Szögezzük le, hogy ez a könyv semmiben sem hasonlít a Holtodiglanhoz, és akkora csavarok sincsenek benne. A vége ugyan meglepő, de nem olyan, amitől az állunk is leesik. Ennek ellenére jó könyv, már ha az olvasót nem zavarja a szürke kisemberek hétköznapian mocskos világa.
Ez a könyv ugyanis nagyon szürke, nagyon mocskos. A szereplők olyanok, mint mi, a szomszédaink, az eladó a boltban, bárki, aki fásultan ránk mosolyog a városban, akárkivel megtörténhet. Leginkább persze a szomszédunkkal, az ismerős ismerősével, mert mi persze nem vagyunk alkoholisták, megrögzött kukkolók, nem csaljuk meg a párunkat, és úgy egyáltalán, az életünk köszönjük, rendben van. Ilyesmi csak másokkal történik.
Rachel élete romokban hever. Nem költői kép, vagy irodalmi túlzás: teljesen lecsúszott, alkoholista, az egyetemi ismerőse kisszobájában húzza meg magát. A férje megcsalta és elhagyta, neki pedig a dobozos gintonicon kívül az egyetlen szórakozása, hogy a vonat ablakából figyeli a volt férje házát, és leskelődik egy idegen házaspár után. Kitalálja, mi lehet a nevük, a foglalkozásuk, ők lesznek Barbie és Ken felnőtt megfelelői, rájuk vetíti ki a tökéletes pár képét. Ez még nem is lenne annyira beteges, néha szeretek én is történetet kitalálni az emberekről, akiket nap mint nap látok. Csakhogy Rachel beteg.
Amikor megtudja, hogy a lány, Megan eltűnt, belekotnyeleskedik a nyomozásba. Tanúként felkeresi a rendőrséget, régi ismerősként a férjet, páciensként Megan pszichológusát. Ennél a résznél, hiába éreztem együtt Rachellel a személyes tragédiája miatt, már nagyon haragudtam. Innentől nekem tényleg nem volt más, mint egy szánnivaló alkoholista. Komolyan, rém gusztustalan dolgokat művelt.
A regény felépítése nagyon érdekes. Molyon láttam, hogy volt, akinek zavaros volt, de igazából egyszerűen követni lehetett a cselekményt. Rachel, Megan, és Rachel férjének új felesége, Anna szemszögén keresztül látjuk a történetet. Az elején még csak Rachel meséli el, mit lát a vonaton reggel és este, csak annyit mond, ami a vonaton történik. Aztán egyre szélesebb időintervallumra növeli az elbeszélést. Később csatlakozik Megan, csakhogy időben korábbi eseményekkel, néhány héttel Rachel előtt jár. Anna szerencsére csak a vége felé mesél, és elég keveset, ami jó, mert őt nagyon utáltam. Egyrészt, ellenkezik az elveimmel, hogy párkapcsolatban élő, vagy nős emberrel kavarjunk. Az az elméletem, ha a másik nőt velem megcsalja, engem is meg fog. Ha a másikat dobja egy nőért, mellettem se maradna meg. Amúgy meggyőződésem, hogy Anna a végén azért reagál úgy, ahogy, mert rájött erre: hogy ő lenne a következő.
A Holtodiglanhoz csak annyi hasonlóság van, hogy a tökéletesnek beállított lányról itt is kiderül, hogy nem makulátlan szent, de valljuk be, senki sem az. A csavar egész másféle, és talán nem is csavarként jellemezném, nem olyan hűha aztán, inkább kisebb fordulat, ami csak azért szól nagyot, mert másra számítottunk, visszanézve viszont már logikus. Nem olyan meglepetés, mint hogy Bruce Willis halott a Hatodik érzékben.
A könyv stílusa tetszett. Egyszerű volt, mert a szócsövek is egyszerű emberek. nincsenek szóvirágok, festői tájleírások. Még ez is hétköznapian szürke. Lehet, hogy valakit zavar, hogy a fikciós könyvben is a nagy büdös realitásról olvas. Itt nincsenek manöken testű élő samponreklámok, kockás hasú milliárdos filantrópok. Nem volt egy szerethető karakter, és pont ez volt a jó a könyvben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése