Amikor hatodikos voltam, két osztálytársam falta az Agatha Christie könyveket, úgy bele voltak bolondulva ezekbe a krimikbe, ahogyan a fiúzenekarokba. Akkoriban én inkább romantikus regényeket olvastam. Néhány éve gondoltam, hogy próbát teszek Christie-vel, és elolvastam a Tíz kicsi négert, ami anyu szerint nagyon jó, de nekem legjobb esetben is csak közepes olvasmányélményt nyújtott. A 2015 olvasós kihívásra kellett egy könyv, ami anyu kedvence, és ez volt az egyik legnehezebb választás. Anyu ugyanis, ha mostanában nem is, de ugyanannyit olvas, mint én. Ebből következik, hogy ha meggebed se tud egy kedvenc könyvet mondani. Elindult tehát az egyezkedés. Ő mondott egy kedvencet, én megvétóztam, de csupa olyat akart rám sózni, amit tényleg nem szerettem volna. Egyszer fogadást kötöttünk: én elolvasom az egyik kedvencét, Jókaitól a Mire megvénülünket, cserébe ő tesz egy próbát Anita Blake-kel. Én szenvedtem, mint egy bolhás kutya, ő meg egészen megveszett a vámpírokért. Azért ez nem volt fair. Mivel nemet mondtam Jókaira, Vernére, nem volt kedvem Robin Cook-hoz, már csak Agatha Christie maradt.
A történet arra a sémára épül, amit egyébként szeretek: viszonylag zárt közösség, akik között van egy gyilkos, és szépen lassan bukkannak fel a hullák. A Tíz kicsi négert is ezért olvastam el, szeretem az ilyen horrorokat, és szeretnék egyszer részt venni egy gyilkos vacsorán. Itt egy lányiskola tanárnői kezdenek hullani, szám szerint hárman halnak meg. Közben egy keleti hercegnőnek is nyoma vész a tanulók közül, de ez nem izgat senkit, még a rendőrséget is, és többen kutatnak elveszett drágaköve után. A kincsek rejtélyére nagyon hamar rájöttem,
A nyomozós része nagyon untatott a könyvnek. Nem volt semmi bizonyítékbegyűjtés, semmi nyom. Jó dolog, hogy úgy lett minden kilogikázva, de nem hiszem, hogy ennyire precíz egy gyilkos, hogy egy nyomorult lábnyom se marad utána. A kihallgatások is nagyon egyformák voltak, mintha sosem a lényeges kérdést tették volna fel, lógva hagyta szálakat, amik ha nem is vezettek sehova, egy igazi nyomozásban nem hagynak a levegőben. Az eltűnt hercegnő rejtélye olyan légből kapottan lett tisztázva, de nem volt megindokolva, és nem is tűnt valóságosnak, hogy ennyire slendriánul kezeli bármelyik iskola a tanulói eltűnését.
Lehet, hogy belenyúltam, és igazából ennél jobb az írónő többi regénye. Olvasás közben hiába figyeltem, a szavak zümmögéssé álltak össze, nem tudott igazán lekötni. Nem izgultam a gyilkosért, nem éreztem senki iránt szimpátiát. A szereplők vagy egyformának, vagy érdektelennek tűntek, a gyerekszereplőkkel sem tudtam mit kezdeni.
Volt néhány dolog, ami tetszett. Pozitív volt nekem, hogy sok szereplő fejébe beleláttam, a könyv elején a gyerekek és tanárok levelei színesítették a történetet. A lányanyaság el nem ítélése is tetszett, bár nem hinném, hogy 2-3 hónappal egy halvaszülés után ilyen virgonc és életvidám valaki. Maga az, hogy a házasságon kívüli teherbeesést nem jellemhibának (könnyűvérű nőcske), hanem jóhiszeműségből elkövetett hibás döntésnek állították be (hiszen szerelmes volt), jó dolog.
Nem mondhatom azt, hogy rossz könyv, mert nem az. De sosem leszek Agatha Christie lelkes olvasója. Nekem, az én habitusomnak a könyvei túl finomkodóak és öregesek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése