2015. december 29., kedd

Vanessa Diffenbaugh: A virágok nyelve

Hősiesen bevallom, a borító miatt sugalltam a férjemnek, hogy vegye meg nekem ezt a könyvet. Kicsikét vidámabbra, romantikusabbra, talán regényesebbre számítottam. A virágok nyelve lassú, keserédes, csak egy csepp választja el attól, hogy igazán szomorú legyen. Victoria egész életében gondozásban élt, életunt, bizalmatlan, fásult, nem érdekli semmi, csak a virágok. Hiába kap több esélyt, csak akkor nyúl értük, amikor már majdnem mindegy. Ugyanakkor sosem késő változtatni, főleg ha az illető egy dacos tizennyolcéves.
Victoria a nagykorúsága után egy utógondozó szállásra kerül, ahol három hónapig maradhat. Ennyi időt kapnak az állami gondozottak, hogy munkát találjanak és eltartsák magukat. A lány mégse csinál semmit, kiköltözik egy parkba, ahol egy kis kertet épít magának. A véletlennek hála, részmunkaidős állást kap egy virágboltban, megismerkedik egy fiúval, aki ugyanúgy zárkózott, ugyanúgy ismeri a virágnyelvet. Azt hihetnénk, ez egy romantikus történet. De nem az. Nincs romantikus egymásra találás, fellobbanó érzelmek. Nem nyílik meg az embereknek, nem kezdi az életét tudatosan élni. A történet két éve alatt szinte végig csak sodródik, miközben rágja a múlt, az egyetlen család, amire valaha lehetősége volt, és amit csúnyán elrontott. Különös, egy darabig a jelen cselekménye a nyomorúságos, és a múltja vidám, később a múltja a drámai, és a jelene a reményteljes.
Nem tudtam azonosulni Victoriával, bár nagyon sajnáltam. Egy idő után minden döntéséért leosztottam volna egy nagy pofont. Amikor újra esélyt kapott a boldogságra, menekülőre fogta, majd eldobta magától. Soha nem fogom megérteni, hogy képes valaki lemondani a gyerekéről, mégsem tudtam annyira haragudni, amennyire ilyen helyzetben szoktam. Amikor terhesen önként a parkba ment aludni, nagyon haragudtam. Nem ment orvoshoz, nem tett semmit a gyerekéért. Egész komoly erkölcsi dilemmába kerültem, hogy mit gondoljak és érezzek az olvasottak kapcsán. Az írónőnek különös tehetsége van, hogy egyszerre szerettem, sajnáltam, gyűlöltem Victoriát, és drukkoltam neki, hogy szedje végre össze magát, vállalja a felelősséget és nőjön fel végre. Nagyon nehéz mégis elítélnem, mert soha nem volt családja, nem látott példát arra, hogy kell családban élni. Van, aki követi azt a modellt, amiben felnőtt, van, aki körmeszakadtáig küzd, hogy ellenkező irányba haladjon az élete. Victoria csak sodródik. Talán ez zavart leginkább.
A könyvben nagyon fontos az anya-lánya kapcsolat. Victoria és a soha nem látott anyja között harag van, később szomorú megértés az elhagyás miatt. Elizabeth szigorú szeretettel nevelte, az anyja akart lenni, amíg minden el nem romlott. Victoria életet ad egy kislánynak, Hazelnek, de alig tizenkilenc évesen három hét alatt a fejére nő a feladat, ezért a lányát az apja küszöbén hagyta. Akkor úgy érezte, megértette, miért hagyták el őt is annak idején. Nagyon elkeserített ez a pillanat. Egyrészt nem tudom megérteni, hogy képes egy nő eldobni magától a gyermekét, akkor is, ha úgy gondolja, a baba érdeke, amit tesz. Másrészt nagyon haragudtam Victoriára, mert az ő döntése volt, hogy egyedül vállalja a babát. Az apa előtt azért titkolta, mert tudta, hogy a fiú örül majd, támogatja, vagyis ha úgy adódna a helyzet, nem szállhat ki. Grant elállta a menekülés útját azzal, hogy a személye garantálta volna a kisbaba helyét a családban. A rövid boldog időszakban is csak egy magányos, egyedülálló nő volt mellette, nem család. Nagyon nehéz könyv, a szereplőket, az indítékokat sok oldalról meg lehet rágni, vizsgálni, elemezni. Egy hónapja ülök a bejegyzés fölött, de még mindig nem jutottam dűlőre, hogy mit érzek vele kapcsolatban.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése