2015. november 16., hétfő

Cassandra Clare: Csontváros

Régóta nézegettem ezt a könyvet, főleg a molyos rajongótábor miatt, de sosem éreztem igazi késztetést, hogy elolvassam. Most is csak azért vettem sorra, mert valami könnyűre vágytam a lány a vonaton után. Kicsikét olyan volt nekem a könyv, mintha tűzijátékot vártam volna, de csak csillagszórót kapok. Azt hittem, nagyobb durranás, izgalmasabb, igazi hűha könyv. Bár nem volt igazán magával ragadó az élmény, mégis kíváncsi vagyok a folytatásokra, és nem csak a függővég miatt.
Clary átlagos lány, aki az anyukájával él New Yorkban. Elkezd furcsa dolgokat látni, egy gyilkosságot, aminek áldozata elporlad. Innentől nem meglepő, ha kiderül, hogy a lány egy titkos, beavatott faj tagja, és a gonosz megfékezése, az anyukája megmentése az ő, és egy maroknyi tinédzser kezében van. Tényleg, felnőtt csak mutatóban akad. Néha az az érzésem, azért szerepel olyan kevés felnőtt a YA könyvekben, hogy a célközönség, a tizenéves olvasó felnőttebbnek érezhesse magát: a főhős is egyedül old meg mindent, nekem se kell felnőtt, én már nagy vagyok, a bibimre se kell puszi. Persze a valósággal ellentétben ezek a kamaszok szuperokosak, tapasztaltak, komolyak és céltudatosak.
A történetklisékből építkezik, így elég kiszámítható, de van olyan történet, amit csak úgy magáért olvasunk, nem a meglepetés miatt. Az apád egy szupergonosz, a szerelmed a testvéred, a legjobb barátod titkon beléd van esve, te, aki tök átlagos voltál, hirtelen átlag feletti képességeket fedez fel magában röpke két nap alatt. Tényleg olyan érzésem volt, mintha a Buffy a vámpírok rémét, az Alkonyatot, a Harry Pottert (mugli, mondén) ötvöztek volna egy leheletnyi Star Wars érzéssel (Állj át a sötét oldalra!)
Amikor valami nem tetszik az ilyen könyvekben, azért megfordul a fejemben, nem az a baj, hogy laza tíz évvel vagyok idősebb azoknál, akiknek valószínűleg írták? (Jesszumpepi, 29 éves vén csoroszlya vagyok) A történet jó volt, de részleteiben találkoztam vele itt-ott. A stílusa jó volt, de nem magával ragadó. 
A karakterekkel nem volt különösebb problémám. Megkapjuk a megközelíthetetlennek tűnő, mufurc, kissé beképzelt hőskomplexusos álomsrácot, aki beleszeret az átlagos, kicsit bénázó lányba, aki nem is tudja magáról, milyen gyönyörű. Minden bénázó tinilánynak kellene egy ilyen srác, hogy kifogja a szelet a koravén méhkirálynők vitorlájából, de azért ilyen csak a könyveben létezik. Amikor molyon olvasgattam a könyv értékeléseit, Jace-t sokan bunkónak írták le, Claryt meg idegesítő ostoba pi... lányként, de egyiküket sem éreztem kirívónak. Sőt, Clary helyében én minimum egy alapos hisztit produkáltam volna, ha az életem néhány óra alatt ennyit változna. 
A könyv után megnéztem a filmet, és néhány változtatást leszámítva egész hűen követte a könyvet. A film feléig törtem a fejem, Jace honnan olyan piszok ismerős, amikor rájöttem, hogy ő volt a tengerész srác a Sweeney Toddban. Nem sokat öregedett az elmúlt majd' tíz év alatt. A világ össze is dőlne, ha 18 éves srácok játszanának 18 éves srácokat. A szülinapos jelenet kifejezetten cuki volt. Ami mégis zavaró lehet, hogy a film feloldja a könyv függővégét. Aki csak az első könyvet olvasta, mint én, aztán megnézi a filmet, már nem fog a szerelmi szál miatt aggódni, mert ott rendesen spoilerkedtek. Ez volt a legnagyobb, de több pici elszólás is volt benne, néhány dolog, ami a könyvben meglepetésként derült ki, a filmben magától értetődően lett közölve, mintha már eleve köztudott lett volna. Az is zavaró, hogy bár a film címe Csontváros, ez egyáltalán nem volt megmagyarázva, kifejtve. Maradhatott volna egyszerűen Végzet Ereklyéi (bár csak a kehely szerepelt benne, de az legalább ott volt, míg a Csontvárost nem is említették). Nekem a könyv után nem volt a film sem akkora valami, de a férjem, aki nem olvasta a történetet, azt mondta, hogy a közepét leszámítva nem is volt rossz. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése