Egy hónapja nem volt gépem, közben felgyűltek a dolgaim. A legutóbbi bejegyzésem megírásához anyám gépéhez sunnyogtam oda. Na de most! Végre megérkezett a hiányzó alkatrész, és mehet a menet. Épp időben a 2016-os könyvmaraton második fordulójához: románc, vagy new adult típusú könyvek. Ez románc is, new (young?) adult is. Névnapomra kaptam, és sikerült kivárnom, hogy a kihívás ideje alatt olvassam. Nem érintett meg annyira, mint az első rész, de teljesen külön történetként kezelve nem volt vele semmi baj.
Az első könyv mellékszereplőjéről, Beth-ről sejteni lehetett, hogy elég rázós múltja és jelene van. Leginkább a Szerethetetlenhez hasonlít leginkább a szituáció: az életét arra tette fel, hogy az alkoholista, szeretetre képtelen anyját kiszolgálja, falazzon neki, szeretetmorzsákért kolduljon. Épp csak nem otthon lakik és nem éhezik. Nagyon könnyen ítéletet mondunk a hasonló szereplőkre, hogy ostobák, amiért hagyják magukat, amiért nem állnak a sarkukra, de azt hiszem, valójában mind jártunk már hasonló, bár sokkal kisebb cipőben: mind tűrtünk már hülyeséget, amikor nem érte meg. Akárcsak Maggie esetében, Beth-nek is az anyja az egyetlen, akitől szeretetet remélhet. Noha a barátok szeretete felbecsülhetetlen, sőt, én néhány esetben többre is értékelném néhány családtagénál, borzalmas lehet, ha olyasvalaki taszítja el az embert és fordít örökösen hátat, akinek a papírforma szerint zsigerből kellene szeretnie. Azt hiszem, nincs olyan kemény ember, akinek ne fájna, ha eltaszítják a szülei. Beth-t elhagyta az apja, az anyja őt hibáztatja természetesen. Úgy érzi, elhagyta az egyetlen pozitív apafigura is az életében, a nagybátyja. A nagybácsi felbukkanása, és a viszonyuk rendezése nekem nagyon foghíjasnak tűnt. Noha Scott elmagyarázza neki, hogy amikor elment, szinte maga is gyerek volt, nem tudott volna róla gondoskodni (kicsi párhuzamot és ellentétet éreztem vele és Noah-val), kicsit parancsolgató és basáskodó szerepet vett fel. Előítéletesen bánik a lánnyal ő is, és a felesége is, a két nő közti feszültséget pedig alig kezeli, egyáltalán nem igyekszik elsimítani a félreértéseket. Nevetségesnek érzem, hogy egy majd 18 éves lánynak akarja megszabni, milyen színű hajat viselhet, elveszi a mobiltelefonját, eltiltja a barátaitól. Nem sikerült megkedvelnem, és ezzel enyhe vagyok. Hihetetlen módon felháborít, amikor valakit ilyen (bármilyen) módon korlátoznak. Igaz, azon is két napja puffogok, hogy az iskolákban a jelek szerint az a szokás dívik, hogy a gyerekeknek nincs farsangkor szabad jelmezválasztás, hanem az osztályfőnök jelöli ki, miből lehet választani. Igazán hiányoltam, hogy Beth Scott arcába vágja, miért nem hajlandó szőkén hagyni a haját, szerettem volna egy nagy kitálalós jelenetet, amikor a nagybátyjára zúdítja, miket kellett átélnie, csak hogy ő és a fölényes kirakatfelesége picit rosszul érezze magát.
Ryan hivatott bebizonyítani, hogy a könyvekben a jófiúk is lehetnek izgalmasak. Engem nem győzött meg maradéktalanul, arról legalábbis nem, hogy olyan jó fiú lenne. A fogadás dolog, ahogy a könyv elején vélekedik a lányról, és általában mindenről, nem segített belopni magát a szívembe. Ami szinte végig zavart vele, és a többi szereplővel kapcsolatban is, hogy nem Beth-t szereti, nem igazából fogadja el, sokszor gondol arra, hogy az a lány kell neki, akivé Beth válhat: aki kedves, és vidám, visszafogott, vagyis más. Lehet, hogy nem úgy gondolta, lehet, hogy a fordítás miatt tűnik úgy, vagy csak én voltam kihegyezve a dologra és túlreagáltam. Kicsit túl naív volt, bosszantott, mennyire védte a megátalkodott, de csak szokványos, gimis mértékkel mérve gonosz barátnőjét. Ha egyszer van ilyen jelenet, elolvadok, milyen gáláns és rendes srác, de kicsit sok volt az udvariasságból. Persze Ryan családja sem tökéletes, van basáskodó apuka, akaratgyenge anyuka, titkolni való családi szégyen. Azt hiszem, sosem értem meg igazán az amerikaiak gimis-fősulis sportőrületét. Noha a hivatásszerű sportolás biztos jó dolog, nem hiszem, hogy egy felelősségteljes szülő tényleg arra biztatná a gyerekét, hogy az érettségi után rögtön leszerződjön. Elég egy rossz lépés, egyetlen sérülés, és ott áll csórikám karrier, szakma, iskola, lehetőség nélkül. Ryan kettőssége azért tetszett, az írói véna jó ötlet volt. A zombis történet, amin dolgozott, nagyon-nagyon hasonlít az Eleven testekére (érző, öntudatos, gondolkodó zombi), de igazából a fene nagy írótehetség és a tanára lelkesedése után valami komolyabbra, mélyebb történetre számítottam.
A könyv olvasása közben szinte végig azt vártam, mikor bukkannak fel a régi arcok, mikor jön Isaiah. Az nem tetszett, hogy Echo és Noah látszólag nem haladt az előző kötet óta, minden szereplésük a füves-deszkás bulikon volt. Isaiah komolyodik, szenved, azt hiszi szerelmes, de szerencsére a történet nem bonyolódik fájdalmas szerelmi háromszögbe. Sajnálom, hogy állítása szerint kilép a történetből, végleges búcsút vesz Beth-től: remélem csak tőle, mert Noah-ékra még kíváncsi vagyok.
Katie McGarry nem szeret szexről írni. Megemlíti, hogy Beth-nek van már tapasztalata, a Ryan-nel való egymásra találásuk kimerül a csók-snitt-neked is jó volt, ugye nem fájt? kérdés feltevésével. Nem erotikus könyv, nem pornó, oké. Noah és Echo között sem volt ágyjelenet, ott a történet nem is indokolta volna. De hogy Ryan barátja esetében is meg kell említeni, hogy a barátnőjével márpedig várnak az érettségiig... A szex talán a tanulás rovására megy? Egy két éve tartó kapcsolat még nem elég elhivatott hozzá? Ahogy a Szerethetetlen könyvek esetében is mondtam: ha az írónő nem akar a szexről írni, ne tegye, de ne legyen a szexuális absztinencia és cölibátus ékes szószólója. Igaz, hogy az ellenkezője is idegesít, amikor a tini szereplőknek már jóóóócskán sok tapasztalatuk van. Tudom, nekem semmi se jó.
A történet végkifejlete nem meglepetés azoknak, akik találkoztak már hasonló típusú könyvvel. Előre tudja mindenki, hogy alakul az ilyen megnyomorító szülő-gyerek kapcsolat, tudjuk, milyen vége van egy gimis szereplespár történetének: szép romantikusan megállunk a naplementébe meredésben, a bál éjszakáján egymás szemében elveszve lassúzásnál. De ez nem baj, legalább a könyvekben legyen garantált a boldog befejezés. Még akkor is, ha tudjuk, Ryan szüleinek a mérgezővé vált kapcsolata is hasonló középiskolai vattacukor-álomként indult.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése