Sajnos nem volt túl sok időm olvasni, így a 2016 könyvmaraton első hetére csupán egy könyvet hoztam. A régóta a polcomon sorakozó könyvnek az Egy asszony életét választottam. A kötet a nagymamám halála után került hozzám, és már lassan tíz éve várt arra, hogy elolvassam. Néha levettem a polcról, belelapoztam. Tetszettek a részletek, de szerettem volna megadni a módját az olvasásnak, úgy gondoltam, hogy a könyv megérdemli, hogy kényelmesen, ráérősen, bevackolva egy bögre teával olvassam el. Mégis buszutazások alatt, ebédszünetekben lopott percekben olvastam el, de így is elkapott a hangulata.
A könyvben a legjobb a hangulata. A története csak arra jó, hogy átérezzük, milyen szerencsések vagyunk, hogy olyan korban élünk, amiben van választásunk, amiben egyáltalán az eszünkbe juthat kiállni magunkért. Jeanne egy kicsit butuska fiatal lány, aki tele van álmokkal. Nem nagy álmai vannak, nem pompára, kalandra vágyik, csak egy kis szerelemre és nyugodt, meghitt életre vidéken. Nem gondolta volna, hogy a szerelem csalfa dolog, és együtt jár a mocskos testi vágyakkal, hogy a nyugodtság könnyen csap unalomba, hogy a vidéki élet milyen könnyen el tudja szigetelni az embert.
Rutinos olvasóként, és a főszereplőnél némileg tapasztaltabb emberként bárki előre tudja, hogy a lány története nem habos cukormázas lesz. Még akkor is, ha nem olvassa el a fülszöveget. A lányt tizenhét éves koráig az apácák nevelik, a szülei szerették volna romlatlannak, tudatlannak megtartani a házasságig. Talán ez, és a zárdában eltöltött évek ábrándozásai tehetnek arról, hogy beleszeret az első férfibe, akivel találkozik. Nem győzöm hangsúlyozni, nem ugrunk bele ismeretlenekkel a házasságba. Kivéve, ha történelmi romantikus regényben élünk, nem a valóságban.
Már eleve elgondolkodtató, hova tarthat egy kapcsolat, ha a lánykéréskor kell megkérdezni a férjjelölt keresztnevét. Lehet, konzervatív vagyok, de nem árt tudni ilyen apróságokat. Az esküvőn jött az első "ezt nem hiszem el" pillanat. Az ártatlanság egy dolog, de olyan lányról olvasni, aki a nászéjszakáig nem hallott a méhekről és a pillangókról, szánalmas. Az meg mélyen elkeserítő, hogy valószínűleg sok kortárs és sorstárs kapta azt az útravalót, hogy majd meglátod, mi történik, csak azt ne feledd, hogy a férjedé vagy, engedned kell neki. Hogy mit kell megengedni, mi történik, milyen lesz, arról jobb nem tudni.
Ahogy telik az idő és pukkannak ki Jeanne álombuborékjai, úgy komorodik el minden. A szülei, bár a lány pártján állnak, mégiscsak azon a véleményen vannak, hogy a férjnek jogai vannak, sőt, ők is behódolnak. Mit számít, hogy fösvénységről vagy zabigyerekekről, afférokról van szó. A könyv legjobb jelenete volt, amikor a férj rút véget ér. Igazi muhahaha pillanat volt.
Bár mondhatnám, hogy a történet fejlődésregény, hogy Jeanne felkel a megaláztatásokból, kiáll magáért, megerősödik, de nem. Míg a Wildfell asszonyának Helenje kiszáll a mérgező kapcsolatból, Jeanne csak tűr, hallgat, elfolyt. Szülőként borzalmas munkát végez, gyerek helyett egy igazi önző szörnyeteget nevel. Mint nagyon sokan, akik piedesztálra emelve kényeztetve nevelik a gyereküket, a lány semmit nem kap cserébe, csak még több csalódást és bánatot. Egyedül azt sajnáltam, hogy egyáltalán nem tudtam már sajnálni. Jeanne elaggott, testileg és lelkileg is összeroppant, megvénült. Túl gyenge volt. Sokkal jobban szeretem az erős nőkaraktereket. Nem az élharcos emancipuncikat, akik Chuck Norrisnál is tökösebbek, hanem azokat, akik tisztában vannak mennyit érnek, mit akarnak, mi a jó nekik. Rosalie, a megesett szobalány sokkal inkább megfelel ennek a képnek.
A regény sok párhuzammal dolgozik. Jeanne-t sok csalódás és bánat éri, ami alatt teljesen összetörik. Rosalie, a cselédlánya, aki a férje fattyának ad életet, szintén nincs szerencsés helyzetben, mégis talpra áll, kihozza a helyzetből a lehető legtöbbet. Míg Jeanne majoszeretettel babusgatja a fiát, aki jellemtelen, tutyimutyi alakká formálódik, Rosalie egészséges, dolgos emberré neveli az övét. Ugyanannak a hitvány férfinek a két fia tűz és víz lesz.
A történetben két pap is szerepet játszik: a vidéki élet kedélyességét, lazább erkölcseit derűsen elfogadó, megbocsájtó pap, és az utódja, a szigorú, mindenhol bűnöst kiáltó aszkéta. A könyv vallásos oldala nem igazán foglalkoztatott. Egyrészt nem érdekel a téma, másrészt a teljes figyelmemet lekötötte a felháborodás.
Nem az zavart, hogy Jeanne nem tud kitörni, hanem az, hogy meg se próbálja, Fel se merül benne, hogy máshogy is lehetne, csak kesereg és sopánkodik, hogy mennyire elbánt vele az élet. Mindenki rossz, mindenki bántja, minden más tehet a helyzetéről, csak ő nem. Ha saját magában nem képes tisztázni a helyzetet, h egyedül nem tud boldog lenni, más se fogja megmenteni, más se teheti boldoggá.
Ez volt az első regényem Maupassant-tól. Ha egy ennyire unalmas és számomra visszataszító életet is ilyen bájos eleganciával képes bemutatni úgy, hogy közben minden eseménytelenség ellenére sem unatkoztam, biztos a kezembe veszem még más írását is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése