Tiffany Reisz könyvsorozata szépen lassan belopta magát a kedvenc könyveim közé. A második kötettől tudtam, hogy örök kedvenc lesz, és eddig egyik részben sem kellett csalódnom. Szeretem nézegetni a polcon. A szentet elkezdtem angolul, de annyira nem csúszott. Érdekes, hogy az Úrnőt hamar elolvastam eredetiben is.
Az a furcsa ebben a kötetben, hogy Reisz csupa olyat mesél el, amit már tudunk. Mégis olyan friss és kikapcsoló a könyv. Időben elhelyezve az Úrnő után vagyunk. Nora megmenekül Soren volt feleségének karmai közül, megtalálta Kingsley fiát, akiről eddig senki sem tudott. Mosolyogtató volt olvasni, hogy Nico kiköpött apja, jobban, mint bárki beismerné, mégis kézzel-lábbal tiltakozik a vérségi kötelék ellen. Ha egyszer beadja a derekát, nagyon jól fogja érezni magát Nora perverz kis családjában.
A kerettörténet szerint Nora elzárkózik a világtól, hogy kicsit egyedül legyen. Csak egy kis ezüstdobozt vitt magával, amiben egy szerette hamvai vannak. Miközben gyűjti az erőt, hogy szétszórja a hamvakat, elmeséli a fiatalságának történetét Niconak: hogy találkozott Sorennel, hogy találkozott Kingsley-vel.
Reisz egyike az általam olvasott legszadistább íróknak. Egész a könyv végéig a tudatlanságban tartja az olvasót, ki az, aki meghalt. Szerencsére a tippem bejött, és nem az volt az, akire végig célozgatott. Ejj-ejj, Tiffany, kis komisz!
A múltbéli Nora, Soren és Kingsley szinte csak években fiatalabb. Nora már fiatalon is nagyon szexuális lény volt. Pimasz kis alak, aki élvezi, ha zavarba hozhat másokat, ha alig burkolt szexuális célzásokat tehet, ha megbotránkoztathat másokat. A szereplők nem éretlenebbek, legfeljebb kevésbé tapasztaltak. Azt tudjuk, hogy Kingsley és Soren ekkora már elvesztette minden ártatlanságát, de Nora képes őket megdöbbenteni.
Leginkább azt szeretem Reisz regényeiben, hogy annyira normálisan, szerethetően ábrázolja a karaktereit, a cselekvéseit, hogy szinte élőnek érzem őket, ismerősnek, mintha egy régi barátom mesélné a történetet. Úgy érzem, teljesen természetes, ahogy élnek, hogy nem tagadják meg a vágyaikat, képesek csak a szeretkezés öröméért együtt lenni egy baráttal akár, elkülönítik a szexet a szerelemtől. A szerelmi háromszögektől, döntésképtelenségtől, megcsalástól mindig rosszul vagyok, itt meg szex- és szerelmi sokszögekről beszélhetünk, és mégis... Amikor rájöttem, olvasás közben mennyire normálisnak tűnik az egész, teljesen ledöbbentem. Monogám alkat vagyok, a kapcsolatom is monogám, nem tudnám elképzelni, hogy valaha félrelépjek, és egész biztos, hogy hatalmas patáliát rendeznék, ha megtudnám, hogy a férjem félrekufircolt. Sosem fogom igazán megérteni, hogy lehet egyszerre birtokolni és osztozni valakit, hogy tényleg nem jelent valakinek semmit, ha a szerelme mással van. Azt hiszem, főleg ebben áll Tiffany Reisz tehetsége: úgy ábrázolja a világnézetemmel ellentétes dolgokat is, hogy azokat elfogadom, sőt, a könyv végéig még egyet is értek velük. Ilyen más könyvnél nem történt még velem, ott egyszerűen csak mérgelődök, hogy ezek milyen hülyék.
Az egyedüli problémám a visszaemlékezéses kötetekkel (ez már a második), hogy a jelenidejű cselekvés csak csigatempóban halad. Annyira érdekel, Nico és Kingsley közelebb kerülnek-e egymáshoz, mi a helyzet Zachék gyerekével, hogy boldogul a csapat New Orleans-ban. Már nagyon várom a folytatást.
Leginkább azt szeretem Reisz regényeiben, hogy annyira normálisan, szerethetően ábrázolja a karaktereit, a cselekvéseit, hogy szinte élőnek érzem őket, ismerősnek, mintha egy régi barátom mesélné a történetet. Úgy érzem, teljesen természetes, ahogy élnek, hogy nem tagadják meg a vágyaikat, képesek csak a szeretkezés öröméért együtt lenni egy baráttal akár, elkülönítik a szexet a szerelemtől. A szerelmi háromszögektől, döntésképtelenségtől, megcsalástól mindig rosszul vagyok, itt meg szex- és szerelmi sokszögekről beszélhetünk, és mégis... Amikor rájöttem, olvasás közben mennyire normálisnak tűnik az egész, teljesen ledöbbentem. Monogám alkat vagyok, a kapcsolatom is monogám, nem tudnám elképzelni, hogy valaha félrelépjek, és egész biztos, hogy hatalmas patáliát rendeznék, ha megtudnám, hogy a férjem félrekufircolt. Sosem fogom igazán megérteni, hogy lehet egyszerre birtokolni és osztozni valakit, hogy tényleg nem jelent valakinek semmit, ha a szerelme mással van. Azt hiszem, főleg ebben áll Tiffany Reisz tehetsége: úgy ábrázolja a világnézetemmel ellentétes dolgokat is, hogy azokat elfogadom, sőt, a könyv végéig még egyet is értek velük. Ilyen más könyvnél nem történt még velem, ott egyszerűen csak mérgelődök, hogy ezek milyen hülyék.
Az egyedüli problémám a visszaemlékezéses kötetekkel (ez már a második), hogy a jelenidejű cselekvés csak csigatempóban halad. Annyira érdekel, Nico és Kingsley közelebb kerülnek-e egymáshoz, mi a helyzet Zachék gyerekével, hogy boldogul a csapat New Orleans-ban. Már nagyon várom a folytatást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése