Ezt a könyvet nagyon ajánlották már molyon, hogy garantáltan tetszeni fog majd. Aztán mivel amit eredetileg kinéztem magamnak születésnapomra, pont nem volt a boltban, ezt választottam helyette. Bár mindig ilyen szerencsés kézzel választanék. Sokkal jobban tetszett, mint amire számítottam.
Egyre több olyan Y/N Adult (nagy kamaszoknak, fiatal huszonéveseknek szóló)könyv van, aminek szereplői valamilyen problémával, hátránnyal küzdenek, legyen az zűrös család, trauma, betegség vagy gyász. Olvastam már brutális támadás áldozatáról, nemi erőszak kísérletről, halálos betegségről és családon belüli erőszakról is. Tulajdonképpen ennek a könyvnek az alapja nagyon hasonlít a Nyugalom tengerének történetére: egy támadást túlélő, visszahúzódó lány, és egy családját elvesztett fiú sorsszerű találkozása. Ezen kívül azonban minden más.
A történet harmadik főszereplője a szociális tanácsadó, Mrs. Collins, aki nem tolakszik, nem erőszakos, viszont őszintén segíteni akar. Összehozza a két fiatalt, hátha egymásnak könnyebben megnyílnak. Az elején persze ölik egymást, mint a Tökéletes kémiában, aztán szépen lassan összemelegednek. Noah nagyon a szívemhez nőtt, a története nagyon megérintett. Elvesztette a szüleit, a gyámügy pedig elszakította a testvéreitől. Alig láthatja őket, retteg attól, hogy az öccsei elfelejtik és idegennek tekintik. Magához akarja venni őket, akkor is, ha ezzel elveszít minden esélyt arra, hogy legyen belőle valaki. Mérges voltam, amikor bizonygatták, hogy nem lesz jó, mert túl fiatal és túl szegény ahhoz, hogy gondoskodjon két kisgyerekről. Hogy egyszerűen túl kevés, hogy jobb, ha meg se próbálja. Persze igazuk van, hamburgersütésből nem telik magániskolára, különórákra és nyaralásra, márkás ruhákra, de mégis nagyon dühítő, ahogy kizárják a családból, mert nem elég a pénze egy szép jövőhöz. Sírtam, amikor belátta, hogy nem nyerhet, és fel kell adnia az álmát. Baromi pipa voltam, amiért a nevelőszülők el akarták szakítani a testvéreitől, és nem bíztam bennük, amikor előadták a csak a gyerekek érdekeit nézzük, meg a láthatod őket, ha lemondasz róluk szöveget. A szívem szakadt meg, hogy azért nem maradhattak együtt, mert Noah kicsit idősebb volt, és ki mert állni az igazáért.
Echo helyzete is elég vacak, és kicsit összetettebb is. Miközben nem tudja feldolgozni a testvére elvesztését, az anyjával nem találkozhat, az apja pedig épp a második ifjúságát éli a korábbi dadus oldalán. Echo mintha mindenkinek csak egy fantom lenne, egy kis légypiszok a családi fényképeken. Mindenki irányítani akarja: az apja azt akarja, üzleti suliba menjen, a barátnői azt akarják, hogy viselkedjen bálkirálynőként és legyen olyan, mint azelőtt: járjon a régi fiújával, bulizzon, igyon, szexeljen (az általuk választott sráccal). Azt senki nem kérdezi meg, ő mit akar.
Noah és Echo kitalálja, hogy kölcsönösen segítenek egymásnak, aztán szépen lassan mindkettő inkább a másik problémáját oldaná meg. Egyre önzetlenebbek lesznek. Persze itt is kapunk egy kis drámát, amikor úgy tűnik, a szerelem mégsem elég, de azért lássuk be, az ilyen könyvek többségénél borítékolt a feloldás, a jó befejezés.
Szerettem, hogy a szereplők valós emberekként reagáltak, nem pedig olyan példamutató módon. A szereplők elszúrják néha, hibáznak, rosszul reagálnak, hisztiznek is kicsit. A helyükben valószínűleg én még többet hisztiztem volna. A könyv végével egészen elégedett vagyok, mindenki megkapta azt a lezárást, amivel boldog lehet. Egyetlen dolog zavart nagyon. Echo apja és a mostohája, Ashley babája megszületett, fiú (de jó, megint van fiútestvéred), juhé. De borzalmasan morbid dolognak tartom, hogy valaki a halott gyerekének a nevét adja az új gyerekének. Egyrészt nagyon ízléstelen, a halott gyerket nem lehet pótolni. Az új jövevényre sem szabadna ekkora terhet rakni. Ezen nagyon felháborodtam. Echot nem engedték gyászolni, de a kisfiút mégis a bátyjáról nevezték el. Mintha azt mondták volna, ne gondolj rá, már elmúlt, de nézz rá az új, tökéletes gyerekemre, és emlékezz rá. Ismerek ilyen embereket, akik az elvesztett gyerekük nevét adták a következőnek, és nem hinném, hogy ez segítene a veszteség feldolgozásában. Nem szabadna azt sugallni, hogy valaki pótolható. Ettől az egy dologtól eltekintve nagyon tetszett a könyv. A szereplők egyike sem volt jó vagy rossz, még a negatív karaktereket is sikerült árnyaltan, kicsit több oldalról bemutatni.
Egyre több olyan Y/N Adult (nagy kamaszoknak, fiatal huszonéveseknek szóló)könyv van, aminek szereplői valamilyen problémával, hátránnyal küzdenek, legyen az zűrös család, trauma, betegség vagy gyász. Olvastam már brutális támadás áldozatáról, nemi erőszak kísérletről, halálos betegségről és családon belüli erőszakról is. Tulajdonképpen ennek a könyvnek az alapja nagyon hasonlít a Nyugalom tengerének történetére: egy támadást túlélő, visszahúzódó lány, és egy családját elvesztett fiú sorsszerű találkozása. Ezen kívül azonban minden más.
A történet harmadik főszereplője a szociális tanácsadó, Mrs. Collins, aki nem tolakszik, nem erőszakos, viszont őszintén segíteni akar. Összehozza a két fiatalt, hátha egymásnak könnyebben megnyílnak. Az elején persze ölik egymást, mint a Tökéletes kémiában, aztán szépen lassan összemelegednek. Noah nagyon a szívemhez nőtt, a története nagyon megérintett. Elvesztette a szüleit, a gyámügy pedig elszakította a testvéreitől. Alig láthatja őket, retteg attól, hogy az öccsei elfelejtik és idegennek tekintik. Magához akarja venni őket, akkor is, ha ezzel elveszít minden esélyt arra, hogy legyen belőle valaki. Mérges voltam, amikor bizonygatták, hogy nem lesz jó, mert túl fiatal és túl szegény ahhoz, hogy gondoskodjon két kisgyerekről. Hogy egyszerűen túl kevés, hogy jobb, ha meg se próbálja. Persze igazuk van, hamburgersütésből nem telik magániskolára, különórákra és nyaralásra, márkás ruhákra, de mégis nagyon dühítő, ahogy kizárják a családból, mert nem elég a pénze egy szép jövőhöz. Sírtam, amikor belátta, hogy nem nyerhet, és fel kell adnia az álmát. Baromi pipa voltam, amiért a nevelőszülők el akarták szakítani a testvéreitől, és nem bíztam bennük, amikor előadták a csak a gyerekek érdekeit nézzük, meg a láthatod őket, ha lemondasz róluk szöveget. A szívem szakadt meg, hogy azért nem maradhattak együtt, mert Noah kicsit idősebb volt, és ki mert állni az igazáért.
Echo helyzete is elég vacak, és kicsit összetettebb is. Miközben nem tudja feldolgozni a testvére elvesztését, az anyjával nem találkozhat, az apja pedig épp a második ifjúságát éli a korábbi dadus oldalán. Echo mintha mindenkinek csak egy fantom lenne, egy kis légypiszok a családi fényképeken. Mindenki irányítani akarja: az apja azt akarja, üzleti suliba menjen, a barátnői azt akarják, hogy viselkedjen bálkirálynőként és legyen olyan, mint azelőtt: járjon a régi fiújával, bulizzon, igyon, szexeljen (az általuk választott sráccal). Azt senki nem kérdezi meg, ő mit akar.
Noah és Echo kitalálja, hogy kölcsönösen segítenek egymásnak, aztán szépen lassan mindkettő inkább a másik problémáját oldaná meg. Egyre önzetlenebbek lesznek. Persze itt is kapunk egy kis drámát, amikor úgy tűnik, a szerelem mégsem elég, de azért lássuk be, az ilyen könyvek többségénél borítékolt a feloldás, a jó befejezés.
Szerettem, hogy a szereplők valós emberekként reagáltak, nem pedig olyan példamutató módon. A szereplők elszúrják néha, hibáznak, rosszul reagálnak, hisztiznek is kicsit. A helyükben valószínűleg én még többet hisztiztem volna. A könyv végével egészen elégedett vagyok, mindenki megkapta azt a lezárást, amivel boldog lehet. Egyetlen dolog zavart nagyon. Echo apja és a mostohája, Ashley babája megszületett, fiú (de jó, megint van fiútestvéred), juhé. De borzalmasan morbid dolognak tartom, hogy valaki a halott gyerekének a nevét adja az új gyerekének. Egyrészt nagyon ízléstelen, a halott gyerket nem lehet pótolni. Az új jövevényre sem szabadna ekkora terhet rakni. Ezen nagyon felháborodtam. Echot nem engedték gyászolni, de a kisfiút mégis a bátyjáról nevezték el. Mintha azt mondták volna, ne gondolj rá, már elmúlt, de nézz rá az új, tökéletes gyerekemre, és emlékezz rá. Ismerek ilyen embereket, akik az elvesztett gyerekük nevét adták a következőnek, és nem hinném, hogy ez segítene a veszteség feldolgozásában. Nem szabadna azt sugallni, hogy valaki pótolható. Ettől az egy dologtól eltekintve nagyon tetszett a könyv. A szereplők egyike sem volt jó vagy rossz, még a negatív karaktereket is sikerült árnyaltan, kicsit több oldalról bemutatni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése