, az apja és a mostohája kevésbé. Feltűnik a színen két ellenséges vámpír, mindkettő a maga oldalán szeretné látni a lányt, akiről századokkal ezelőtt megjövendölték, hogy minden kárhozott királynője lesz. Olcsó poén, de muszáj volt.
Egy kis vámpír gyorstalpaló után kis csetepaté, egymásra találás, összeveszés után mindenkinek szétválnak az útjai, amíg ki nem jön a jövő évi cipőkollekció.
A könyv vicces, a szereplők nem tökéletesek, kiparodizálják benne a klasszikus vámpír sztereotípiákat, igazán sziporkázó párbeszédek is vannak benne. Kötelezően szerepet kap a dögös szexi, jól felszerelt vámpírvezér, a tökös barátnő és a meleg barát is. Könnyed délutáni kikapcsolódás, bár többet tudtam meg a cipődivatról, mint szerettem volna. Mellesleg elképzelni sem tudom, miért akarna bárki boglárkasárga magassarkút.

Marissa Meyer: Cinder

Hamupipőke a kiborgok, droidok, holdlakók között a negyedik világháború után, Új-Pekingben a pestisjárvány kellős közepén. Meyer fogja a Hamupipőke sztorit, alakítgat rajta kicsit, aztán az egészet egy posztapokaliptikus világválság közepére helyezi, bolygóközi konfliktussal megspélekve. Fura, mert a sok technika, lebegő kocsi ellenére nekem valahogy olyan középkoriasnak tűnt a környezet.
Hamupipőkénk nem a cipőjét, az egész lábát veszti el a bálon, ugyanis több, mint a harmada kiborg. A sok kütyünek hála a legjobb műszerész a városban, így találkozik a Herceggel, Kaito-val, akinek meggyűlt a baja egy droiddal. Persze megtetszenek egymásnak, Kai élvezi, hogy nem őfenségesskedik vele valaki, Cinder élvezi, hogy embernek hiszik. Aztán közbeszól a pestit, a gonosz mostoha eladja a lányt kísérleti egérnek, jönnek a holdlakók és kiderül a titokzatos múlt.
Jó volt, érdekes volt, még izgalmasnak is mondanám a kiszámíthatóság ellenére, de nem volt az igazi. Néha kicsit untam, olyan volt, mint amikor háttérzajnak kapcsolom be a tévét. Látom, hallom, tudom is mi megy éppen, de annyira nem köt le, hogy igazán odafigyeljek.
A könyv folytatás, függővéget kapott, de ha ki is adják a további köteteket, nem hinném, hogy elolvasom őket.

2013. december 2., hétfő

Jamie McGuire: Veszedelmes sorscsapás

Gyönyörű sorscsapás, újratöltve, Travis szemszögéből. Általában jobban szeretem a váltott nézőpontú történeteket, az nem igazán van ínyemre, hogy ugyanazt a sztorit halljam újra. Szerencsére az első kötetben szereplő közös jelenetek nem voltak túl nagy számban, sokkal inkább a közte lévő magányos időt mutatta. Mindig sejtettem, hogy a lelke mélyén igazi romantikus alkat, de hogy ennyire gyönyörű érzései, gondolatai vannak, ahogy keresi az igazit, akkor is, amikor nem tud róla...
A prológus nagyon megható volt, azt hiszem főleg azok érezhetik át igazán, akik már vesztettek el szülőt. Travis múltja, ha nem is igazolja a viselkedését, a dühkitöréseit, legalább kicsit megmagyarázza. Furcsa, mert az ő szemszögéből sokkal kiegyensúlyozottabbnak tűnt a személyisége, ahogy látjuk a vívódását, hogy tényleg megpróbál uralkodni magán, hogy Abby érdekeit és érzéseit próbálja a magáé elé helyezni, nagyon édes. A hálaadási rész itt talán még szívszorítóbb volt. A prológus nekem kicsit nyálasnak tűnt, túlságosan rózsaszín ködös, de végül is, pont ezt hiányolták sokan, hogy mind szép és jó, hogy kibékültek, elrohantak Vegas-ba, zúgtak a harangok, de nincs jövője a kapcsolatuknak. Persze a kívülállók mindig jobban tudják, nekem is pusmognak négy éve, hogy semmi jó nem lesz a kapcsolatomból. Ilyenkor nagy ívben tenni kell rájuk és csakazértis megmutatni, ahogy Abby és Travis tette.
Ugyanakkor kettejük kapcsolata példamutató is: Abby, hiába szereti Travis-t, kilép a kapcsolatból, amikor úgy látja, hogy a kárára van, Travis pedig képes elengedni. Ugyanakkor, amikor látják, hogy van értelme harcolni a kapcsolatukért, megpróbálnak megoldást keresni, ami a mai világban már ritkaságszámba megy. A könyv egyik nagy üzenete nekem, hogy tudni kell meglátni, mikor kell lépni, és mikor kell harcolni.

2013. november 27., szerda

R. K. Lilley: Felpörgetve

A romantikus-erotikus regények, nagyrészt kifelejtve a romantikát néha olyanok, mint az esküvői hagyományok: valami új, valami régi, valami kölcsön, valami kék, lehetőleg az egyik szereplő szeme, aminek a tengerszín mélységeibe bámulva jól el lehet alélni és pocsolyává nedvesedni. Az már senkinek nem meglepetés, hogy ezek az írónők szeretnek egymástól lopkodni, bocsánat, ötletet kölcsönvenni. Néha összetákolt Frankenstein szörnyeteg jön össze belőle, néha pedig egy egész élvezhető könyv.
Adott egy multimilliárdos fiatal, dögös, kreatív szexuális életű főhős, gázos gyerekkorral, mert az a tuti. Első látásra megtetszik neki a visszahúzódó, ártatlan szüzike szőke szépség (éljen az alliteráció!), hasonlóan vacak gyerekkorral, kötelező jófej meleg legjobb baráttal és rejtett tehetséggel. Találkoznak, aztán a pasi módszeresen nyomulni kezd, a lány beadja a derekát, és most jönnek a kellemes részek. Egyrészt, Bianca nem lát rögtön zúgó esküvői harangokat, úgy gondolja, mindenkinek jobb, ha csak alkalmi szórakozást jelentenek egymásnak. Az ágyjelenetek nem olyan sablonosak, sem popódugók, se műbrék sehol, van viszont lekötözős popsiemelentyű és szexhinta :) James csak az ágyban domináns, egyébként majdnem barátnőként kezeli a lányt, a személyisége is érdekli, nem csak a számos testrése. Az ágyban mocskos a szája, amúgy illedelmes. Rém fura, de nekem a könyvek szexjeleneteinél bejönnek a trágár szavak, de ha élőben morogná a fülembe a barátom, hogy "Ronggyá kúrom a pinád!", lehet lerúgom magamról. 
Bianca nekem valamiért végig olyan Sookie Stackhouse jellemnek tűnt: vágyik a férfira, de nem hagyja magát megtörni, ámulatba ejti a gazdagsága, de nem akar hasznot húzni belőle csak nyugtázza, ahogy hozzááll a dolgokhoz, másokhoz, nem elítélően, hanem megértően, természetesen... az egyik legszimpatikusabb női karakter. Most a pasi volt nekem kicsit semmilyen.
Kapunk egy adag családon belüli erőszakot és hasonló társadalmi problémát, mintha minden valamire való regény szociális tanmesét akarna ledugni a torkunkon. Picit zavar, hogy nincs sehol egy pasi, aki azért él valamilyen szexuális életet, képvisel  fétist, devianciát, mert neki az jön be, hanem csak csináltak vele valamit, amitől elromlott egy kapcsoló. Még a végén késztetést érzek analizálni magam.
A könyvtől nem kell csodákat várni, de határozottan élvezhető, olvasmányos, elnyomás és hisztimentes.

2013. november 25., hétfő

Ilona Andrews: Áradó hold

A Mágikus találkozás annyira tetszett, hogy kénytelen voltam azonnal nekikezdeni a második résznek. Amikor egy jó sorozatra rátalálok, mindig mérges vagyok, hogy miért nem olvastam hamarabb, de -mint most is- azzal vidítom magam, hogy még friss az élmény, emlékszem azokra a részletekre, szereplőkre, akikre utalnak a folytatásban.
Az előző kötetben hoppon maradt William, a hányattatott sorsú alakváltó már két éve él a Peremben, dolgozik a Töredékben és vágyakozik egy olyan család után, amiről azt hiszi, sosem kaphatja meg. Azonban megtalálja a katonai múltja, és esély kap rá, hogy elkapja az "ősellenségét".
Cerise a Pocsolyában él, ami nagyjából a Perem trógertelepe. Kemény nő, aki egy nagy család élére áll, miután elrabolják a szüleit. A család meglehetősen zizi, van ott minden: félóriás holdember, mesterlövész, tolvaj, Frankenstein-t is lealázó nagypapa.
Találkoznak, összeköti őket a közös cél: legyőzni a Pókot, a gonosz pszichopata terrorista titkos ügynököt. Egyikük sem tudja, megbízhat-e a másikban, mennyit árulhat el magáról, a terveiről...
A szerelmi szál itt csak a háttérben bontakozik ki, ez a történet sokkal inkább fantasy, mint az első rész. Nekem a fantasy mindig is utazás volt, valakik vándorolnak, hogy elérjék a célt, a nagy küldetést, legyőzzék a gonoszt... Furcsa, démonszerű kreatúrák, gyilkosságok, csonkolások. 
Végig nagyon izgalmas volt, Andrews szépen adagolja az izgalmat és a feszültséget, bár voltak kiszámítható részei. A vége kicsit sótlan, semmilyen volt, akár lezártnak is tekinthető, mert bár függővége van, a történet nem lóg a levegőben. Szerethető karakterek, néhol komor, néhol humoros hangulat, amennyi romantika szorult bele, bármelyik pasi a kezébe veheti, az előző kötet ismerete nélkül is kerek egész.

2013. november 21., csütörtök

Ilona Andrews: Mágikus találkozás

Talán megcsömörlöttem a sok fütyikönyvtől (dehogy...), talán már nagyon hiányzott egy történetközpontú romantikus fantasy (inkább!), de ez a könyv nagyon megfogott. Minden szereplővel együtt tudtam érezni, jókat nevetem rajtuk, a gyerekek pedig imádnivalóak. Leszámítva a csóróságot, a bekattant anyucit és a lelépő apucit, igazi Addams family hangulatú családot kaptunk, ami nekem nagyon bejön. Boszorkány(szerű) nagymama, kámehámékat eregető nő, halottébresztő és alakváltó kistestvér, zombi nagypapa a fészerbe zárva.
Aztán a kis család élete fenekestül felfordul, amikor megjelenik Declan: vagy 190 centi magas, izmos kockahasú tömény mágia és veszedelem, nem mellesleg képzett harcos, kékvérű nemesember, művelt, okos, humoros, csalafinta észjárású, empatikus, hűséges barát, és a kedvencem: szép hosszú sörénye van. Minden olyan lány álma, aki mer még álmodozni és nem vak. Rose azt hiszi, hogy az utóbbi évekhez hasonlóan ő is csak el akarja rabolni, hogy tenyészkancaként hasznosítsa, mert a lánynak páratlanul erős "villantási" képessége van. Erre találhattak volna jobb kifejezést. Declan ráhagyja a lányra, mert a családban megvan az a rossz szokás, hogy ráhagyják az emberre a találgatást, ha macerás magyarázkodni. Persze úgy vonzódnak egymáshoz, mint két mágnes, de mégsem a szerelmi szál viszi a történetet, hanem a galád ellenség, aki démoni lényeket szabadít a Perem lakóira. A végén minden szép és jó, természetesen, de nagyon izgalmas az utolsó pillanatokig. Legalábbis nekem csupa öröm volt olvasni.
A világ kialakítása nagyon bejön. Van a Töredék, ahol mi is pengetjük mágiamentes tudatlan kis életünket, és van a Mágia, a mi világunk tükörképe, a kettő között pedig a Perem, ahol kisebb mágikus erővel rendelkező  emberek laknak. Tudnak mindkét világról, de fordítva ez csak kevesekre igaz és még kevesebben tudnak átlépni a határon. Annak ellenére, hogy fantasy történet, maga a cselekmény, a szereplők motivációja nagyon életszerű, a lecsupaszított történet szépen érthető, nincsenek logikai hülyeségek. Külön pirospont az InuYasha és az akcióhősök miatt.

2013. november 20., szerda

Samantha Ann King: Osztozni Hailey-n

A női újságok és weboldalak tömve vannak szextippekkel és mindenféle teljesítmény/örömfokozó tanáccsal. Egyre nagyobb elvárásokat adnak a pasik és a nők elé. Kezdem azt gondolni, azért szaporodtak el mostanában az egy csaj-több pasi felállású könyvek, mert a valóságban nincsenek Gideon Cross és Christian Grey féle főállású szexmaratonisták, így a hölgyek örömét már nem is tudja egy férfi szolgálni. A másik teóriám, hogy a szingliség dicsőítésével (vagy a magánytól való félelem miatt) félni kezdenek az igazi kötöttségtől, így inkább megosztják az érzelmeiket az imént ecsetelt előnyökkel együtt háremet építenek. Ennyit a filozóikus mélázásomról.
A poligám történetek között az Osztozni Hailey-n a jobbak közé tartozik. A szereplők között ez nem állandósult létforma, nem kamaszkori perverzióból megmaradt rigolya, itt csak a körülmények hozzák. Adott két jó barát, akik már 25 éve ott vannak egymásnak, és ugyanannyi ideje ismerik a lányt, aki felnőve mindkét férfi iránt vonzalmat érez. Tehát mindenki szeret mindenkit és tudják, hogy a versengés, a választás mindent elrontana, így a pasik előjönnek a farbával. A lánykát nem kell sokáig győzködni. Ami valóssá teszi a történetet, hogy nem fogadják a környezetükben elsöprő örömmel. Hailey bátyja kicsit kiakad, bár egy 32 éves nővel nem kéne úgy bánni, mint egy tinédzserrel.
Ez így még egész átlagos történet lenne, de ugye minden könyvbe kell valami csavar, esetleg krimiszál. Ez esetben egy erőszakos ex-barát, aki a szakítást csak akkor fogja fel, ha ő kezdeményezi, így zaklatni kezdi a lányt, a családját és a barátait. Szépen felvezetik a zaklatást, hogy milyen lehetőségei vannak ilyenkor egy nőnek. Az Easy-Egyszeregy-ben jobban tetszett, hogy a lányok megpróbáltak aktívan védekezni és önvédelmi tanfolyamra mentek, de persze más potenciális támadástól tartani és kilépni a családon belüli erőszakból. A történet tehát élvezhető, befogadható, még némi erkölcsi mondanivalója is van.
Ami miatt néha -ha nem is a fejemet csapkodtam az asztalhoz- a szememet forgattam, a könyv nyelvezete volt. Nem tudom, a fordító elégelte-e meg a sok puncit-picsát-nunit-cunust-mókuskát-kéjbarlangot-kelyhecskét és társait, hogy mindenféleképpen szinonímát kellett keresni a női nemi szervre, de a vulva nagyon nem nyerő választás. Főleg nem kábé 15-ször. Az ágyjelenetek ettől nem izgatóak, hanem nevetségesek lesznek.
Apropó, ágyjelenetek. Ezeknél a csoportos kufircoknál mindig elképzeltem (egyrészt, mert erre való, másrészt, mert ilyen irányú tapasztalatom nincs), hogy akkor a hetero pasikat nem zavarja, ha a kétlyukas menetnél összecsattannak a zacsik? Néhány ilyen könyvnél úgy van tele a csajok minden testnyílása, hogy közben a férfiak és csatolt részei egymáshoz sem érnek. Itt finoman leírja az írónő, hogy menet közben a pasik egymásra támaszkodnak, megkapaszkodnak egymásban, az egyik hozzáér a másik farkához, miközben a csaj csiklóját izgatja. Így azért kicsit valósághűbb a dolog. Lett volna még lehetőség a könyvben a két pasi terén is. Az egyik jelenetnél a nagy izgalomban összecsókolóztak, mire az egyik durcásan elvonult, hogy ő ugyan nem fog pasizni, de Hailey annyit pedzegette a dolgot, és annyi más utalás is volt, hogy nekem kicsit befejezetlennek tűnt így, hogy ez a dolog nem futott le. Valami epilógust el tudtam volna viselni, mert a lezárás szép és jó, de csak nagyvonalúan egy huszárvágással lett elintézve.

A borító annyira nem tetszik, elég nyálasak ezek a fiúkák, a könyv szereplői viszont harmincasok, így én érettebb férfiakat választottam volna.

2013. november 18., hétfő

Gina L. Maxwell: Elcsábítani Hamupipőkét

Egyszerű könyvecske, egyszerű történettel. Rút kiskacsa lány, aki nem látja magában az előnyös tulajdonságokat, és egy nagymenő "szőke herceg" aki megmutatja neki őket. Azért jók ezek a történetek, mert pontosan tudjuk, mit várhatunk tőle: kis civakodás, egymás kerülgetése, egymásra találás, összeveszés, aztán a nagy kibékülés. Mint egy hosszabb Júlia vagy Tiffany füzetecske (amiket mellesleg én szerettem kamasz koromban). Ha ezeket a történeteket könyv helyett filmen látnánk, remekül tudnának működni a csajos film kategóriában.
A szereplők kedvesek voltak: Lucie, a szerényen vagány orvos és Reid, a művészlelkű harcos. Nem voltak a könyvben fájdalmas jelenetek, egyszer sem éreztem késztetést, hogy a fejemet (vagy az írónőét) a falba verjem. Jó volt olvasni azokat a részeket, amikor a szereplőknek szépen lassan kiderül, mit is szeretnének valójában, az írónő szépen megragadta a pillanatot, amikor rájöttek, hogy szerelmesek a másikba.
Kedveltem Vanessát, mint legjobb barátnőt, de kár, hogy kevés szerep jutott neki. Itt is kötelező kellék volt a meleg barát, de nekik is csak nyúlfarknyi rész jutott. A vége igazi hamupipőkés volt, épp annyira, hogy még édes legyen, de nem gej. Igazán kellemes egynapos olvasmány, néhány egész vicces jelenettel.

2013. november 15., péntek

Sophie van der Stap: Ma szőke vagyok

Elég komoly bajban vagyok, mert egy ilyen témájú könyvről nehéz úgy negatív értékelést írni, hogy ne tűnjek érzéketlen baromnak, de nekem akkor sem tetszett. Sophie igazságtalan helyzetben van, ez tény, de nem igazságtalanabb a helyzete másokénál, csak mert ő fiatal, mert más tervei voltak, mert bohó vagy épp szerelmes. Mindenkinek vannak tervei, és senki nem érdemli meg, hogy a belét is kihányva haljon meg.
Az elején még kedveltem Sophie-t: próbálta a legjobbat kihozni magából, pozitívan gondolkodni a családjára támaszkodva. Aztán a családja egyre inkább eltűnt, a háttérbe szorult, Sophie előlük bezárkózott, inkább belevetette magát az éjszakába, a pasizásba (igen, mert még megteheti, mert még kell valakinek), flörtöl az orvosaival, két kemó között nyaralni jár, Paris Hilton-nal bulizik valami olasz jachton. Egyszerűen nem értettem őt, egyre felszínesebbnek tűnt, aki néhány mástól kölcsönzött filozófikus mondattal próbált mélyebb mondanivalót kölcsönözni a tetteinek. Kikéri magának a közös kórtermet, mert ő fiatal, nem akarja az öregeket hallgatni, akik szerint szerencsés, mert erős a betegséggel szembeni küzdelemhez, mert nem akarja mások haldoklását hallgatni. Senki sem szeretné más haldoklását hallgatni. Haldokolni sem szeretne senki, főleg nem így, de persze aki öreg, annak már úgyis mindegy, örüljön neki, hogy többet élt. Ha én beteg vagyok, és lehet, hogy nincs sok hátra, szerintem a családommal lennék, mert a maradék idő nem csak az enyém, gondolni kell arra is, akit itthagyunk, mondjuk két szülőt, akiknek el kell temetni a gyereküket.
Sophie nekem elég csélcsapnak tűnt. Egyik ágyba be, a másikból ki, gond nélkül szerelmes több pasiba egyszerre, úgy váltogatja az érzéseit, mint a parókáit. Ugyanezt éreztem a könyvével kapcsolatban is. Ahogy halad a történet, egyre nehezebb követni. Néha úgy jön a képbe új szereplő, hogy oldalakon át csak találgatok, ez mégis ki a csuda, mert Sophie úgy ír róla, mintha mindenről annyi tudásom lenne, mint neki. Ugyanez igaz a betegségére is. Néha telezúdítja a lapokat szakkifejezésekkel, hogy utána hopp! már másról legyen szó, hol rosszabbodik az állapota, hol már "gyógyult", de legalábbis tünetmentes. Nem érzem benne a logikát, rákos betegből, hirtelen átvált celeb íróvá, én meg csak kapkodom a fejem, hogy ő bizony egy önző, szédült tyúk, a kevésbé szimpatikus fajtából. Gratulálok neki a gyógyuláshoz, de ha van is más könyve, én biztos nem kérek belőle.


2013. november 12., kedd

Lora Leigh: Buja álmok

Elérkeztünk a harmadik Buja Fiúk harmadik bujaságához, a ropogtatnivaló Natches-hez. Ő az, aki a történet szerint a leginkább ragaszkodik az osztozáshoz, mégis benne merül fel a legkevésbé, hogy tényleg közösködne a csaján. Az egymásra találás itt a legbonyolultabb, és természetesen testileg sokkal előbb közel kerülnek egymáshoz, mint lelkileg, bár később hősünk gondolatai közé pillantva, kiderült, hogy ő igazi szerelem első látásra típus.
A történetünk előtt öt évvel mesterlövészként kimenekített egy megerőszakolt, félholtra vert ügynöknőt, akinek utána romantikusan beakasztott a kórházban, mert ugye kutyaharapást szőrivel. Csakhogy a nő házas, a gyerekét pedig pont akkor ölik meg egy merényletben, miközben a férfival búfelejt. Ez a helyzet már alapból borzolja az ember idegeit, mert
  • Ha bucira verik a fejem és gumibotokat dugdosnak a testnyílásaimba, nem valószínű, hogy a szexen jár a fejem
  • Aki nemi erőszak után akar megdugni egy férjezett Quasimodo-t, az nem komplett
  • Nem megyünk Irakba, amikor otthon van a három éves lányunk
Chaya ezután menekül, mert a lánya halála a büntetés a hűtlenségéért, legalábbis így gondolja. A második kötet idején, Rowdy és Crista nyomozásába újra belecsöppen, találkozik kicsit a férfi intim tájékával és megy a dolgára. Egy évvel később pedig Natches úgy gondolja, nem engedi tovább menekülni. A nyomozás most nyomozósabb, bár elég hamar rá lehet jönni az összefüggésekre, pláne a spoileres fülszöveget olvasva. Szerencsére így is élvezhető a történet, ha azért nem várunk túl sokat tőle. Szexjelenet van dögivel, de sokkal visszafogottabb. Semmi popódöngetés, trágár utasítás, a korábbi ténykedésekhez képest laza vanília. 
Ami engem idegesített, az az időrendiség. Chaya elvileg 28 éves. Öt évvel ezelőtt, 23 évesen vesztette el a 3 éves lányát, tehát 20 évesen szült, mínusz a kilenc hónap terhesség, meg talán kicsit előtte férjhez ment, mondjuk 19 évesen. Kisbaba mellett, majdnem kamaszként hogy a túróba lett belőle magasan képzett nemzetvédelmis ügynök, iraki bevetésen???
A másik fejcsóválós momentuma a könyvnek, ami sokaknak szemet szúrt, Natches mentális terhes-radarja. Hölgyeményünk közli, hogy nem védekezik, és az első három katymaty után azért nem ártana valamit tenni ezügyben. Mire a pasiból kitör a tenyészcsődör, hogy ő akkor jól felcsinálja a lányt, két dugással később pedig tényként közli mindenkivel, hogy bizony, küldetés végrehajtva, úton a kis trónörökös. Elég mulattató, hogy a végére tömegesen esnek teherbe az oldalbordák. Kelly-t ugyan hiányoltam a közös babázásból, de cserébe örökbe fogadták az időközben húsz éves majdnem férfivá serdült iraki ismerősüket. És ez most komoly: két 28 éves ember örökbe fogad egy húsz éves fiút...

2013. november 7., csütörtök

Lora Leigh: Buja éjszakák

A Buja fiúk visszatérnek, élükön ezúttal Dawg áll.Nőiesen bevallom, az első részben iszonyatosan kevertem őt és Natches-t, egyszerűen nem tudtam, melyik-melyik. Most már tisztázódott a dolgo, főleg mert itt nem egyszerre szerepelt minden jelenetben az összes tesztoszteron- és spermabomba.
Dawg már az előző kötetben kerülgette Crista-t, aki magasról fütyült rá. Persze kiderült, hogy ez nem egészen igaz, sőt, amikor nyolc éve elmenekült a városból, egy éjszakát töltött a pasi karjaiban. Egy éjszakát, amikor a pasi elvette a szüzességét és tövig a lányba temetkezve arról csacsorászott, milyen jó lesz még két farok a lányban. Másnapra meg elfelejtette az egészet, amin valljuk be, minden önérzetes nő vérig sértődne.
Crista végül visszatért, Dawg pedig maga se tudja miért, kutyaként loholt a nyakában, míg egy rendőrségi ügy kapcsán indoka lett rá, miért kell egyre közelebb kerülnie hozzá. Hamar az ágyban kötnek ki, de Dawg-ot furdalta a kíváncsiság, miért menekült a lány, és hogy ő miért álmodik már nyolc éve arról, hogy megkapja és csakis magának tartja meg. 
Dawg sokkal könnyebben nyílt meg és ismerte fel a vágyait, mint Rowdy, aki azt hiszi, osztozni szeretne, mert hiszen mindig ezt csinálták. Szerencsére az elejétől tudja, hogy ez a nő más. Crista pedig akarja a férfit, de sok sérelem érte a múltban, amiken nehéz túllépni. A sok testnedv és vágyakozás között kapunk egy féltékeny terroristácskát, kiderül sok mocsok a Mackey családról. Itt egyértelműbb volt a gyilkos kiléte, az utolsó 10-15 oldalon szépen rendeződik minden, hála a srácok haditengerész/katona/mesterlövész/bérgyilkos és ki tudja milyen múltjának. Dawg szimpatikusabb volt, mint Rowdy, de mindig jobban csíptem a hosszú hajú pasikat.
A történetvezetés és a karakterek felépítése jobb, mint az első részben, határozottabb szereplőket kapunk. A sorozat határozottan fejlődőképes, remélem az írónő tartani tudja a szintet.

2013. november 6., szerda

Teresa Medeiros: Felejthetelen csók

Nem sokban különbözött ez a könyv a többi kosztümös romantikus könyvtől, mégis, pár nüansznyi-nyúlfarknyi különbség azért a javára vált.
Adott a fiatal, magára maradt picit naiv, de cseppet sem tehetetlen hősnőnk, akinek három héten belül férj kel. Ha lehet, ne legyen nagyon szőrös, és legalább hetente egyszer fürödjön. És az sem árt, ha tud olvasni és szereti a kismacskákat.
Adott a kicsit makacs, nőcsábász, aki belül egy megsebzett, elhagyott kisfiú, aki egy véletlen folytán Laura karjaiban köt ki, amnéziásan. A lány úgy gondolja, a pasi az égből pottyant, ugyanis fél perce még bőszen imádkozott egy valamire való vőlegényért. Nem nehéz kitalálni, mi jön ezután.
Ami jó a könyvben, hogy a nagy lelepleződés után nem az a szokásos pár oldalnyi feszültség és gyors feloldás van, nagy egymásra borulás, aztán az epilógus, szekérderéknyi gyerek és a naplementébe tovatűnés. Sterling bizony pipa, amiért rászedték és házasságba kényszerítették, Laura szintén, mert megtudta, hogy a férje az a férfi, akit ő csak az ördögnek hívott évekig. Kis segítséggel végül minden rendeződik.
Mind a karakterek, mind a mellékszereplők nagyon szépen ki vannak dolgozva. Ami külön jó pont, az állatok szerepeltetése: olyan édesen le van írva a kis vörös macska, aki kiszemelte magának Sterlinget gazdinak, a két marcona kutya, akiket kenyérre lehet kenni. Ezt igazán csak egy másik gazdi tudja megérteni, a könyvben szereplő állatok igazi személyiséget kaptak.
A kedvenc szereplőm (igen, kövezzetek meg), Lottie volt, Laura enyhén szociopata kishúga. Molyon őt vélik a legidegesítőbb karakternek, és tény, hogy nem éppen szokványos egy tízéves kislány, aki mindenféle gyilkossági kísérletet tervez és próbál megvalósítani, de... Kicsit magamra emlékeztet, pont ilyen voltam kiskoromban, azt leszámítva, hogy csak ábrándoztam a mi lenne, ha dolgokról, de nem próbáltam senkit megölni. Olyan Addams family-sen édes kislány, de a leendő férje jobb, ha vigyáz vele.
Vicces könyv, szerethető karakterek, könnyed délutáni kikapcsolódás.

2013. november 4., hétfő

Monica Murphy: Heti csaj

A könyvet az Altatódal és a Szürke ötven árnyalatának a keresztgyerekének éreztem, amiről elég nehéz lenne spoilermentes véleményt alkotni. A bugyutácska, de végtére is helytálló cím és a romantikusan csöpögős borító, sőt, az olvasmányosság ellenére nem könnyű könyv. Illetve könnyen befogadható, könnyen emészthető, de súlyos témáról szól.
Fable húsz éves, az anyja nemtörődöm alkoholista, mindig más rossz pasikkal jön össze, így a lány jobbára egyedül neveli a lassan elkanászodó öccsét. Senki nem figyel rá, alkalmi kapcsolatokban keresi a törődést, amik után még üresebbnek és mocskosabbnak érzi magát. Most gonosz vagyok, de jó volt ezt olvasni, hogy mert a hasonlóan "nagyétkű" női karakterek erkölcsi hozzáállása a témához elég sekélyes, én meg frászt kapok a könnyű nőcskéktől.
Andrew huszonegy éves, évek óta kerüli a családját, főleg a mostohaanyját, felbérli a lányt, legyen egy hétre a barátnője, legyen a villámhárító közte és a családja között.
Az egy hét tele volt hullámvölgyekkel és kicsi emelkedőkkel, sok titok és megválaszolatlan kérdés merül fel a lányban, miközben azt veszi észre, hogy nem a pénzért teszi a dolgát. Andrew-nak akar segíteni. Talán mert érzi, hogy ő még nála is elcseszettebb, és ha megmenti, neki is van esélye. 
Mi történt vajon Andrew és a mostoha között, és hogy halt meg a fiú kishúga. Miközben a lány keresi a válaszokat, egyre erősebbek az érzései, és egyre több mocsok kerül a napvilágra.
A vége reményteli függővég, ha lehet ilyet mondani, sokban hasonlít a Szürke befejezésére. Jó könyv, bár kicsit eseménytelennek éreztem. Nem rágtam le a körmöm az izgalomtól, és volt pár ezt miért? kérdésem, főleg a mostohát illetően, de azért mégis tudom ajánlani, mert a témája amolyan veled is megtörténhet.

2013. november 2., szombat

Heidi McLaughlin: Forever my girl- Örökké a csajom

Ez a könyv annyival több, mint amire az amúgy gyönyörű borítóból, a fülszövegből és néhány kivétellel a kiadótól várunk. Sokkal-sokkal több, igazi kellemes csalódás. Eleve nem kéne new adult kategóriába sorolni, mert egyáltalán nem azt nyújtja.
A könyv arról szól, mi van, hogy valóra váltsuk az álmainkat, és sikerül is? Mi van, ha nem azt az álmot hajszoltuk, amire a legnagyobb szükségünk van és kiderül, hogy jó alaposan elcsesztük és most másé az, amire a legjobban vágytunk? Liam otthagyta a fősulit, az ígéretes focis karrierjét, a családját, a szerelmét és a barátait, hogy szerencsét próbáljon a zenészek világában. A legnagyobb hibája, hogy nem indokolta az eltűnését, igazi seggfej módjára angolosan távozott, minden hidat felégetve maga mögött. Tíz évvel később a régi legjobb barátja temetésére visszaérkezve döbben rá, hogy mennyi mindent hagyott maga mögött. Egy majdnem tíz éves kisfiút, például.
Ami jó pont Liam-nek, hogy nem próbál hárítani: amit ő cseszett el, azt bevallja, bocsánatot kér és igyekszik helyrehozni. Nem menekül a felelősség alól, szépen visszakúszik a barátai életébe, apja lesz a fiának, sőt igyekszik visszahódítani a botor módon elvesztett örökös szerelmét. Hajlandó beismerni a hibáit és kompromisszumokat kötni, ami igazán üdítően hat némely irányításmániás szereplő után.
Josie karaktere szépen összetett, nagyon jól ábrázolja az írónő a lelki folyamatokat, mert bármennyire is szeretnénk egyből a boldog befejezést, jöjjenek össze a szerelmesek, a helyzet mégiscsak az, hogy az A. pasi lelépett, otthagyta terhesen, aztán visszajön fényes páncélú lovagként, míg B. pasi mellette volt hat éven át, szereti is, együtt nevelték a fiát. Nehéz ügy. Mert ennyi minden után hogy legyen benne biztos az ember, hogy Liam-et nem azért szereti-e, mert előtört belőle a nosztalgia, mert a fiának  az apja, mert be akarja magának bizonyítani, hogy jelentett neki valamit akkor és nem lehet csak úgy lecserélni? Honnan tudja, hogy Nick-et igazán szereti-e, nem csak azért van vele, mert fiatalon magára maradt egy kisbabával, a város jobbára kiközösítette, a férfi pedig biztos támaszt nyújtott neki? Jó, hogy éretten próbálja kezelni Liam visszatérését, pedig még csak 28-29 éves ő is. (Ennyi idősen lehet vajon valakinek már saját praxisa???) Nem tiltja el előle a fiát, nem küldi el a fenébe, nem is tagadja le. Ebben a helyzetben szerintem nem érdekelne, miért nem akart tudni a pasi 10 évig a gyerekemről, nem engedném, hogy találkozzanak, rettegnék, hogy elveszi, elcsábítja a csilliomos zenész élettel. 
Megértem Nick-et is, még úgy is, hogy Liam megjelenésével egyre idiótább. Talán csak féltékenységből kellett neki Josie, de ilyen indokból egy fiatal srác sem vállal fel egy kisgyerekes lányt. Ha belegondolunk, azt hitte, rendben vannak a dolgai: együtt él egy nővel, aki már majdnem beadta a derekát, hogy hozzámenjen, jól kijön a nevelt fiával, jó állása van, a város megbecsült tagja, fociedző, minden sínen, és egycsapásra kifordul alóla a biztos talaj.
Ebben a könyvben a piszok menedzseren kívül nincsenek igazán negatív karakterek. Mindegyikük keresi a boldogságát, azt, ami a gyerekeknek a legjobb, próbál korrekt lenni, és igen, néha elcseszik, rosszul reagálnak, de valljuk be, az életben sokan ennél még cifrábban is viselkednének ebben a szituban.
Nagyon-nagyon jó könyv, feltétlen elolvasom a folytatást, amiben az özvegy barátnő, Katelyn és Liam zenésztársa, az egyedülálló apuka, Harrison sorsa rendeződik.

2013. november 1., péntek

Eloisa James: Éjféli csók

Kicsit gondban vagyok ezzel a könyvvel. Szeretem a kosztümös romantikus könyveket, a meséket, ez a kettő keveréke, mégsem tetszett. Talán nem is a szereplőkkel volt a bajom, hanem a történettel, vagyis annak kifejtésével.
Adott Kate, a látszólag kisemmizett árva Hamupipőke, akit a butácska, kutyaharapásos féltestvére helyett elküldenek a hercegi bálba smúzolni, hogy kibájologja a házassági engedélyt. Volt ott minden: győzködés, zsarolás, fenyegetés, várni nem lehet, mert akkor hamar megduplázódik a családban a zabigyerekek száma.
Kate felkerekedik, hogy viasz kebelbarátokkal, színes parókákkal és kutya-kiegészítőkkel bevonuljon a társaságba. Kedves lány, de mégis olyan semmilyen: az egyik pillanatban picsog, hogy már 24 éves vénlány, nem kell senkinek, aztán úgy röpköd és csacsog, mint egy 10 éves. Elélibben egy nő, közli, hogy a sosem látott keresztanyja és szemrebbenés nélkül elhiszi. Odaadja magát a hercegnek, pedig tudja, hogy mást akar elvenni a pénzért, hogy aztán ráhagyja a kastélyt, mert neki régészkedni van kedve.
Gabriel az egyik legkevésbé szimpatikus férfi főhős, akivel mostanában találkoztam, pedig a pasi szereplőkkel valamiért elnézőbb vagyok. Kicsit kétszínű, teljesen határozatlan, néha bunkó kicsit és döntésképtelen. Nem találja Kate-et csinosnak, de felkelti az érdeklődését, hogy nem olvadozik tőle, mint málbafagyi a napon, amikor találkoznak. Ahogy felfedezgeti a személyiségét, elkezdi vonzónak tartani, ráadásul, mivel fattyúnak hiszi (nem is értem, miért hagyja meg a nő ebben a megalázó hitben a férfit, én kikérném magamnak) úgy gondolja, szórakozik vele kicsit, mielőtt igába hajtja a fejét. Miközben a menyasszonya bemutatkozó bálja tart szerintem elég visszataszító és jellemtelen a szobájába bújtatott szeretőjéhez rohangálni. Lealacsonyít vele két nőt: egyet, aki hagyja magát és egyet, aki semmit nem tud semmiről. A vége hirtelen hepiend, mindenkinek megoldódik minden baja, a gonosz mostoha majdnem elnyeri méltó büntetését, de legalábbis gazdagon hal meg, a két testvérnek meg lesz egy focicsapatnyi gyereke.
A könyv kábé négy nap alatt játszódik, és ha nem is veszem figyelembe, hogy egy felhasított és összevarrt száj nem gyógyul be ennyi idő alatt nyom nélkül, nekem akkor is hihetetlen az egész. Tudom, ne legyek olyan kritikus, de én a mesékben is szeretem, ha hihetőek benne az érzelmek. A herceg elveszi a lányt, mert újdonságra vágyott, a lány meg szerelmesnek érzi magát, hogy ne érezze könnyű nőcskének magát, amiért lefeküdt vele. Nekem valamiért csak ennyit mond a történet.

2013. október 29., kedd

Maya Banks: Vénuszdombi mesék

Valószínűleg jobban tetszett volna, ha nem a Buja fiúkat olvasom előbb. Az első két történet gyakorlatilag ugyanaz. Adott egy lány, szexuális zaklatásnak kitéve, egy-két hős megmentő, akik partiba akarják vágni a megmentésre váró hölgyet. A Buja fiúkban végül monogám marad a kapcsolat, itt kábé 200 oldal szenvedés után maradtak a hárman párban-nál.
Mac igazi jófiú, komoly, szaladjunk az oltár elé típus lenne, ha épp nem preferálná a lányok megosztását barátjával, Ryderrel. Nekem ő volt a kedvencem a történetben, igazán az én zsánerem: hosszú haj, fülbevaló, tetoválás, motor... Ők ketten babusgatják gyerekkori barátjukat, Kit-et, akinek a bugyijába is szeretnének bemászni, ha lehet, minél többször és tovább. Mint kiderül, Kit is erre vágyik, és a zaklatója miatt rá is fér a figyelemelterelés. Nagyokat szenvednek, sokat szexelnek, igazi pornó forgatókönyvre. Mármint dögivel van benne ágyjelenet, de fárasztóan egyformák: a csaj csak úgy van, a pasik kitöltik: az egyik orál-nuni, a másik orál-anál, aztán csere és a végén szépen ráélveznek, vagy épp nyeld le minden cseppjét felkiáltásokkal romantikáznak. Igazán megható, komoly nagy érzelmek. Kit borzasztóan idegesített, a harmadik történetben pedig indokolatlanul bunkó Miával, ami megint egy rossz pont. Engem zavart a múltja: megerőszakolták, jajj szegény, de nem elég, á nem, derüljön ki, hogy gyerekkorában erőszakolgatta a mostohaapja. Nekem ennyi testi-lelki nyomorúság sok volt.

Ryder-en kívül a harmadik történet miatt volt csak érdemes elolvasni a könyvet, de sajnos elég rövidke és viszonylag kidolgozatlan maradt. Itt ízelítőt kapunk az Édes megadás hangulatából és jellegéből, kapunk egy dominánsabb pasit és egy tökösebb lányt. Életszagúbb a történet, bár a zaklatós-bűnözős szál itt sem maradhatott el. A szereplők közös múltjába nagyobb betekintést kapunk, mint az édeshármasunk esetében, de az érzelmek kialakulásának nincs igazán rendes lefutása. A pasi két év után egyszer csak feltűnik a színen, pont olyan hirtelen, ahogy lelépett, a bajbajutott lány megmentésére siet, kiszabadítja, megdugja párszor, és boldogan, amíg meg nem... Vicces, hogy a nyúlfarknyi történetben kidolgozottabbak a karakterek, mint a kétszáz oldalas nyűglődésnél, de a kicsinek is örülni kell.
Ha épp nem akad más, egy délutánra megteszi, de kifejezetten senkit nem biztatnék az elolvasására.

Jennifer L. Armentrout: Obszidián

Bár mondhatnám, hogy ez a könyv menyire eredeti, de sajnos nem tudtam nem észrevenni az Alkonyatos jeleneteket. A különbség azonban ennek a javára írható, minden hasonlóságot kiforgat és jobbá tesz az írónő, mintha csak bemutatna Meyernek, hogy látod csajszi, lehet ezt dögösen is. (új bénácska csaj, a suli "sztárjai", autóelcsapás, tetszel, de nem lehetünk együtt, undok család (ott Rosalie, itt Andrew...)) Míg Edward és Bella négy köteten keresztül szenved a se veled, se nélküled kapcsolatban, Katy és Daemon nem hagyják magukat, ők ketten csupa tűz és szikra. Hiába próbál Katy ellenállni Daemon-nak, a srác meg próbál józanul gondolkodni, de nem megy neki sem. Mit csinál két, elfojtott szexuális vágytól frusztrált kamasz: nem a szobában ücsörögve emózik, hanem vérpezsdítő macska-egér harvba kezd.
Katy igazi, belevaló csaj: azt hiszi magáról, hogy unalmas könyvmoly, de kiderül, hogy rendíthetetlen vasakaratú, önfeláldozó, bátor lány, aki bármit megtenne a barátaiért, de nem hagyja magát hülyére venni sem. Úgy odamondogat Daemon-nak, hogy öröm olvasni.
Daemon pedig... igazi seggfej rosszfiú. Az a fajta, aki pontosan tudja, mennyire jó pasi, és vissza is él vele, ha úgy hozza a helyzet. Egyetlen szóval az őrületbe kerget mindenkit, és még élvezi is.
Érdekes volt ez az ufós fényemberes háttér, úgy érzem, van benne potenciál, és Superman-en kívül úgyse nagyon sztárolják a földönkívülieket. Esetleg E.T.-t, de vele meg nem akar senki sem randizni. Ami pedig nagy nagy pirospont, hogy Katy a végén nem omlik egyetlen szóra Daemon karjaiba, neki tartása van, és még ha lucskosra is izgulja magát a pasitól, érte bizony meg kell küzdeni. Mindenképp elolvasom a folytatását, a könyv végére biggyesztett két ízelítő fejezetecske igencsak felkeltette a kíváncsiságomat.

2013. október 25., péntek

Catherine Anderson: Rózsavirágzás

Már majdnem megörültem, hogy találtam egy olyan Catherine Anderson regényt, amiben épek a szereplők. Nem mintha bajom lenne azzal, ha nem tökéletesek, sőt példaértékűnek gondolom, hogy hozzá mer nyúlni a kényesebb témákhoz és szituációkhoz, de fura, hogy minden története ilyen.
Kate egy nagyon fiatal, csupán 21 éves özvegy egy édes, selypítő négy éves kislánnyal, tengernyi gonddal és még annál is több lelki sérüléssel. Egy balesetet követően kényszerűségből hetekre össze lesz zárva a sötéten jóképű szomszédjával, Zach-kel. A férfi megmentette a lányát egy kígyóveremből, de őt megmarta néhány csörgőkígyó. Persze az ellenszer feltalálása előtt túl lehetett élni négy marást is. Hálából a lánya életéért, gondoskodik a férfiről.
Zack tipikus Anderson-hős: vicces, komoly, nagylelkű és önzetlen, nagy csipetnyi tragikus múlttal. Nem könnyű zöld ágra vergődni egy bántalmazott, férfifóbiás nővel, de Zach-et nem olyan fából faragták, aki könnyen feladja. A körülmények persze a kezére játszanak, megkapja a nőt, de a bonyodalmak csak akkor kezdődnek. Sok félreértés, a bizalom és a kommunikáció hiánya csaknem megmérgezi a kapcsolatukat, de aztán egy utolsó katyvasz után minden szipiszupi hepiend lesz.
Kate változása egy kicsikét gyors, a megismerkedésük után körülbelül két hónappal leküzdi az elmúlt öt év borzalmas házasságának minden negatív élményét és berögzülését. Noha nincs, és remélem nem is lesz ilyen tapasztalatom, szerintem ezek a dolgok kicsit tovább tartanak.
A regény nyelvezete nem volt annyira sziporkázó, mint a korábban olvasott Anderson könyvekben, de Miranda édes selypítése kárpótolt érte, Megjegyzem, nem túl hihető nekem, hogy egy négy éves gyerek ennyire komoly és ilyen összetetten és összefüggésekben gondolkodik, ennyire választékosan beszél. Van egy öt és egy hét éves unokahúgom/öcsém, egyikük sincs ilyen érettségi szinten. Bár a klasszikus, romantikus irodalom gyerekalakjai mind koravének kicsit...

2013. október 23., szerda

Lora Leigh: Buja fiúk

A lehetetlenül bugyuta cím és a gyomorforgatóan vattacukor-rózsaszín borító miatt nagyon régóta halogattam ezt a könyvet. Nem voltak teljesen alaptalanok a kételyeim, de korántsem volt olyan rossz, mint vártam.
Mostanában meglehetős divatja van az egy csaj sok pasi felállásnak, amit ez a történet is pedzeget. Adott három unokatesó, akik szeretnek osztozni, mert az mennyivel nagyobb öröm egy nőnek. Belecsöppen az életükbe egy új mostohahúg, aki igazi báránybőrbe bújt farkas, kiszemelte az egyikőjüket és gőzerővel próbálta elcsábítani. Sikerrel, mert mind a három rákeményedik a témára, olyannyira, hogy a seregbe menekülnek, nehogy liliomtiprás legyen a vége.
Mire a kimondhatatlan nevű főhősünk, Rowdy visszatér az otthonába, mivel úgy ítélte, egy 24 éves fiatal, szinte gyerek ártatlanság talán már elég érett a szexre és a míg a halál el nem választ opcióra, meglepve tapasztalja, hogy bizony változtak a dolgok. Kelly-t csaknem megerőszakolták, minek következtében a lány bezárkózott, slampos remete lett. Annyira fél a férfiaktól és az árnyékától úgy általában, hogy két teljes nap kellett hozzá, hogy ágyba vigye, és még egy, hogy kis híján partiba vágja. Hatalmasakat tekernek, de csakis misszionáriusban, mert már az is túl vérforraló, hogy az ártatlan leányka mekkorákat élvez, meg sikít, nehogy legyen benne valami kis extra. Amikor ideáig jutottam, hogy hogy a csudába lehet, hogy egy ilyen szexvadállat, amilyennek a pasit bemutatják, csak így uncsiban csinálja, a semmiből elővarázsolt egy vibrit, amin ki tudja miért a lány meg sem lepődött. Mármint ki a fene az, akinek még csak a szeme sem rebben, hogy eggyel több bré van benne hirtelen?
Amúgy kicsikét nyomozgatnak is, mivel az erőszaktevő nem tudta elviselni, hogy az ő jó kislány barátnőjét bemocskolják. A nagy nyomozás ki is merült abban, hogy Kelly-t a három pasi a házból a hajóba, onnan a másik pasi házába hurcolássza, mindenhol megy a kettyintés és a veszekedés, hogy akkor lesz gruppen, vagy nem lesz. A gyilkos erőszakoló kilétére nincs semmi támpont, nem lehet az olvasónak gyanakodnia, nincs a nagy AHA! érzés.
Mindezek ellenére, valamiért nagyon olvastatta magát, konkrétan egész nap lustálkodtam és ezt olvastam, pedig lett volna más dolgom, és a könyv sem volt annyira hűha. De az a valami azért elég arra, hogy a folytatásokat is meglessem.

2013. október 22., kedd

Sarah Dessen: Altatódal

Először is szögezzük le, hogy nem vagyok prűd kékharisnya, olvastam sok romantikus és kevésbé romantikus fütyikönyvet, de nem fér bele az értékrendembe, ha valaki válogatás nélkül bárkinek széttárja a lábát úgy, hogy érettségire egy kisebb középiskola taglétszáma megfordult már benne. Ja, bocs, ő csábít, véletlenül sem a könnyen megszerezhető numerát látják benne.
Szóval a főszereplő, Remy úgy gondolja, a szerelem önáltatás, és úgy általában mindennemű kapcsolat, ami pasikhoz fűzné, megmásíthatatlanul kudarcra van ítélve, így a középiskolás éveit azzal töltötte, hogy egyik pasit szedte össze a másik után és dobta, mert így az ő kezében van az irányítás. Mindezt azért, mert az apja elhagyta őket, az anyja pedig több férjen is túl van már. A testvére nagyon találóan kérges szívű megkeseredett ribancnak nevezte, és szerintem az is. Ugyanakkor szerintem más élettapasztalatából kiindulva nincs joga ahhoz, hogy megkeseredett legyen, amikor soha nem adott se magának, sem a srácoknak esélyt, hogy jobb legyen a helyzet. Nem, ő már 14 évesen a suli kurvája volt a visszaemlékezései szerint. Persze ezt ő érettségnek nevezte, meg hogy korán tisztában volt az élet dolgaival, és már egy csöppet sem volt naiv, de akkor is. Mindig neki kell a főnöknek lennie, mindent irányítania kell, belehal, ha nem ő a főnök. Nem tudtam megkedvelni Remyt, akárhogy is próbáltam. mintha egyáltalán nem is lettek volna érzései. Kitalált magának egy szabály- és normarendszert, amit mindenkire rá akart erőltetni. A barátnőit annyira a saját képére formálta ezzel, hogy amikor "elpuhult" és számon kérték rajta, még ő csodálkozott. Amúgy az olyan barátságokat sem szeretem, amikor csak dirigálnak és bírálgatnak, a saját akaratukat erőltetik le a másik torkán és szólnak bele egymás életébe. Nem hiszem, hogy a valóságban bárki sokáig elviselne egy ilyen társaságot.
Dexter cuki, esetlen, de nagyon gyerekesnek érzem. Mivel Remy szemszögéből látjuk az eseményeket, Dexterről is csak annyit tudunk meg, amennyit Remy hajlandó látni belőle: vagyis szinte semmit. Vidám, optimista, habókos srác, rendetlen, kedves...és indokolatlanul kitartó. Félmondatokból derül ki, hogy a család fekete báránya, de semmi részlet, mintha csak díszlet lenne Remy fotóalbumának nyári lapjain.
A könyv stílusa mondhatni tetszett, bár örültem volna, ha nem kell minden jelenetnél azt olvasnom, hogy a lány Zip diétás extra large kólát iszik, mert ugye biztosan ciki a "nagy" szót használni, vagy ha Remy a beszélgetések során nem használná olyan sokat a "téves" szót (ami után nem is magyarázza el, miért nem helytálló ez vagy az az állítás). A szereplők és a kapcsolatok szerintem nagyon sekélyesek, nem tudtam senkinek sem drukkolni. Nem éreztem, hogy ez a szerelmi viszony tartós lehet, nem hogy boldogan, amíg meg nem befejezést kapna. Azt meg külön röhejesnek tartom, hogy aki nem kell, azzal dugok, de aki igazán tetszene, azzal nem, mert mi van, ha közel kerül hozzám? Hülye p..., de komolyan. Összességében nem tetszett és valami fura hiányérzetem maradt.

2013. október 15., kedd

Melissa de la Cruz: Álarcban

A gyengécske első rész után itt a távolról sem érdekfeszítő második kötet. A szereplők továbbra is sekélyesek, hiába van a fejükben több ezer év emléke, tapasztalata és tudása, megrekedtek az éretlen tizenévesek szintjén, még a "felnőtt" karakterek is iszonyat gyerekesek. Semmitmondó társadalmi játszmák és féltékenykedések (nekem több Gucci cuccom van, bebebe!) töltik ki a halhatatlan életüket, a legfőbb gondjuk, hogy megfelelnek-e az aktuális trendeknek. Mivel a szaporodás művi náluk, ugyanazok az életek keringenek körbe-körbe, mindenki mindenkinek a rokona, de senkit nem szeretnek igazán, nem kötődnek, csak a már bűnbeesés-kiűzetés előtti párocskák keverednek össze újra és újra. Tesóknak születtünk? Nem gáz, csakazértis összejövünk. Más tetszik? Sebaj, akor is velem kell lenned. Szánalmas és gyomorforgató, hogy a vámpírlét ilyen kicsinyes dolgokban merül ki.
A történet elvileg haladgat, közeledik a hatalmas veszély, meg a színfalak mögött és előtt sok ármánykodás van, senki nem az, akinek látszik. Hatalmas csavarokkal persze rájövünk a dolgokra, csakhogy ezek a fordulatok mindenféle előkészítés, feszültségkeltés és logikai levezetés nélkül, csak úgy villámcsapás szerűen jönnek. Szinte látom magam előtt az írónőt: jajj, most mit írjak, kéne még pár oldal... Megvan! Legyen ez a szereplő a titkos genyó! Az olvasóim úgyis olyan buták, simán benyelik. Mintha egy könyv vázlatát olvasnám, az események nem épülnek egymásra, utalás nélkül ugrunk az időben. Semmitmondó és unalmas.

2013. október 14., hétfő

Alice Clayton: A faldöngető

A borító tetszett a takarítónéni-szandálra erősen emlékeztető topán ellenére, de a cím volt az, ami megfogott. A faldöngető macsó és az elveszett orgazmusú csaj találkozása. Később kiderült, hogy egyértelműek TÚL SOK volt az elveszett orgazrmus, elnézést, nagybetűs O körüli elmélkedés. Kicsit olyan volt, mint Ana Steel fejéből pattant volna ki ez a sok tudathasadás, csak itt nem a félhold alakú szemüveges tudatalatti meg a fátyoltáncot lejtő belső istennő voltak a szereplők, hanem CA (Caroline alfele), Caroline, így E/3 személyben, Gerincesség, Idegesség és persze O. Oké, hogy frusztrált lett a csak a géppuskás fiaskó után, de azért ne essünk ekkora túlzásokba. Caroline a végletekig csapong, de legalább többségében vicces a hisztije.
Amikor a Tahoe jelenetnél kiosztotta Simont és amikor a végén a nagy pitegyártásos kiborulást produkálta, tényleg jókat vidultam-derültem.
Simon nagyon édes, de azért hozza a megtört lelkű aranyifjú karaktert, de legalább nem olyan neurotikus, mint Christian és Gideon. Vicces, kedves, és olyan az állóképessége, hogy egyszerre lehetne minden energiaital és potencianövelő reklámarca. 
Ami jó volt a könyvben, hogy a mostani könyvekhez, legalábbis a fütyikönyvekhez képest egész hétköznapi a történet. Nem extrák a szereplők, nincsenek olyan hatalmas gesztusok, nem vesz senki senkinek csillió dolláros autót, hanem a szereplők a hétköznapokat osztják meg egymással, átlagos problémájuk van ( tesóm macskája is megjelölte az én pulcsimat a területeként), a felmerülő konfliktusokat pedig átlagember módjára kezelik, vagyis hallgatnak róla, majd kiborulnak és megbeszélik.
A mellékszereplők nagyon idegesítettek, nekem nem jön be ez a szörnyen tudálékos, kotnyeles barátnő típus a'la Szex és New York. Hadd ne kelljen már a csajos szolidaritásra alapozva kibeszélni a nemi életemet. Clive cuki volt, nagyon találóan lett felépítve a "karaktere" igazi macska, bár az utolsó két oldal az ő szemszögéből pöttyet gagyi.
A végén ez a hihetetlen multiorgazmus dömpinges szexmaraton kicsit túlzás volt, bár legalább nem parancsszóra élvezett a lánykánk. De abban legalább igaza van, hogy néha olyan jó belekalapálódni a matracba.

2013. október 9., szerda

Melissa De La Cruz: Rettegés

Sajnos sok ifjúsági könyvnél felfigyeltem rá, hogy úgy akarják eladni magukat (mint sok animében), hogy a gyerekek igazából felnőttek. Szülők sehol, ha vannak, akkor sincsenek soha a képben, tizenpár évesen már keményen éjszakáznak, bagóznak, isznak, akár drogoznak is, de sebaj, mert előttük a fényes jövő, ami sok-sok pénzzel és a legtrendibb divatmárkákkal van kikövezve. Természetesen mindenki éltanuló és olyan komolyan veszi magát, hogy ihajj.
Adott egy egész jó történet, szépen kidolgozott, de kellően rejtelmes háttérrel, és mégis a könyv fele arról szól, ki orrol kire, és a gimi aktuális méhkirálynője éppen melyik divatguru kreálmányát viseli. Túl sok a márkanév, az öltözködés részletei. Gazdagok, csinosak, ízlésesek, értem én, de nem divatkalauzt szeretnék olvasni.
Tetszett, hogy a cselekmény végig több szálon fut, annyira, hogy igazán főszereplő sincs. Persze a fülszöveg szerint van, de szereplők annyira egyformán kapnak részt az elbeszélésből, hogy szinte nincs is. A szereplők nem igazán szimpatikusak, de nem is túl ellenszenvesek, igazából szinte semmilyen érzést nem hoztak elő belőlem. Viszonylag sejthető a vége, sajnos a nagy lelepleződés és a végkifejlet egyáltalán nem sikerült valami izgalmasra. Sokkal több van a történetben, mint amennyit sikerült kihozni belőle. 
Sajnos szinte végig az az érzésem volt, hogy a Szex és New York tinivámpír paródiáját olvasnám. A tinivámpíros könyvek közül eddig az Éjszaka Háza sorozat tetszett legjobban (leszámítva a rengeteg barnaüccsit). Ez kicsit lapos volt, de nem annyira rossz, hogy ne tegyek még egy próbát a második részével.

Christien Boomsma: Boszorkányvér

Kedves boszorkányos könyv abból a fajtából, amit már nehéz élvezni egy bizonyos életkoron túl. Nagyon szeretem az ifjúsági irodalmat, de ez a történet kicsit lapos volt nekem.
Ezerötszáz éves átok, ősi boszorkánycsaládok és sötét titkok. Akár jó könyv is lehetne, ha nem egész végig egy én mindenkinél mindent jobban tudok pöttyet idegesítő kotnyeles kislány lenne a főszereplő. Azok a gyerekek, akik elolvassák a könyvet, a barátságról szóló általános frázisokon túl nem sok tanulságot kapnak. 
Ellenben:
  • Nyugodtan lopj és hazudj, ha jó indokaid vannak rá!
  • Reggelizz tortát, de sose moss fogat!
  • Ha eltiltanak valami életveszélyes dologtól, csak tegyél vele próbát! Te úgyis jobban tudod.
Elmagányosodott gyerekek, anticsalád, a tökéletes anya tökéletes ellentettje. Olvasás közben néha sikítani tudtam volna, hogy lehet egy gyerekkönyvbe egy ennyire hátborzongatóan pics@ anyukát berakni. Robin halálra idegesített. Az elején utálja a lányt, aztán félóra pusmus után már ő a soha meg nem született testvér, lelkitárs és hasonló nyalánkságok, amiért "hatalmas" nyomozásba kezd, ami leginkább a válogatott hazugságokkal kisajtolt információkban merül ki, aztán megsértődik, hogy a lány hallani sem akar róla (pedig annyit nyomozott), de csakazértis megtöri azt az átkot, amit soha senki nem tudott 1500 évig. Logikus. Ha a főszereplő néhány évvel idősebb lenne és kevésbé csökönyös, sokkal jobban tetszett volna.

2013. október 4., péntek

Kresley Cole: A gyönyör sötét hercege

Azt hiszem, erre a kötetre az első rész megjelenése óta minden rajongó/olvasó várt. Valamiért, én naiv, azt hittem egyszerűbb lesz a dolguk, de persze Cole könyveiben semmi nem lehet az. Mi más hiányzik egy ezeréves halhatatlannak, mint a szüzességi fogadalom, és a tökéletes csábítás, hogy elbukjon. 
Lucia az első néhány részben csak keveset szerepel, egész picit frigidnek tűnt, de legalábbis unalmasnak a nagy kimértségével. Dermedtszívű Kaderin óta persze tudjuk, hogy mennyire csalóka az a bizonyos látszat. Lucia szenvedélyes nő, pontosan tudja mit akar: azt, ami sosem lehet az övé.
Még mázli, hogy Garreth erről egyszerűen nem vesz tudomást. Le a kalappal a kitartása előtt, nem sok pasi maradna ilyen eltökélt, miután lavinát zúdítottak a nyakába. Garreth édes, megértő, forrófejű, vicces, megbocsátó és nagyon védi azt, aki az övé. A tökéletes főhős, mint az összes pasi a sorozatból.
Ez a kötet némileg kilóg a sorból: a történet olyan hosszúra nyúlik, hogy több kötet történetével is párhuzamos. Kicsit előbb indul, mint Lachlan története és egy évvel az esküvőjük után fejeződik be. Említést tesznek Kaderinékről, Bowen és Mariketa egymásra találásáról. Aranyos, ahogy a vérfarkasok próbálnak Garreth-nek csábítási tippeket adni, hogy az ember (farkas) fia hogy viselkedjen a roppant öntudatos hölgyekkel. Főleg a "nekem nem kell pasi" menekülő típussal. A testvérek kapcsolatának bemutatása meg külön egy nagy pirospontot érdemel.
Azt szeretem nagyon Cole könyveiben, hogy eddig mindegyik páros igazi zsák a foltját volt.Egyre inkább körvonalazódik az Örökösödés kavarodnak a szála. Nix még mindig isteni, dinka mint mindig, Lothaire pedig egyre jobban bizgeti a fantáziámat. Még mázli, hogy ahogy a dolgok állnak, egy izgi mellékszereplő sem lesz sokáig hanyagolva, csak nehogy befuccsoljon a sorozat, de majd csak lecseng ez a péló-láz.

2013. szeptember 28., szombat

Alex Flinn: Csók, pont jókor

Kezdjük azzal, hogy a Csipkerózsika sosem volt a kedvenc mesém. Nem is kedveltem igazán. Ami fura, mert egyébként meglehetősen morbid gyerek voltam, de a halottnak kinéző csajt smárolunk történetek, mint akár a Hófehérke is, nem tetszettek igazán. Nem csíptem a nekrofil hercegeket, nekem az elvarázsolt/elátkozott pasik jöttek be.
Szerencsére itt csak a nagyon alap a Csipkerózsika, ha levesszük a puszira ébredős kerettörténetet, kapunk egy egyszerű kamasz szerelmet. Kicsit beképzelt lányka, kicsit öntelt, léha srác, akik amint egymásra lesznek utalva, levetik a védőpáncéljukat, kiderül, milyen fantasztikusan kedvesek, megértőek és önfeláldozóak, szerelmesek lesznek, csók, vége. A vége, legalábbis az epilógus kicsikét túl szirupos lett. 
Persze nem kell túl valósnak lenniük ezeknek a meséknek. A célközönség (ami határozottan nem én vagyok) nem akar arról hallani, mi jön a boldog befejezés után: hogy egy kapcsolatban a hétköznapoknak is megvannak a nehézségei, ha külön laktok, az a baj, ha együtt, túl sokat vagytok együtt, nem csak szívárványfüst meg madárcsicsergés, a boldog befejezésért meg kell küzdeni minden nap. Valamiért sokkal kevésbé tetszett, mint a Beastly, talán pont azért, mert ott a hétköznapokban, hónapok alatt alakult ki a szerelem, nem pedig egy hét alatt.
Itt minden túl meseszerű volt: a szülők és a banya pálfordulása, hogy csak úgy befogadnak egy 300 éve elveszett országot nulla hadsereggel. Aranyos, cuki, de nekem tíz évet legalább késett ez a könyv.

2013. szeptember 27., péntek

Jennifer Probst: Érdekházasság

A romantikus könyvek azért jók, mert nem csapnak be, csak annyit adnak, amennyit ígérnek, mind ugyanarra az alapreceptre épül. Adott a nő és a pasi, az elején nem kedvelik egymást, egyikük nem hisze a szerelemben, cívódnak, marakodnak, elkezdenek vonzódni, kerülgetik egymást, jön valami összeveszés aztán a nagy összeborulás. A boldog befejezés nagyon kis kivétellel garantált, ha mégsem, akkor abból sorozat lesz. Ennek ellenére sokan mégis úgy állnak hozzá egy ilyen történethez, hogy ez majd más lesz, hoz valami nagy újdonságot, extrát, és csalódottak, ha mégsem.
Az Érdekházasság sem hoz semmi különöset, mégis megvan a maga varázsa. A szereplők hétköznapiak, ha eltekintünk attól, hogy most sem úsztuk meg egy szemtelenül gazdag pasi nélkül. Na jó, Nick legalább nem vág úgy fel rá, mint Christian, Gideon, Ethan és társai.
A könyv történetmesélése pezsgő, nem vontatott, még a szereplők tépelődéseinél sem szenvelgős, ezúttal kicsit se perverz senki. Nem sajnáltatják magukat, próbálják kihozni a helyzetből a legtöbbet, Alexa főleg, még akkor is, amikor biztos benne, hogy összetörik a szíve amikor letelik az egy év. A történetben felmerül néhány boncolgatásra érdemes kérdés is: a rossz szülői példa és gyerekkor mennyire van hatással a felnőttkori döntésekre, mennyire vagyunk képesek felülkerekedni a félelmeinken, mekkorát változhatunk, ha legalább annyira félünk tőle, mint amennyire szeretnénk, meg tudunk-e bocsátani megbocsáthatatlan dolgokat, mire lenénk képesek, hogy segítsünk a családunknak? Nem mindenben értettem egyet a szereplőkkel, nem tudtam volna olyan megbocsátó lenni, mint Alexa. Ha engem hagyott volna el az apám, én nem adtam volna második esélyt. Anyámat elhagyta az apja, külföldre ment, amikor 16 volt. Néhány évig tartották a kapcsolatot, aztán 22 éve semmi. Nem hinném, hogy beengednénk, ha kopogtatna.
Ami még nagyon tetszett a könyvben, Alexa állatszeretete. Mi is mindig begyűjtjük az elhagyott állatokat. Ottó, a hal volt a csúcs. 
Szerethető könyv, várom Michael és Maggie történetét, bár már most is elbírtam volna a mellékszereplők kicsit részletesebb bemutatásával. Biztos elolvasom a folytatást.

2013. szeptember 26., csütörtök

Virna DePaul: A rossz testvérrel ágyba bújni

Az alapsztori szerint féltem, hogy túlságosan hasonlítani fog a Rossz ágy, jó pasira, de szerencsére azon kívül, hogy a szerencsétlenke csaj pont a másik testvér ágyába mászik, nem volt zavaró hasonlóság. Elsősorban annak köszönhető, hogy a szereplők nem hirtelen támadt gerjedelemből szerelemből másznak egymásra, hanem már tíz éve vonzódnak egymáshoz, mint kiderült, a kezdetektől fogva kölcsönösen.
Melina érdekes karakter, kicsit túlbonyolítja a dolgokat, kicsit intellektuális sznob (beképzelt az eszére) és nehéz elhinnem, hogy a mai világban tényleg ilyen szinten tud valaki bizonytalankodni a szexualitásával kapcsolatban. Mármint a mai nők többsége, ha ilyen kritikát hall, a pasira keni a dolgot, hogy azt se tudja, hol van a bekapcsoló gomb a szexgépen.
Rys kicsit rejtélyes nekem, és nem a bűvészkedés miatt. Komoly, visszahúzódóbb személyiség, aki mintha nem a saját döntéseit hozná meg. Beleszületett a vándorbűvészkedés világába, de nem szeret sokat szerepelni, elege van az utazásból és gyökereket szeretne. Amikor lehetősége nyílna rá, akkor meg nem mer lépni, mert fél, hogy nem azt akarja. Édesek a komplexusai a testvérével kapcsolatban, mert csak úgy bevallja, hogy vannak, nem sajnáltatja magát. Amikor lehetősége nyílik megkapni Melinát, megragadja az alkalmat.
A sablonocskás történet ellenére remek szórakozás, ha valakit nem zavarnak Melina tépelődései. Én nagyokat nevettem rajta, és igazából még azonosulni is tudtam vele néhány dologban. Az egyik kedvencem, amikor megvesz egy fehér bikinit. Aztán rájön, hogy úúúúristen, ez egy bikini, És fehér. Atyagatya, vissza kell cserélni, de azt nem lehet, hacsak nem szólnak a főnöknek, aki épp Rys-szal csacsog. Bikini a táskába, aztán három oldalon át azon gyötrődik, felvegye-e, mert ez ugye bikini, és mit nem fog takarni abból a testből egy privát strandon, amit a pasija már pucéron is látott.
Az utolsó egymásra találós jelenet nagyon vicces volt (katicabogár!), de az epilógus kicsit semmitmondó és felesleges. Igen, tudjuk, hogy összejöttek. Nahát, szexelnek is, nagy meglepetés. Találtak kompromisszumos megoldást az utazás és a bűvészkedés felhagyása között. Nem gondoltam volna...
A mellékszereplők nem lettek túlságosan kidolgozva, de két szereplő, az ikertesó Max és Melina egyik barátnője esetleges összeboronálására volt néhány utalás, de nem vettem még a fáradtságot, hogy ez egy második kötetet jelent-e.