A munkahelyemen a szeptember mindig húzós időszak, akkor bonyolítunk egy fesztivált (egyhetes programsorozat igazából), a többes szám pedig engem takar leginkább, meg a főnököt. Ezt a könyvet hiába akartam tűkön ülve elolvasni, csak csigatempóban araszolva tudtam hozzáfogni. Annyit hurcoltam magammal a táskámban, hogy a borító csücske elkezdett pöndörödni, szegény nem bírta úgy a strapát.
Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy az előző kötet vége annyira sokkolt, hogy amikor ezt elővettem, megszegtem a saját szabályaimat és minden 10., 20. oldalba beleolvastam, hogy megnyugtassam magam, ugye nem? Hiába lőttem le egy csomó poént előre, ezek csak féligazságok voltak, és a teljes történet még így is meglepett olykor.
Az előző kötet azzal zárult, hogy Mac egy tündérdimenzióban ragadt, halottnak hitte azt, akire hol gyanakvással, hol bizalommal tekintett, de mindenképp a hőse volt. Meglepő fordulatok után visszakerül az emberek világába, Dublinba, ahol átváltozik Mac, a Sötét Bosszúállóvá. Kiüresedik, elege van az egészből, vissza akarja csinálni az egészet. Meg nem történté tenni. Valahogy úgy, mint amikor Superman visszaforgatja az időt, hogy megmentse Louis-t. Ez Mac terve is. Csakhogy sose olyan egyszerűek a dolgok, akit addig főgonosznak hisz, hirtelen kilép a játszmából, a helyét pedig sokkal bonyolultabban játszó figurák veszik át. A helyzetet bonyolítja, és le is egyszerűsíti, hogy Barrons főnixként feléled a hamvaiból, Mac-nek pedig szomorúan kell tapasztalnia, hogy kicsit kiesett a pikszisből.
Barronst ebben a könyvben kedveltem legjobban. Végre megmutatja az érzéseit, a vágyait, kiderült az a titka, amit sejtettünk, és az is, amire álmunkban nem gondoltunk volna. Itt a legerősebb a szexuális vonzás közte és Mac között. Pimaszabbak, szókimondóbbak.
Lehet azért van, mert részletekben olvastam a könyvet, de én azt hittem, Darroc az Unseelie király. Koppanás volt, amikor a kötet elején elintézik, és elkezdik keresni az igazi királyt. Mac fura emlékei összezavartak kicsit, nem lettem volna a fejében. Minden szépen kiderül, az is, ki ölte meg Alinát valójában.
A mellékszereplők idegesítettek olvasás közben, Barrons sleppjét kifejezetten utáltam. Rowena sorsának örültem, nagyon utáltam a szipirtyót. A tündérek elég bénák voltak, furcsa volt, hogy alig vettek részt a történetben, mindent az emberekre hagytak, csak néha jelentek meg veszekedni. Arrogáns banda. Tündérfronton talán jobban kedvelem Hamilton tündéreit, de lehet elfogult vagyok. (Fagy nagy kedvencem.)
Dani főszereplésével elindult egy melléksorozat, meg is vettem, de azt hiszem, tartok egy kis szünetet és mást olvasok kicsit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése