Elisabeth Hoyt: Hercegek trilógia

 A trilógia második két kötetét egyszer megvettem, hirtelen felindulásból, csak mert nem lehet Coop-ba könyvvásárlás nélkül menni. Aztán kapóra is jött, mert a 2015 nagy könyves kihívás egyik tétele egy trilógia elolvasása. Nekem meg pont egy ilyen kis limonádéra volt szükségem. Lássuk a három barát történetét!

Ez egyszer betartottam a könyvek sorrendjét, ilyen is rég történt már velem. Kellemes meglepetés volt a könyv. Végig volt egy elég erős Jane Eyre érzésem olvasás közben. A mogorva, csúnyácska, gazdag és különc nemesember, Edward, és a szegény, átlagos külsejű özvegyasszony, Anna között szövődik a munkakapcsolatból szerelem. Ugyan nincsenek nagy titkok a háttérben, rabságban tartott feleségek a padláson, de azért erősen hasonlít. Már a megismerkedésük is. Anna sétál a gyalogúton, ahol szó szerint belebotlik a lováról lerepülő, mogorva férfi. Ismerős?

Ez a hasonlóság nekem nagyon tetszett, mert a Jane Eyre az egyik kedvenc könyvem, a vízválasztó az életemben, ami után máshogy tekintettem a könyvekre. Az első, amitől erős szívdobogás jött rám, olyan szerelmes-formán. Anna és Edward eleinte hidegen viselkedik egymással, majd egyre inkább megnyílnak. Nincs közöttük túl nagy konfliktus, csak nem merik megvallani az érzéseiket. Anna fél a társadalmi különbségek miatt, Edwardnak pedig jegyese van, de a házasságból csak örökösöket remél, hogy fennmaradjon a család. Szívet melengető volt, ahogy a szerelem egyre vonzóbbá tette a nőt, aki egyre jóképűbbnek látta a férfit, kisebbnek az orrát, halványabbnak a sebhelyeit. A szerelem nem vak, ez hülyeség. Nem szeretünk bele egy csúnya emberbe úgy, hogy nem csúnyának látjuk. Beleszeretünk valakibe, akit megszépítenek az érzéseink, a sorrend tehát fordított. Amikor Anna a kezébe veszi az irányítást, kicsit felgyorsulnak az események, de a kapcsolat viszonylag zökkenőmentesen halad, a bonyodalmat egy zsarolás adja, de semmi körömlerágós dolog nincs. Kellemes, boldogan éltek történet.

Molyon a Leopárdherceg elég gyenge értékeléseket kapott, de nekem ez tetszett leginkább a sorozatból. A társadalmi különbségek ezúttal megfordulnak, a nő a gazdag és nemes, a férfi pedig szegény, a birtokának intézője (vadőre?). Azt hiszem, ez  sokkal nehezebb felállás. Egy férfinak könnyebben megbocsájtják, ha rangon alul házasodik, de egy nőnek ez egyenesen a  lezülléssel egyenlő. Szinte minden latin-amerikai sorozatban van ilyen kapcsolat: a gazdag, elkényeztetett lány viszonyt folytat egy beosztottal, szigorúan titokban. Georgie felvállalja a kapcsolatot a testvérei előtt, igaz a lebukásuk után. Sokat segít persze a helyzetén, hogy saját vagyonnal rendelkezik. Harry igazi regényhős: kicsit morcos, kicsit borúlátó, de jószívű, szenvedélyes és önfeláldozó. A konfliktus itt sokkal kidolgozottabb: van gyilkosság, félrelépés, ármánykodás, szövevényes családi kapcsolatok meg egy kis zsarolás is. A nyomozás majdnem magától zajlik, csak úgy kiderülnek dolgok, pont jó időben, de nem igazán logikáznak és következtetnek. A tettes persze nem az, akire bárki gondol, a szokott olcsó húzással egy mellék-mellék-mellékszereplő a tettes. A vége szép és megható, de akkoriban az életben nem hinném, hogy a család feje ilyen könnyen fejet hajt a szerelmesek boldogsága előtt.

A Kígyóherceg tetszett a legkevésbé, körülbelül a felétől csak átlapoztam, történik-e valami érdekes, aztán vissza, olvassuk rendesen... szóval szenvedtem vele kicsit. A történet izgalmasan kezdődik: Lucy, a kisváros kedvenc kisasszonykája sétája alkalmával talál egy összevert, pucér férfit, Simon-t. Hazaviszi, ápolgatja, beleszeret, és az atyai nemtetszéssel dacolva feleségül megy hozzá. Még mindig tartom, hogy egyhetes ismeretségre nem lehet házasságot alapozni. Simon szereti a nőt, de a bosszúját még jobban, hajtja a vágy, hogy megölje a bátyja gyilkosait. Lucy-nak nem tetszik a sok párbaj, túl vallásos és értetlen. Persze őt megkímélték az életben a nagy veszteségek, el se tudja képzelni, mit érezhet a férje. Nem kommunikálnak egymással. Simon idegesítő, az első szex alkalmával vagy nyolcszor kért bocsánatot, szinte a lökdösődéstől is. Nem mutatja a feleségének a meztelen testét, nehogy felzaklassa, amikor pedig a nő kerül felülre, arra gondol, mekkora romlottság, hogy megrontotta a lányt. Az meg egyenesen érzéketlenség, a a testnedvei a nőt érik. Ez vicc, komolyan. Mintha egy apáca írna erotikus regényt. Inkább hagyta volna ki az ágyjeleneteket, bármit, csak ezt ne. Ne így. Több szó esik a férfi piros sarkú cipőjéről, mint a kapcsolatukról, és a Zsebecske becenév a legrettenetesebb gagyiság, amit valaha hallottam. Na jó, a gimis föcitanárom mesélte, hogy a férje amikor udvarolt neki, libafosomnak és csibeólamnak hívta, ami még mindig a legrosszabb a világon. De akkor is: Zsebecske?

Szerencsére a történetek külön is megállják a helyüket, ha valaki csak az első kettőt olvassa, nem hagynak semmilyen hiányérzetet.