Körülbelül tizenkét éves koromra kialakult bennem az a makacs ellenállás a kötelező olvasmányok felé, ami végigkísért a középiskolai évek alatt is. Becsülettel elkezdtem minden feladott könyvet, de két fejezet után ami nem tetszett, azt erőszakkal kellett lenyomni a torkomon. Hangosan kellett felolvasnom anyámnak, fejezetenként tartalmi összefoglalót kellett írnom, hogy biztosak legyenek benne, tényleg elolvastam. Amit egyszer megutáltam, azt sose kedveltem meg többet. Később felfedeztem az emberiség egyik legfurfangosabb találmányát, a rövidített kötelezőket.
Mikszáthtól nekem már a novellái is megfeküdték a gyomromat, a paraszti realizmus, az anekdotázó kedélyesség teljesen hidegen hagyott. Mindig úgy éreztem, olyan, mint amikor egyedüli józanként kell végighallgatnom egy magát viccesnek gondoló esküvői vőfélyt. Mellesleg utálom az esküvői vőfély intézményét, és úgy általában minden hangos, ripacs, feltűnősködő dolgot. Elhiszem, hogy Mikszáth életműve jó és fontos, örülök neki, hogy a mai napig szeretik a kötelezővé tétel ellenére, de a magam részéről, ha soha napján kellene újra a kezembe fognom a műveit, azzal ki tudnék békülni.
A Beszterce ostromát két okból olvastam el. Kellett a 2015-ös könyves kihívásra egy sosem olvasott kötelező, és bónuszkönyv volt a Ki tud többet olvasni? versenyen. Gondoltam, két legyet ütök egy csapásra. A történetet gondolom mindenki ismeri, aki kicsit lelkiismeretesebben végezte el nálam a leckéit irodalomra. Pongrácz gróf kicsit habókos, beleszerelmesedett a lovaglétbe, csak pechjére rossz korban született. Szerzett magának várúrnőt, fizetett ellenséges hadsereget. Becsületbeli ügyekért csatázik, majd amikor ráeszmél, hogy tényleg nem úgy megy a világ, ahogy ő hiszi, vagy amilyennek szeretné, véget vet életének. Közben van még családi viszály, pénzen torzsalkodó rokonok, üldözött szerelmesek. Igazi szappanopera.
Bár nem volt olyan rossz élmény, mint anno a Kőszívű ember fiai, amitől a mai napig hidegrázásom van, és jelentősen rövidebb is, nem sikerült levetkőznöm a tartózkodásomat. A történet humorát inkább fárasztónak éreztem és a szereplők sem kerültek hozzám közel. Apolka olyan semmilyen volt, és végig zavart, hogy a nagy szerelme tulajdonképpen az unokatestvére (ha jól bogarásztam ki a történetet).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése