Idén nem sikerült túl sok krimit és thrillert olvasnom, talán csak a Téboly kertje, A lány a vonaton, a 13 1/2 és a Macska a galambok között tartozott ebbe a kategóriába. Hannah Swensen kis cukormázas nyomozásait talán ne számítsuk ide. Négy könyv az idei 118 olvasmányból nem sok. (118 az egyéni csúcsom!) Abszolút hirtelen felindulásból olvastam el, mert valami kézzelfoghatóbb izgalomra vágytam a Dívák nem kötnek hétköznapisága és a Lolita szorongása után. Egy jó kis krimit szerettem volna, valami fondorlatosat és csavarosat, ahol nagyon lehet utálni valakit. Nem csalódtam.
Biztos sokan láttátok az 50 első randi című filmet, amiben a lány minden reggel elfelejti az előző napját, és gyakorlatilag ugyanazt a napot éli újra. Jön a hősszerelmes, minden hepi. Christine nem ilyen szerencsés. Nem ébred minden reggel úgy, mintha mi se történt volna. Néha azt hiszi, kisgyerek, néha azt, hogy kamasz vagy főiskolás. Nincs cuki videó, ami elmagyarázza, mi történt vele, csak felébred, kimegy a fürdőbe, és meglátja, hogy egy lestrapált, középkorú nő néz rá vissza a tükörből. Nincs naplója, minden üres, idegen. Egy férfi elmondja, hogy balesete volt, ő a férje, minden rendben, ad egy puszit, majd elmegy dolgozni.
Nagyon el lett találva Christine csendes fuldoklása és kétségbeesése, ahogy próbálja megérteni, mi történt, ahogy titokban elkezd nyomozni a múltja után. Emlékeztetőket hagy magának, együtt dolgozik egy orvossal, de ami egyik nap eszébe jut, a másik napon már csak egy talányos üzenet saját magának. Aki félre akarja vezetni, minden nap új esélyt kap rá, hogy bebiztosítsa magát. A vége nagyon kacifántos, őszintén meglepett a csavar. Hasonlóra számítottam, de nem ekkora hűhára.
A könyv izgalmasan ugrál az időben. Közvetlen a végkifejlet előtti reggellel indít, majd Christine a titkos naplóját olvasva sorra veszi az elmúlt hetek történéseit. Mire a nővel együtt egyre több információhoz jutunk, már mi sem bízunk egyik szereplőben sem, csak az a biztos, hogy nagy baj lesz.
Végig fennmarad a feszültség, és a végjáték valami fenomenális. A könyv elolvasása után megnéztem a belőle készült filmet, ami egész jól követi a könyvet, bár erősen leegyszerűsítették. A filmbeli Christine egy egyenes ívet jár be, míg a könyvbeli újra és újra az elejéről kezdi, többször jön rá ugyanarra a dologra, kicsit jobban meg lett vezetve. A tragédiáit is többször éli át, ezért erőteljesebbnek éreztem a szenvedését. A színészi játékra nincs panaszom, mindenki nagyon odatette magát. A film kerüli a szexet, pedig ezt is fontosnak éreztem a könyvben. Lefeküdhet-e a nő valakivel, aki idegen neki, aki azt állítja, hogy a férje, holott némelyik napon még a pénisz szót se meri kimondani, csak magában suttogja, hogy a férfi micsodája.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése