Az önéletrajzi könyvekkel nagy bajban vagyok, nem is szeretem őket. Ha arról van szó, tetszik-e a könyv, akkor tulajdonképpen miről mondok ítéletet? Tetszik az élete, helyeslem a tetteit, mintha csak egy fiktív történet lenne? Tetszik, ahogy leírta, attól függetlenül, hogy mi a cselekmény? Mondhatok-e véleményt egy memoárról, ítélkezés nélkül? Főleg, ha az ennyire drámai? Bevallom, napok óta kotlom a könyv fölött, és vívódok, mert nekem ez nem tetszett. Nagyon nem.
A történet elején csak felháborodtam. Elisabeth anyját megölte a családja, hogy visszaállítsa a család becsületét, amiért az egy félvér fattyúnak adott életet. Ezt még bevette a gyomrom, hiszen tudom, ez hagyomány, régre nyúlik vissza. Ez a fajta becsületgyilkosság sokkal tisztább, mint kicsikét arrébb a lányok megcsonkítása vagy savval leöntése. Az első gyomorforgató dolog az árvaház volt. Amerikai keresztények felkarolják a félvér árvákat, milyen szép dolog. Az már kevésbé, hogy egész nap egymásra halmozott kennelben tartják őket, mint az állatokat egy menhelyen. Éhezve, fázva, férgesen, haldokolva. Az Úr kegyelméből.
Van bizonyos fokú ellenérzésem a vallásossággal szemben. Nem az zavar, amiben hisznek az emberek, hanem ahogy viselkednek, miközben a hitükkel takaróznak. Tapasztalataim szerint a legtöbbje egyszerűen kétszínű, a vallást csak a felszínen viselik, mintha attól jobb emberek lennének. Mint amikor felemás vagy lyukas zoknit veszünk fel, mert a nadrág szára hosszú, úgyis takarja. Úgyhogy részemről egyetértek Rosemaryvel: Vallásosnak neveltek, de szabadgondolkodó lettem. Elisabethet egy nagyon konzervatív, fundalista keresztény lelkész és a felesége fogadta örökbe. Talán ezzel akartak jó pontokat szerezni Istennél, talán csak háziszolga kellett neki. Nem gondolom, hogy annyira szerették volna. Vagy csak nem tudtak jól szeretni. Ridegen nevelték a lányt, nem volt sem türelem, sem megértés. Semmibe vették a kislány nyelvi nehézségeit, más kultúráját, egyéniségét. Olyan családot kapott, amit egyetlen ember sem kíván magának. Azt éreztem benne a legrosszabbnak, hogy nem volt semmi egyértelműen rossz: kapott testi fenyítést, amivel ugyan nem értek egyet, de nem volt túlzó vagy kegyetlenkedő. Iskolába járatták, tanulhatott zenét, kapott játékokat, de mindent kötelességgé tettek neki. Nem rossz emberek voltak, csak... Az a fránya csak. Ha lett volna valami kirívó dolog, ami ellen lázadhatott volna. De az a család olyan volt, mint amikor egy pocsolyában fuldoklik az ember. Ezt éreztem, amikor a gyerekkoráról írt.
Ahogy Elisabeth felnőtt, egyre kevésbé kedveltem. Nem értettem egyet a döntéseivel, néha elítéltem az érzései miatt. Ez gonosz dolog, és semmi jogom elítélni bárkit az érzései miatt, tudom. Mégis. Amikor dönthetett volna úgy, hogy jobbá teszi az életét, olyasmit tett, ami az én szemszögemből nem helyes. Sokkal könnyebb lenne, ha fiktív történet lenne, akkor mondhatnám, hogy a hülye nő, hová tette az eszét?! De így nem mondhatok másról véleményt. Nem láthatok bele a háttérbe. Az író szubjektív, talán kicsit eltorzított emlékeinek a képét látom. Nem tartom korrekt dolognak a csakazértis teherbe esem húzást. Körülményektől függetlenül aljas húzásnak tartom. A gyerek utáni kétségbeesett vágyat megértem, de ha valaki nem egyedülálló, akkor erről nem dönthet egyedül.
Az egyedüli tett, amivel egyetértek, az, hogy a gyerekkel elhagyta a hűtlen, erőszakos férjét. Noha szerintem az első pofonnál pucolni kell, megértem, hogy a bántalmazott nőknek nem megy olyan könnyen ez a döntés. Azt vártam, hogy Elisabeth ezután felépíti magát, törekszik arra, hogy megteremtse a boldog életet. Otthont. Elismerem, hogy magamból indultam ki, a saját igényeimet vetítettem ki. Azt is bevallom, erkölcsileg nem tartom sokra a nős emberekkel futó kapcsolatba keveredő nőket. Ekkor Elisabeth már annyira közömbös lett nekem, hogy nem akartam boncolgatni a viselkedésének a pszichológiáját. Az önsorsrontás, szenvedésmánia, a túlzott , már-már hamisnak tűnő önutálat, a boldogság módszeres megtorpedózása nekem sok volt. Belém szeret a hapsi, biztos baj van a fejével, gyorsan kidobom. Kicsit megvetettem, hogy idegen embereknek segít, idegenekkel szemben érez részvétet, miközben elhanyagolja az addig majomszeretettel babusgatott lányát. Amíg nálad kupi van, ne másnál sepregess. Gyűlöltem, mert egy anya se mondhatja a gyerekének, hogy öngyilkos akar lenni. Ezt a terhet nem teheti senki a gyerekére. Ez nem őszinte szülő-gyerek
Szeretem, ha egy könyvben kicsit magamra találok. Ha a szereplők egy-egy tulajdonságára azt mondhatom, hogy hékás, én is ilyen vagyok! Szeretem, ha motoszkál bennem a vágy, hogy itt, most, ebben a jelenetben milyen szívesen lennék a helyükben. Milyen szívesen csinálnám én is ugyanezt. Ebben a könyvben sem hasonlóságot nem fedeztem fel, sem vágyat nem éreztem. Borzalmasan érzem magam attól, hogy egy ember sorsa, megtörtént, igazi élete a kezdeti sajnálkozás és szimpátia után teljesen közönyös lett. Rosszul érzem magam, hogy nem érintett meg Elisabeth Kim története.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése