2016. március 15., kedd

Tammara Webber: Törékeny

Amikor megtudtam, hogy az Easy-Egyszeregy története úgy folytatódik, hogy az eredeti történetet Lucas szemszögéből kapjuk, némi rálátással a múltjára, egyszerre örültem és féltem kicsit. Nagyon nem szeretem, amikor két külön kötetben írják meg ugyanazt a történetet. A Gyönyörű és Veszedelems sorscsapás esetében túl erős volt a rózsaszín szemüvegem, de már sokkal jobban zavar ez a fajta lehúzás. Azóta megtudtam, hogy az a hölgy a többi Maddox fiú sztoriját is a kezdőkötet történetére és idősíkjára fűzte fel, úgyhogy volt bennem egy egészséges félsz. Nagy mázlim volt, A múlt dominált, a jelenben pedig szinte csak kimaradt jelenetek voltak.
Lucas az egyik kedvenc "könyves pasim".  Gyerekként végignézte, ahogy meghalt az anyukája, az apja pedig annyira belemerült a gyászba, hogy egy csöpp ereje nem maradt, hogy a fiával is törődjön. Bár imponál, mennyire szerette a feleségét, haragszom is rá, mert megtagadta a segítséget a fiútól. Lucasban mindig az tetszett a legjobban, hogy mennyire tisztelte és becsülte a nőket. Nem engedi, hogy csúnyákat mondjanak róluk, nem engedi, hogy a kárukra szexuális felhangú vicceket süssenek el (de megdugnám és durvább társai). Önként vállalta az önvédelmi tanfolyamon a pofozózsák szerepét, hogy más lányok ne járjanak úgy, mint az anyukája.

A könyv két nézőpontból mutatja be Lucas életét: Landonként elmeséli, hogy élte túl az anyukája halála utáni időszakot, Lucasként a jelent, Jaqueline-nel való megismerkedését látjuk. Fura, hogy annak ellenére agyon drukkoltam nekik, hogy tudtam, boldog vége lesz a történetnek. Ami igazán lényeges a könyvben, az Landon.
Tizenhárom évesen végignézni, ahogy az anyukáját megerőszakolják és megölik, brutális dolog. Még támogató környezetben is nagyon nehéz túltenni magát az embernek a történteken. Landon évekig magát hibáztatja, amiért nem volt elég erős, hogy megvédje az anyukáját. Senki nem mondta neki, hogy nem az ő hibája. Az apjának többször mondták, kérjen a fiának segítséget, de az makacsul megtagadta, mondván a fiú csak magának való. Nem hiszem, hogy a gyász elegendő indok lenne arra, hogy így cserbenhagyja a gyerekét. Mintha csak őt érte volna veszteség. Azt gondolom, az embert akármekkora veszteség éri, ha gyereke van, kötelessége az ő kedvéért talpon maradni. Sőt, a gyerekről való gondoskodás az, ami segít. Mint a temetés. Azt tapasztaltam, ha valaki meghal, a temetésig érezzük magunkat úgy ahogy jól. Lefoglal a szervezés, intézkedés. Utána már nincs semmi, ami kitöltené az ürességet, hirtelen marad idő arra, hogy felfogjuk a veszteséget.
Borítékolható, hogy mi történik egy szülő nélkül maradt kiskamasszal, akire nem figyel senki. Nem nézik, kinőtte-e a ruháit, van-e mit ennie ebédre, ráfér-e egy hajvágás, hazaér-e időben. A szívem szakadt meg érte. Tetoválások, piercingek (amik nekem mondjuk tetszenek, de nem akkor, ha fájdalomból és menekülésből születtek), alkohol, füvezés, kimaradások, verekedések. Charles-t már az előző kötetben is nagyon kedveltem, de most feltétlen híve lettem. Ő volt az, aki az utolsó utáni pillanatban dobott mentőövet Lucas után. Elszomorító, hogy az apja még akkor sem reagált semmit. 
A Törékeny tökéletes kiegészítése az első résznek, és remélem, olvashatjuk magyaru Lucas gyerekkori barátjának, Boyce történetét is.

Egy dal a könyv képzeletbeli dallistájáról.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése