Nemrég néhány molytársammal beszélgettünk Catherine Anderson munkásságáról, főleg arról, hogy szinte minden könyvében valamilyen fogyatékkal élő személy a főszereplő. Ez odáig akár példaértékű is lehetne, amíg ép szellemű emberekről van szó. Az általam olvasott három könyvben egy mozgáskorlátozott lány szerepel, akit ide lehet sorolni. A másik két szereplő családon belüli erőszak áldozata, tehát máshogy sérült. A fülszövegek között olvasgatva van vak, médium, ki tudja milyen szereplő is. Csakhogy a Lélek dala című könyvben egy fogyatékos lány a főszereplő. Kisgyerek korában megvakult és megsüketült, megállt a fejlődésben. A férfi úgy teszi a magáévá, hogy a lány azt se tudja, mi történik vele. Mintha egy gyerekkel fajtalankodna. Elég kényes dolog az értelmileg visszamaradottak szerelmi életéről írni. Ekkor ajánlották nekem Loveless könyvét.
Ethan és Carter két meleg fiatal, az ő szerelmükről szól a könyv. Nem hegyezi ki a dolgot a homoszexualitásra, nem két meleg ember szerelméről szól a könyv, csak két ember szerelméről. Nem dörgölik oldanként az orrunk alá, hogy helló, itt kukiparádé van. Egyszerű szerelmes történet lenne, csakhogy ők mások.
Ethan tíz éve egy trauma következtében agykárosodást szenvedett, ezért értelmileg kicsit más. Nem mondanám fogyatékosnak. Néhány dologban lassú, néha elfelejti lemosni a habot a hajáról, mindennek gyermeki őszinteséggel örül, könnyen megsértődik, könnyen megbocsát és úgy lelkesedik, ahogy mindenkinek kéne. Felhőtlenül örül az életnek. Néha azonban az ép felnőtteket megszégyenítő éleslátásról tesz tanúbizonyságot. Noha neki minden fekete és fehér, csak a végleteket látja, sokszor rátapint a lényegre. Főleg a történet végén, amikor mindenki a fájdalomban tobzódik, a sérelmeit pátyolgatja. Ő az egyetlen, aki objektíven képes szemlélni a helyzetet, akkor is, ha neki lenne joga a legjobban keseregni.
Carter az új szomszéd, aki a nagyváros nyüzsgéséből menekül. Minden nap küzd a Tourette-szindróma zavaró tüneteivel, ezért legjobban egyedül szeret lenni. Aztán meglátja a szomszéd fiút, aki hallja a felhők zenéjét, hallja a fűszálak között susogó szél dallamát. Olyannak látja a világot, amilyennek csak kevesen. Őszinte, egyenes, a legjószívűbb ember, akivel Carter valaha találkozott. Noha az első pillanattól kezdve vonzódnak egymáshoz, nem mer belemenni a kapcsolatba, fél, hogy nem lenne egyoldalú. Visszatartja a fiú sérülése, de leginkább az, hogy összetöri a szívét. Ethan ösztönlény, nem igazán hisz abban, hogy tartós kapcsolat alakulhat ki köztük. Csak akkor mer lépni, amikor nem csak az ő barátai, de Ethan szülei is rugdalják már a hátsó felét.
Nagyon jók a mellékszereplők, igazán jól eltalált, árnyalt figurák. A szülők mindent megtesznek, hogy Ethan normálisnak érezze az életét, hogy ne tűnjön úgy, hogy gyerekként kezelik. Nagyon erős emberek. Azt gondolom, ilyen helyzetben nagyon nehéz lehet biztosítani azt a függetlenséget, amit a fiúk elvesztett. Ők támogatják, hogy dolgozzon, barátkozzon, hagyják, hogy bizonyos döntéseket maga hozzon meg. A legjobban eltalált mellékszereplő Elliott, Ethan testvére. Még csak 7 éves volt, amikor megváltozott az életük, amikor az imádott bátyjának, akire addig felnézett, újra össze kellett raknia magát. Rettentő sok düh lakik benne. Gyűlöli azokat, akik tönkretették a testvére életét, azokat, akik lenézik a mássága miatt, és gyűlöli saját magát, amiért egy időben utálta Ethant. Amiért volt idő, hogy azt gondolta, az ő hibája, ami történt, amikor azt gondolta, csak a terhére van. Klasszikus ambivalens érzései vannak: egyszerre imádja, és akarja megvédeni a világtól, piszkálja és utálja. Nem sokban különbözik egy normális testvéri kapcsolattól, ha belegondolunk, csak kicsivel több a nyomás. Ethan mutat rá a szüleinek, hogy oda kell figyelni Elliott-ra, mert ő megküzd a dolgokkal, de a testvérében túl sok a düh.
Persze itt is van némi meleggyűlölet, meg dráma, de az inkább a lelki folyamatokban teljesedik ki. A múlt előretörésével Ethan egészen magába zuttyan, de képes összeszedni magát. A legkedvesebb részem, amikor rájön, mekkora terhet rakott Carter vállára, és hogy segítsen a barátján, inkább túllép a saját sérelmein és képes segítséget kérni azoktól, akikre haragszik. Tud önzetlen lenni. Ez a fajta viselkedés sok egészséges emberen kifogna. Szerettem, amikor rájött, hogy ugyan sok mindent elvesztett, de az életét nem tették tönkre, mert megtalálta a helyét, és azt, hogyan tud boldog lenni.
Igazi léleksimogató könyv a barátságról, a szeretetről, a megbocsátásról. Egyszerű, nem szájbarágós, nem belemagyarázós. Eléri, hogy Ethant ne sajnáljam, hanem szinte irigyeljem. A könyv nyelvezete egész egyszerű, szerintem nekifutok angolul is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése