Daniel Glattauer: Gyógyír északi szélre és A hetedik hullám

Időtlen idők óta nem írtam a blogra. Láncolvasóként faltam a könyveket, amint egyet befejeztem, már kutattam a polcomon a következő olvasmány után. Idén el szeretném érni, hogy a saját könyveim olvasottsága 80 százalék legyen (most 73 a moly szerint), és idén is jelentkeztem a Ki tud többet olvasni versenyre. A Gyógyír északi szélre az egyik általuk ajánlott könyv volt. Már régóta szerettem volna elolvasni (igen, ezt is). Aztán Emmi és Leo története nem engedett el, ezen kattogtam egész nap. Azon frissiben nekiálltam a második résznek. A két kötet annyira együtt alkot egy egészet, hogy már nem is tudom szétválasztani magamban. Nem tudok rájuk úgy gondolni, hogy az első kötetbeli Emmi, a második kötetbeli Leo. 

A versenyen ez a könyv a középiskolás korosztálynak volt bónuszkönyv, amit igazából nem is értek. Mármint miért a középiskolásoknak? Nem ebben az élethelyzetben vannak, a világra való rálátásuk teljesen más, mint a szereplőkkel egykorú harmincasoknak. Én biztos vagyok benne, hogy ha középiskolában olvastam volna a könyvet, radikálisabban látom, nem gondolkodom el a szereplők döntéseinek a hátterén, egy huszárvágással elintéztem volna a szereplők helyett mindent. Mint amikor a kiskamaszok Rómeó és Júlia történetét olyan nagyon romantikusnak látják, átkozzák a begyöpösödött ősöket, de el nem tudják képzelni, hogy a valóságban ha életben maradnak, korántsem lett volna olyan felhőtlen a boldogságuk. 

Emmi harmincas nő, aki e-mail-ben (ezt így kell írni, kötőjellel?) szeretné lemondani a Like magazin előfizetését, de véletlenül Leike urat bombázza a levelekkel. Aztán egy nap a férfi válaszol, a nő viszont. Eleinte csak szabadkoznak, hogy bocs, a levél félrement, majd észrevételeket tesznek a másik levélírói stílusára. Egyre sűrűbben leveleznek, egymásról alig-alig árulnak el valamit, a leveleikből mégis rengeteget megtudnak egymásból. 

A kommunikációjuk kezdeti szakasza tulajdonképpen a testbeszéd elemezgetésének megfelelője. Mire a gondol a másik igazán, amikor dőlt betűvel szed egy szót, félkövéren ír, vagy HARSOGÓ NAGYBETŰKKEL? Amikor meg-megismétel egy félmondatot, amikor a mondanivalójába belefűzi a másik nevét újra és újra. A levél miért éppen azt a mondatát ragadja ki elemezgetésre, Mit árul el az ember személyiségéről, hogy melyik kötőszót használja leginkább? Mivel nem lépnek át a valós idejű kommunikációba, fontos a válaszok között eltelt idő is. Az egyik válaszra elég három perc, a másikon töpreng három órát és küld egy két szavas reakciót, vajon miért? 

Zseniálisnak tartottam, hogy csak annyit tudunk meg a szereplőkről, amit ők megosztanak egymással. Nincs semmilyen leveleket összekötő elbeszélő rész, fogalmunk sincs, mit gondol valójában Emmi és Leo. Lassan kiderül, hogy Leo épp egy se veled, se nélküled kapcsolat nélküled fázisában tart, Emmi pedig boldog házasságban él. Megállapodnak, hogy levelezni fognak, a privát életükről keveset beszélnek, és soha nem találkoznak. Aztán a barátság egyre személyesebb lesz, egyre inkább függeni kezdenek egymástól. Már olvasás közben is végig ez a szó lógott a fejemben: FÜGGŐSÉG.

A könyvből színdarab is készült. 

Leo talán kicsit reálisabb, jobban próbálja élni az életét, amibe vissza-visszatér Marlene, az ex, megjelenik Pamela "Pam", az új barátnő. Számára Emmi egy vágyálom, egy elérhetetlen idea. Emmi viszont hiába él "boldog és ésszerű, működő" házasságban, nem tud Leon osztozni. Összehoz egy találkozót Leo, és a barátnője Mia között, mert szerinte csak egy nő képes Marlenéből kigyógyítani, aztán halálosan megsértődik, amiért kettejük között a viszony ideiglenesen szorosabbra fordul. Megszállottan érdekli Leo magánélete, szexuális aktivitása (kivel, milyen sűrűn, és egyáltalán, hogy merészelted?). Olyan érzésem volt, hogy ő akarta élni az életét, amit ugyan egyre sivárabbnak érzett, mert számára már csak a virtuális létezés okozott örömet, mégse akart tenni semmit, és elvárta volna, hogy Leo mindenét, minden figyelmét és érzését neki szentelje, de érje be annyival, amennyit adni hajlandó. Nem tűnt túl belátó és kompromisszumkész embernek.

Olvasás közben, és utána is pár napig nagyon sokat töprengtem a párkapcsolatokon, főleg Emmi házasságán. Próbáltam beleképzelni magam a helyzetébe. Tulajdonképpen nincs sok tapasztalatom a dologban. Nem a beleképzelésben, hanem a párkapcsolatokban. Leragadtam gyakorlatilag az első pasinál (vagy mondhatjuk, hogy mázlim volt, mert szinte rögtön megtaláltam az igazit, nézőpont kérdése). Tehát nincs sok összehasonlítási alapom. Hét éve vagyunk együtt, három éve vagyunk házasok. Emmi 23 évesen jött össze a nála idősebb kétgyerekes özveggyel. Számomra a leveleiből nem úgy tűnt, hogy ez egy boldog, szerelmi házasság lenne. Akit szerelemmel szeretünk, arra nem azt mondjuk, hogy remek ember, nagyra becsüljük, tiszteljük egymást, de megvan a külön életünk, hálószobánk, szerepünk, és ez így van jól. Ezek mind fontosak, de ahogy csak ezt, csak így írja, hidegnek, ridegnek, távolságtartónak tűnik. Emmi csak álte Bernhard mellett az életét, de nem osztotta meg vele. Talán fiatal naivitásból meg akarta menteni az összetört férfit, a gyerekeket, valami elcseszett apa- és Terézanya-komplexus miatt. Intellektuális csodálatra és sajnálatra, együttérzésre nem lehet alapozni egy házasságot. Hét év után abban egyetértek, hogy a kapcsolat megszokottá válik. De nem mindegy, hogy unalmassá, vagy otthonossá és meghitté. Van erre egy tesztem: amikor megbeszélem a férjemmel, hogy valahol találkozunk, és mondjuk meglátom a mozgólépcső tetejéről vagy a busz ablakából, mindig mosolyognom kell, és picikét a torkomban dobog a szívem. Innen tudom, hogy nem fásultunk bele. Valahogy nem hiszem, hogy Emmi és Berhard kapcsolata ilyen lenne. Ha a házassága idézőjelektől mentesen lenne boldog, ahogy gyakran kikérte magának, nem bonyolódott volna bele ebbe a levelezésbe, nem ennyire, nem ilyen mániákusan. Elgondolkodtam azon is, ha az én életembe lépne be egy ilyen levelezőpartner, aki friss szemmel néz rám, aki mellett az lehetek, aki titkon vagyok, akiről talán én sem tudok, vagy aki lenni szeretnék (hiszen honnan tudjuk, ezek közül melyik arcot mutatták Emmi levelei), válhatna-e a levelezőpartner ilyen fontos részévé az életemnek.

Berhardról annyit tudunk, autóbalesetben vesztette el a feleségét, ő maga pedig rejtélyes, maradandó sérüléseket szenvedett. Zenész, sokat turnézik, valószínűleg tehetősebb ember. Két levelet ír Leonak, amiben arra kéri, találkozzon a feleségével, akár feküdjön is le vele, mert akkor Emmi már nem tudja misztifikálni, akkor lefoszlik Leoról minden köré font glória. Akkor más hús-vér, hibákkal teli ember lesz, aki soha nem tud megfelelni a levelekből ismert Leo-ábrándnak. Akkor majd Emmi kicsit összetörik, és visszatér Bernhard megbocsájtó, vigasztaló karjaiba. De vajon Bernhard mitt tett a házasságukért, Emmiért? Elfogadta, hogy egy fiatal lány az ifjúságát és életét arra tegye fel, hogy felnevelje a gyerekeit, és támasz, alap legyen, mert úgy hitte, szerelmesek. De próbált tenni valamit, amikor látta, hogy Emmi távolodik? Vagy egy karosszékben ülve, pipázgatva és újságot olvasva várta, hogy a feleségének megjöjjön az esze? Vajon az egyetlen, amit tett, csak a Leonak írt levél volt, áthárítva minden felelősséget és döntést a másik félre? Az zavarja inkább, hogy a felesége talán kikacsint a házasságból, vagy ahogy fogalmaz, az, hogy a dolgok kizökkentek a megszokott kerékvágásból? A levelében sajnáltatja magát, ecseteli az őt ért tragédiákat, hogy Emmi volt az, aki összekanalazta őket. Mintha lelkiismeret furdalást akarna okozni. De nem érzem, hogy ő maga tenne valamit, hogy visszakapja a feleségét. Emmi nem ír erről.

Leo volt a legszimpatikusabb. Kicsit magának való, a kapcsolataiban szerencsétlenke férfi. nem csal meg, nem hanyagol el senkit. Az elbénázott kapcsolatait igyekszik megmenteni, próbálkozik, még ha kevés sikerrel is. Nem menekül, mint Emmi, nem ül ölbe tett kézzel, mint Berhard. Ha ebben a szerelmi háromszögben (amit egyébként nem szeretek, sem az érzelmi döntésképtelenséget, sem a megcsalást nem tudom igazán elfogadni) valakinek lehetett drukkolni, én Leonak drukkoltam. Nem feltétlen azért, hogy Emmivel összejöjjön, hanem hogy megtalálja a boldogságot.

A második kötet Emmijére egyébként mérges vagyok, átment kicsit neurotikus féltékeny szeretővé. Úgy tűnt, nem akar lemondani sem a házasságáról, sem Leoról. Amikor már találkozgat a férfival magával viszi a gyerekeit. De minek? Hogy az orra alá dörgölje, hogy a családjában milyen szerepe van? Figyelmeztetésnek szánta? Kicsit olyan volt, mint egy macska, aki játszik az egérrel. Hol eltaszította Leot, hol nem engedi lerázni magának. Olykor nem a megfelelő időben lép. Ki akarja erőszakolni, hogy a férfi jobban vágyjon rá, hogy megkérje, hagyja el a férjét, hogy Leo mindennél jobban akarja őt. De a legvégén kicsit mérges voltam rá. Korábban kellett volna megtennie a nagy bejelentését, de kicsit megértem, ahogy Pam bekerült a képbe, sérthette a büszkeségét a "másik nő". Mégis, szándékosan hallgatta el, sőt ferdítette el az igazságot, amikor Leo megkérdezte, hogy állnak a dolgok a férjével.  A második könyv végén mintha többet bántották volna egymást, mint amennyit kaptak a kapcsolattól, ezért őszintén szólva, más befejezésre számítottam.