Mivel a Brontë nővérek nem írtak túl sok könyvet, az eddig olvasott háromból pedig kettő tetszett, gondoltam teszek egy próbát Anne munkásságával is. Annál is inkább, mivel valami elképesztő szép aranyozott vászonborítású könyvecskét sikerült szereznem belőle még februárban. Nagy várakozásokkal kezdtem Helen történetét, de a könyv minden pozitívuma ellenére is csalódtam.
Szögezzük le, hogy a könyv nagyon érdekes, és szerintem újító is volt. Nem kevés bátorság kellett a történet megírásához: a főszereplő, Helen, fiatal anyuka, aki elköveti azt a hibát, amit a legtöbb lány is. Azt hiszi, a tiszta szerelme elég ahhoz, hogy megváltoztasson egy rosszfiút. Csakhogy a férje nem csak rosszfiú, alattomos, romlott, kicsapongó. A lányoknak egyszer és mindenkorra le kellene számolni ezzel a hülyeséggel: a kedvükért senki emberfia nem fog megváltozni, erőszakkal, kényszerrel nem lehet beidomítani egy pasit sem. Vagy lehiggad az ember magától, vagy sosem viselkedik máshogy. Helen is csak az esküvő után jön rá erre. Igazából szimpatizáltam is szegénnyel, az ifjú ara ugyanis prűd és karót nyelt. Amikor felveti, hogy a sok szenvedélyes közeledés helyett illendőbb lenne gyakrabban imádkozni, a falat kapartam. Tudom, más kor, más neveltetés, de a mai szem talán kicsit árnyaltabban látja a történetet. A történet nem csupaszítható le az erkölcsös nő és a rossz férj sémájára, ebben benne van a hideg, távolságtartó, túlságosan vallásos nő és az erőlködésbe belefáradt férj is. Ez az én véleményem. Az irodalmi nőalakok sorában viszont talán úttörőnek, ösztönzőnek hat egy olyan figura, aki fel meri rúgni a kor szerepeit. Nem tűr és hallgat, ahogy elvárnák tőle, hanem összecsomagolja a gyerekét és elhagyja a férjét. Bátorság kellett Anne-nek, hogy létrehozott egy ilyen karaktert, fel merte vállalni, hogy a nőnek joga van kiállni magáért és nemet mondani.
A regény másik érdekessége a szerkezete. A wildfell asszonya egy levélregénybe ágyazott naplóregény. Graham, a fiatal gazda hosszú-hosszú, véget nem érő levelekben meséli el barátjának, hogy a kisvárosukat felkavarta a különös özvegyasszony megjelenése. Közeledik, udvarolgat, bár a történet elején még más lányt próbál becserkészni. Amikor már épp bimbózni készülne a románc, akkora féltékenységi rohamos félreértéses pasihisztit produkál, amit Othello is megirigyelhetne. Ekkor Helen odaadja neki a naplóját, amiből a férfi megismeri a nő múltját. Ezután persze megjelenik a férj, aki addigra halálos beteggé lumpolta magát, így nem zavar sok vizet, hamarosan a szerelmesek össze is házasodhatnak.
Izgi lenne, ugye? Hát nem volt az. Graham levelei és Helen naplója is rétestészta hosszúak, irgalmatlanul cirkalmasan túlírt, sokszorosan összetett mondatokat ír mindkettő. Egyesével még szépek is lennének, ha az olvasónak van kedve egy-egy féloldalnyi mondaton elmerengeni, ha nem zavarja a mindenfelé kitekintgető dagályosság. De engem zavart ez a fajta túlírtság, hogy minden mondat Ádámtól és Évától indul. Épp olyan, mint amikor meglátogatom a nagymamámat és az aktuális végeérhetetlen sorozatának százhetvenkettedik részét nézve kitalálja, hogy elmeséli nekem a történetet, hogy megértsem én is. Túl sok, túl hosszú, túl kacifántos. A sok kásakerülgetés közben pedig valahogy elvész a történet. A mellékszereplők pedig idegesítettek, ahogy igazából a főszereplők is. Helent túl ridegnek, Graham-et rúl mamlasznak éreztem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése