Michael Cunningham: Az órák

Ha nincs a 2015 nagy könyves kihívása, valószínűleg sosem veszem a kezembe ezt a könyvet. Próbálkoztam Virginia Woolf-fal, de nem tetszett és inkább nem erőltettem. Nem gondoltam, hogy elolvasok egy olyan könyvet, ami, ha részben is, az életéről szól. Bár kiléptem kicsit a komfortzónámból, nem bántam meg.

A regény három idősíkon mozogva mutatja be három nő életének egy-egy picike szeletét, alig több, mint egy napját. A nő, aki írja a könyveket, két nő, aki olvassa őket. A könyv egy halállal kezdődik, és halállal ér véget, átszelik a párhuzamok és a szimmetriák. A szerkezete, felépítése épp ezért nagyon tetszett, az meg különösen a kedvemre volt a végén, amikor kiderült, Woolf könyvein kívül más is összeköti a szereplőket.

Hármójuk közül egyedül Virginiával tudtam együtt érezni. Az ő problémái valósak voltak, legalábbis olyan értelemben, hogy nem volt rájuk megoldás. Laura és Clarissa szenvedését sokkal kevésbé tudtam átérezni, végig az motoszkált a fejemben, hogy unatkoznak és jó dolgukban nem magukkal vele mit kezdeni. Persze lehet boldogtalan, akinek látszólag mindene megvan, és mégis.

Clarissa épp életközép válságban van, jómódú, de legalábbis felsőközéposztáybeli könyvkiadó. Minden gondolatát áthatja a művészet, és az aggodalom, hogy jól kufárkodott-e az életével, a fejében ott zsong minden korábbi döntése, latolgat. Nem mintha boldogtalan lenne, mintha igazán megbánt volna valamit, inkább kötelességszerű szorongás gyötri, amiért a barátja, korábbi szeretője haldoklik. 

Laura későharmincas nő, aki a második gyermekével terhes. A II. világháború után hirtelen felindulásból hozzáment egy veterán hőshöz, és most szűknek érzi az életét, gyűlöl mindent, a gyerekét, amiért akkora felelősség, a férjét, mert mintaférj, kedves és jó ember. Gyűlöli, mert nincs benne semmi, amit utálhatna. A céltalan és indokolatlan gyűlölet egyre marja, míg a külvilág felé a tökéletes és boldog feleséget kell mutatnia.

A szereplők életét átitatja a homoszexualitás, vagy legalábbis a vágy, hogy egy kis ideig a saját nemükkel kalandozzanak. Clarissa fiatal korában Richard szeretője volt, aki vele párhuzamosan egy férfivel is viszonyt folytatott. Később a nő leszbikus lett, már ha a lett szó helyes. Évtizedek óta él ugyanannak a nőnek az oldalán, de kétségek gyötrik, hogy jó-e ez így, mert mégiscsak furcsa, hogy a kapcsolatuk annyira mentes a drámáktól. A barátai is mind melegek, sőt a lánya is az lett, bár a nő szerint csak kamaszos dacból teszi. Laura futólag megcsókolja a szomszédasszonyát, akit utána nem tud kiverni a fejéből. A csók, és a Mrs. Dalloway, amit épp olvas, és amiben egy ilyen csóknak szintén nagy szerepe van, nem megy ki a fejéből. És ott van persze Virgina Woolf, aki épp a Mrs. Dalloway-t írja, amit Laura olvas, akinek hőséről kapta Clarissa a becenevét. Akinek a sorsa minden szereplő sorsában tükröződni látszik.

Tudom, hogy nem szabadna elítélni senkit a lelki fájdalma miatt, de mindig dühít, ha valaki olyan "mondvacsinált" dolgok miatt szenved, amiért más annyira vágyik, amikor nem bántja soha senki, a látszólagos tökéletes életében nincsenek a színfalak mögött mocskok. Amikor az illető nem tudja megmondani mi a baja, csak őrlődik, szenved, hisztizik, de fogalma sincs, miért. A mai álláspont szerint mondhatjuk, hogy Laura szülés utáni depresszióban szenved, de az ő bajainak szerintem máshol van a gyökere, erre a könyv végén van is kicsi utalás. A könyvet éppen ezért, csak akkor ajánlatos elolvasni, amikor a saját életünket, dolgainkat rendben lévőnek érezzük, boldogok vagyunk. Máskülönben nagyon lehangoló ezekről a nőkről olvasni. Ez a könyv igazi energiavámíp. kiszívja az olvasóból az életkedvet. Még szerencse, hogy rövid.

2002. Nicole Kidman, Julianne Moore, Meryl Streep