Laurell K. Hamilton: Ragály (Anita Blake 22.)

Az Anita Blake volt az első modern vámpírkönyv, amibe beleszerettem, és az első könyvsorozatom is. Mindig szerettem olvasni, de ez volt az, ahol türelmetlenül lestem a folytatások megjelenését. Valószínűleg eddig minden Anita Blake bejegyzést hasonló lelkendezéssel kezdtem, de ez most nem csak a nosztalgiának szól. Persze éreztem én, hogy az előző néhány kötetből valami hiányzik. Ez a rész végre tényleg az igazi, amilyen a hőskorszakában volt. Nyomozás, vér, gyilkosság, zsigerelés, és igen, szex és szerelem, mert az már sosem fog kikopni a történetből, de az eddigiekhez képest Hamilton tartotta a mértéket.

Kezdett hiányozni az az Anita Blake, akit megismertem. Nem az a pukkancs, aki nem képes elviselni, ha másnak van igaza, nem a tudálékos Anita, aki mindenbe beleüti az orrát. Szerencsére a jellemfejlődés megmaradt, mégis olyan volt, mint régen. Valamelyik részben Anita magyarázta Jean-Claude-nak, hogy mivel született nekromanta, az erejét használnia kell, különben az önállósítja magát. Hamilton erről mégis elfeledkezett, és hősünket kötetek óta nem küldte a zombik közelébe. Nekem ez hiányzott. Sok apróság jutott eszembe olvasás közben, ami tetszett, de kikopott. A pingvinek, a sok kávézás, a veszekedések Berttel, és a zombik is. Tetszett a zombikeltés rituáléja, olyan volt nekem, mint a Sailor moon átváltozós jelenete, mintha a Vasemberből kivágnának minden jelenetet, amikor Tony páncélt ölt. Ilyen volt nekem a halottkeltés, hozzátartozott az egész világhoz.
Kárpótlásul nem csak sima zombikat kaptam, hanem igazi Élőholtak éjszakája zombikat: gyorsak, gyilkosak, húst esznek, fertőznek a harapásukkal. Nem zombivá válnak az áldozatok, hanem élve elrohadnak. Hasonlóval találkoznak a Sápadt holdban, ahol Nathaniel kezd cseppfolyósodni, ezért különösnek tartottam, hogy nem jutott hamarabb eszükbe, mi lehet a megoldás. Néha azt érzem, Hamilton kezdi elfelejteni a kezdeteket. A támadások, mészárlások érzékletesek, véresek, sokkal horrorba illőbbek, mint amilyenek eddig voltak. A sorozat első köteteinél is durvábbra tippelném, de persze 20 éve kevesebb vérrel is el lehetett érni ugyanazt a hatást, mint most. Vagy csak annyira megörültem a Ragálynak, hogy magamban alaposan megszépítem, hogy igen, ez most már tényleg az igazi!
Ami nagy gondom volt a hárem kialakítása óta, az is mintha mérséklődött volna. Anita őrlődik, mindenféle dilemmája van, a kötet végére kitalálja a tutit, de a következő részben ugyanott toporog minden (például amikor azon aggódott, Jean-Claude és Asher szexelhetnek-e). Most mintha nem lett volna ez a folytonos visszafelé araszolás. Már nem nyűglődik annyit a pasikon, és az egyszem barátnőjén (ne már...). Még ki is találta, hogy ő nem ninfomán, hanem poliamasista, vagyis egyszerre több szerelmi viszont tart fenn, érzelmi alapon, minekutána ezért elítélni ugyanolyan, mintha egy meleg embert cikiznének. Nem érzem egyenlőnek a két dolgot, és mintha Hamilton az olvasót akarná meggyőzni. Anita nem ribi, ez az életvitel tőle független, kényszer, Merry nem ribi, a sokpasis felállás kulturális sajátosság. Csak nekem furcsa, hogy egy írónő két különböző regényfolyamában is ennyire egyforma szexuális preferenciákat fogalmaz meg? Annyira az az érzésem, hogy a saját vágyait fogalmazza meg. Kicsit röhejes volt, amikor a fél rokonságról kiderül, hogy leszbi, biszex, csoportszerelmes... Mint amikor mesélsz valamit, és hirtelen mindenkinek van legalább egy ismerőse, akinek ugyanúgy, sőt, jobban.
Ami az egyik legnagyobb pozitívuma a könyvnek, az a befejezés. Kezdetben vala a nagy rákészülés, nagy harc, számottevés a veszteségekkel, a tanulság levonása. Aztán szépen lassan kikopott ez is, a fő konfliktusokat három-négy oldalba sűrítette az egész lezárást. Itt megint szépen rákészülnek a harcra, belelátunk az ötletelésbe is, sokkal jobb. Remélem ismét tartja majd a színvonalat, legalább néhány kötet erejéig.
A bónusz novella szép volt, és cuki, kicsit túl gejl, meglettem volna nélküle.