Bevallom, a borító, bármilyen kis giccses is, megvett kilóra. Újabb tanulság, hogy ne ítéljek a külső alapján. Jennifer Crusie-tól a Fogadj rám című könyvecskét olvastam, ami akkor pozitív csalódás volt. Többnyire ez a könyv is tetszett, de voltak vele azért problémáim.
Andie tíz éve elhagyta egy év házasság után munkamániás férjét, aki a kezdeti hálószobai lelkesedés után dolgozni kezdett. Halkan megjegyzem, ezért nem kell kétnapi ismeretség után, amiből másfelet az ágyban töltöttek, házasságot kötni. Amikor a nő visszaadja az asszonytartási csekkeket, mondván pofátlan dolog kapcsolatban maradniuk, és amúgy is férjhez megy, Noth rábeszéli, hogy a távoli unokatestvére elárvult gyerekeire vigyázzon pár hétig.
Alice és Carter két tündéri, defektes, kissé rémisztő gyerek, ízig-vérig Addams family sarjak. Imádtam őket. Andie minden figyelmével a fura kislány felé fordul, a fiúval nem nagyon foglalkozik, mert csendes típus, a lány viszont hangos és hisztis. Nem szoktam szeretni ezt a fajta kivételezést, és Andie javára legyen írva, hogy a végén maga is ráébred, és helyrehozza a dolgokat. A környezet igazán festői: a semmi közepén vizesárokkal, tornyokkal, mogorva házvezetőnővel felszerelt kísértetkastélyban kell élniük, amit úgy tűnik, nem lehet elhagyni. Álmaim kéglije, komolyan.
A történet jó, vicces, cseppet sem kell komolyan venni, de nekem azért akadt vele néhány problémám.
A könyv azt sugallja, még a kinyitása előtt, hogy szerelmi történet. Az is, csakhogy a két főszereplőnek alig van közös jelenete. Ami tetszik is, hogy a feléig nincs semmi románc, szex is csak mutatóba. Ugyanakkor egy elhamarkodott, rövid házasságot követő tíz (10!) éves mosolyszünetet nem lehet néhány erotikus álom és két nap bájcsevej segítségével helyrehozni. Ez nem így működik, az életben legalábbis nem. Hiába látjuk, hogy a szereplők odáig és vissza vannak egymásért, ha nem beszélnek egymással. Egyszerűen hiányzik a felek közötti kommunikáció.
A második problémám, hogy van benne egy rész, amikor mindenki, boldog-boldogtalan megjelenik a könyvben: a két anyuka, az exférj, az exsógor, egy tévés forgatócsoport és egy médum. Innen a történet olyan, mint egy nagyon gagyi nyolcvanas évekbeli vígjáték. Egyszerűen túl sok, mindenki a főszereplő és az olvasó idegein táncol. Ezek a jelenetek annyira el vannak túlozva, hogy (nekem) már túllendült a vicces kategórián és áthajlott a már-már élvezhetetlenbe.
A könyv vége hasonló az olcsó horrorfilmekéhez: azt hiszed a gyilkos feldobta a talpát? Dehogy, okoz még meglepetést, de csak kinyírták. Vagy mégse? A könyvnek vagy három lezárása van, hogy aztán mindannyiszor felvegyék a fonalat, hogy hozzácsapjanak még néhány semmitmondó oldalt. Nincs igazi befejezés. Nem tudjuk meg, a szereplőkkel mi történik, hogy Andie-nek és North-nak sikerül-e. Olyan setesuta.
A jellemek épp annyira vannak kidolgozva, hogy szerethetők legyenek, de ne gondoljon senki igazi mélységekre, vagy arra, hogy minden karakterjegy szerephez is jut. Az átlagnál most érzékenyebb vagyok a témára, de engem borzasztóan zavart Andie viszonya a gyerekekhez. Néhány nap után a sajátjaiként tekint Carterre és Alice-ra, ugyanakkor számos esetben közli, hogy nem akar gyerekeket. Ha nem akar, nem baj, de nem volt helye a történetben. Cruise másik általam olvasott könyvében, a Fogadj Rám-ban sem akart a főszereplő gyereket, ott azzal indokolta, hogy akkor végképp lőttek az amúgy is gömbölyded alakjának, az epilógus szerint nem is lettek gyerekei, csak sok kutyája. De itt teljesen felesleges az orrunk alá dörgölni, nem ad hozzá semmit a történethez.
Egyszer olvasós, könnyű kikapcsolódás a könyv, amit véleményem szerint a gyerekek (főleg Alice) vittek a hátukon. Néha előveszem majd a könyvet mazsolázgatni belőle, de nem lesz a kedvencem. Ennek ellenére az írónőnek adok még egy esélyt, hogy meggyőzzön, mert a problémáim ellenére jól szórakoztam mindkét könyvén.
A könyv azt sugallja, még a kinyitása előtt, hogy szerelmi történet. Az is, csakhogy a két főszereplőnek alig van közös jelenete. Ami tetszik is, hogy a feléig nincs semmi románc, szex is csak mutatóba. Ugyanakkor egy elhamarkodott, rövid házasságot követő tíz (10!) éves mosolyszünetet nem lehet néhány erotikus álom és két nap bájcsevej segítségével helyrehozni. Ez nem így működik, az életben legalábbis nem. Hiába látjuk, hogy a szereplők odáig és vissza vannak egymásért, ha nem beszélnek egymással. Egyszerűen hiányzik a felek közötti kommunikáció.
A második problémám, hogy van benne egy rész, amikor mindenki, boldog-boldogtalan megjelenik a könyvben: a két anyuka, az exférj, az exsógor, egy tévés forgatócsoport és egy médum. Innen a történet olyan, mint egy nagyon gagyi nyolcvanas évekbeli vígjáték. Egyszerűen túl sok, mindenki a főszereplő és az olvasó idegein táncol. Ezek a jelenetek annyira el vannak túlozva, hogy (nekem) már túllendült a vicces kategórián és áthajlott a már-már élvezhetetlenbe.
A könyv vége hasonló az olcsó horrorfilmekéhez: azt hiszed a gyilkos feldobta a talpát? Dehogy, okoz még meglepetést, de csak kinyírták. Vagy mégse? A könyvnek vagy három lezárása van, hogy aztán mindannyiszor felvegyék a fonalat, hogy hozzácsapjanak még néhány semmitmondó oldalt. Nincs igazi befejezés. Nem tudjuk meg, a szereplőkkel mi történik, hogy Andie-nek és North-nak sikerül-e. Olyan setesuta.
A jellemek épp annyira vannak kidolgozva, hogy szerethetők legyenek, de ne gondoljon senki igazi mélységekre, vagy arra, hogy minden karakterjegy szerephez is jut. Az átlagnál most érzékenyebb vagyok a témára, de engem borzasztóan zavart Andie viszonya a gyerekekhez. Néhány nap után a sajátjaiként tekint Carterre és Alice-ra, ugyanakkor számos esetben közli, hogy nem akar gyerekeket. Ha nem akar, nem baj, de nem volt helye a történetben. Cruise másik általam olvasott könyvében, a Fogadj Rám-ban sem akart a főszereplő gyereket, ott azzal indokolta, hogy akkor végképp lőttek az amúgy is gömbölyded alakjának, az epilógus szerint nem is lettek gyerekei, csak sok kutyája. De itt teljesen felesleges az orrunk alá dörgölni, nem ad hozzá semmit a történethez.
Egyszer olvasós, könnyű kikapcsolódás a könyv, amit véleményem szerint a gyerekek (főleg Alice) vittek a hátukon. Néha előveszem majd a könyvet mazsolázgatni belőle, de nem lesz a kedvencem. Ennek ellenére az írónőnek adok még egy esélyt, hogy meggyőzzön, mert a problémáim ellenére jól szórakoztam mindkét könyvén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése