Ez az a történet, amit mindenki ismer, mindenki hallott róla, de legalábbis a híres zuhanyzójelenet látták. Az emberek tudatában a Pszicho szorosan összefonódott a filmmel, jobb esetben a Hitchcock rendezte változatéval. A könyv sajnos kevésbé ismert, pedig megérdemelné, hogy többen a kezükbe vegyék.
A történet szinte teljesen ugyanaz, mint a filmben: a fiatal lány ellopja a főnöke pénzét, menekül, majd pechjére egy tudathasadásos elmebeteg moteljában akar éjszakázni. Reggelre volt-nincs hulla, aztán sorra jelennek meg a lány után érdeklődők: a biztosítási nyomozó, a lány testvére és vőlegénye, és fény derül a titokzatos mama titkára is. Amiért érdemes elolvasnia annak is a könyvet, aki már látta a filmet, mert a lelki folyamatokat, a motivációt nagyon szépen bemutatja, és a történetet kicsit továbbviszi a lelepleződés és a megoldás után is.
A filmben Mary (ott Marion) gondol egyet, ellopja a pénzt. A könyvből kiderül, hogy feladta az álmait és munkába állt, hogy a húga továbbtanulhasson, majd harmincévesen ráköszöntött a szerelem, de a férfi nem akarja elvenni feleségül, amíg ki nem lábal az apjától örökölt adósságból. Vacak a munkája, a húgának már nincs rá szüksége, a pénz pedig megoldaná a gondjait, férjhez mehetne, és lenne valaki, akinek végre igazán fontos.
Norman karakterében több változás volt. A filmben Anthony Perkins egy igazán meggyőző, szimpatikus, jóképű figurát hozott, azt a fajta embert, akire ránézünk és sóhajtunk egyet, hogyhogy nincs senkije? Meglepetésként ért, bár így azért életszerűbb a történet, hogy a könyvbeli Norman egy igazi lúzer. Csúnya, kövér, neurotikus, anyakomplexusos és tudathasadásos. Míg a filmben inkább az volt az érzésem, hogy Norman az anyja áldozata, a könyvben az anya ugyanúgy a fia áldozata volt. Nem lövöm le a poént, olvassátok el. Beletekinthetünk Norman gyerekkorába, a szexuális elfojtásba (a kukidhoz nyúlni mocskos dolog, minden nem megszokott dolog perverz, és egyébként is, a kukihoz nyúlni bűűűűűn! Néha sajnáltam Normant, de annyira szánalmas figura volt, rossz értelemben szánalmas, hogy a végére már nem is tudtam vele mit kezdeni. Határozatlan, tutyimutyi. A lapokon a szemünk előtt esett szét, de a személyiségének a megtörése olyan szépen, pontosan volt felvezetve, olyan logikusan követték egymást az események Norman pszichéjében, hogy talán az lett volna a furcsa, ha nem roppan bele.
A krimisorozatokon edződött énemnek különös volt a nyomozás menete: az eleinte eltökélt rokonok a végére beletörődtek a dolgokba, épp csak azt nem mondták ki, hogy végül is jobb is volt így, ahogy történt. Hogy Norman milyen szerencsétlen, hát igazán szörnyű, ami vele történt. Majdhogynem felmentették a tettei alól. Nem hiszem, hogy a helyükben engem úgy megnyugtatott volna, ha a testvérem gyilkosa csak diliházba kerül mindenféle tárgyalás és felelősségre vonás nélkül. Szegény Maryt a szerelméért is sajnáltam: Sam kedvéért, igaz a férfi tudta nélkül, feláldozott mindent, a férfi a könyv végére pedig idegenként tekintett rá, mert tulajdonképpen mit is tudott ő Maryről? Szerelem volt-e igazából? Azért elvárható lenne egy vőlegénytől, hogy legalább kicsit legyen lesújtva. Elszomorodtam ettől, mert ha Mary megúszta volna az egészet, a jövője egy lagymatag, megalkuvó kapcsolat lett volna, ami mindkét félnek kényelmes, de annál semmivel se több.
A könyv nyomozói is megérnek egy misét: senki nem csinál semmit, ha mégis, csak azért, hogy békén hagyják őket. Nem is érdekli egyiket sem mi történt: ó, hát a kicsike meglépett a pénzzel, nálunk aztán nem történt bűnügy, az olyan csúnya dolog. Mi rendes népek vagyunk ám!
A történet szinte teljesen ugyanaz, mint a filmben: a fiatal lány ellopja a főnöke pénzét, menekül, majd pechjére egy tudathasadásos elmebeteg moteljában akar éjszakázni. Reggelre volt-nincs hulla, aztán sorra jelennek meg a lány után érdeklődők: a biztosítási nyomozó, a lány testvére és vőlegénye, és fény derül a titokzatos mama titkára is. Amiért érdemes elolvasnia annak is a könyvet, aki már látta a filmet, mert a lelki folyamatokat, a motivációt nagyon szépen bemutatja, és a történetet kicsit továbbviszi a lelepleződés és a megoldás után is.
A filmben Mary (ott Marion) gondol egyet, ellopja a pénzt. A könyvből kiderül, hogy feladta az álmait és munkába állt, hogy a húga továbbtanulhasson, majd harmincévesen ráköszöntött a szerelem, de a férfi nem akarja elvenni feleségül, amíg ki nem lábal az apjától örökölt adósságból. Vacak a munkája, a húgának már nincs rá szüksége, a pénz pedig megoldaná a gondjait, férjhez mehetne, és lenne valaki, akinek végre igazán fontos.
Norman karakterében több változás volt. A filmben Anthony Perkins egy igazán meggyőző, szimpatikus, jóképű figurát hozott, azt a fajta embert, akire ránézünk és sóhajtunk egyet, hogyhogy nincs senkije? Meglepetésként ért, bár így azért életszerűbb a történet, hogy a könyvbeli Norman egy igazi lúzer. Csúnya, kövér, neurotikus, anyakomplexusos és tudathasadásos. Míg a filmben inkább az volt az érzésem, hogy Norman az anyja áldozata, a könyvben az anya ugyanúgy a fia áldozata volt. Nem lövöm le a poént, olvassátok el. Beletekinthetünk Norman gyerekkorába, a szexuális elfojtásba (a kukidhoz nyúlni mocskos dolog, minden nem megszokott dolog perverz, és egyébként is, a kukihoz nyúlni bűűűűűn! Néha sajnáltam Normant, de annyira szánalmas figura volt, rossz értelemben szánalmas, hogy a végére már nem is tudtam vele mit kezdeni. Határozatlan, tutyimutyi. A lapokon a szemünk előtt esett szét, de a személyiségének a megtörése olyan szépen, pontosan volt felvezetve, olyan logikusan követték egymást az események Norman pszichéjében, hogy talán az lett volna a furcsa, ha nem roppan bele.
A krimisorozatokon edződött énemnek különös volt a nyomozás menete: az eleinte eltökélt rokonok a végére beletörődtek a dolgokba, épp csak azt nem mondták ki, hogy végül is jobb is volt így, ahogy történt. Hogy Norman milyen szerencsétlen, hát igazán szörnyű, ami vele történt. Majdhogynem felmentették a tettei alól. Nem hiszem, hogy a helyükben engem úgy megnyugtatott volna, ha a testvérem gyilkosa csak diliházba kerül mindenféle tárgyalás és felelősségre vonás nélkül. Szegény Maryt a szerelméért is sajnáltam: Sam kedvéért, igaz a férfi tudta nélkül, feláldozott mindent, a férfi a könyv végére pedig idegenként tekintett rá, mert tulajdonképpen mit is tudott ő Maryről? Szerelem volt-e igazából? Azért elvárható lenne egy vőlegénytől, hogy legalább kicsit legyen lesújtva. Elszomorodtam ettől, mert ha Mary megúszta volna az egészet, a jövője egy lagymatag, megalkuvó kapcsolat lett volna, ami mindkét félnek kényelmes, de annál semmivel se több.
A könyv nyomozói is megérnek egy misét: senki nem csinál semmit, ha mégis, csak azért, hogy békén hagyják őket. Nem is érdekli egyiket sem mi történt: ó, hát a kicsike meglépett a pénzzel, nálunk aztán nem történt bűnügy, az olyan csúnya dolog. Mi rendes népek vagyunk ám!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése