Az első rész, A soha határa a tavalyi év legmeghatározóbb könyve volt. Számtalanszor felütöttem pici részleteket mazsolázni belőle, a dalait feltöltöttem a telefonomra és majdnem minden nap ezt hallgattam utazás közben. Fürdés közben, főzés közben. Elképzeltem azt a tetoválást, azt az összetartozást. Azt gondoltam, azért olyan jó a kapcsolatuk, azért derült ki, hogy lelki társak, mert az elejétől jól működött köztük a kommunikáció, Andrew nem hagyta, hogy Camryn rágódjon a dolgokon, Cam pedig kikérte magának, ha mellőzve érezte magát, ha úgy érezte, Andrew titkol előle valamit.
A soha határának tökéletes, már-már idillikus vége volt: Andrew túlélte, Camryn babát várt, Orfeusz is a helyére került. Aztán láttam moly-on, hogy jön a folytatás, egy tragédia után újra útnak indulnak. Nem volt akkora meglepetés a tragédia, mindenki kitotózta, hogy a babával lesz baj.
Négy csillagot adtam a folytatásra, de ha őszinte akarok lenni, az még az első utóhatása volt, így pár nappal az olvasás után már nem adnék annyit, nem hozta az első színvonalát. Egyszerűen nem tudom nem az elsőhöz hasonlítani. Ott annyira szépen egymásra épül a váltott nézőpont, ahogy haladnak az időben és az úton, alakulnak ki és erősödnek az érzelmek. Ahhoz képest ez olyan volt, mintha stroboszkópot tartottunk volna a lapok fölé, csak villanásnyi bepillantást kaptunk a történetbe. Valahogy olyan szervetlen az egész, olyan epizodikus. Minden oké, stop, elvetélünk, stop, depressziósak vagyunk, de tagadjuk, ezért szexelünk, stop... Aztán az utazás. Annyira nem olyan volt, amilyenre vártam. Nem az utazásról, hanem a különböző városokban eltöltött egy-két napról szólt az egész, heteket, hónapokat ugrottunk az időben, nagyon elnagyolttá vált a történet. A szereplők már csak egymásról töprengenek, agonizálnak a sorsuk felett, de nem kommunikálnak, és ez nagyon hiányzott. A vetélés miatt érzett gyász szerintem nem lett igazán kidolgozva, csak olyan felületesen érintik. Azt hittem, ennél a pontnál elsírok egy százas zsebkendőt, de valahogy száraz maradt a szemem az egész könyv alatt. Úgy éreztem, az utazáshoz is túl görcsösen állnak hozzá. Azt mondták, a munka jó, de ha az határozza meg az életüket, akkor az gáz, és továbbállnak. Szerintem ugyanez áll az utazásra, az határozza meg az életüket: annyira félnek abba, hogy belefásulnak az életbe, hogy feladják, hogy otthont teremtsenek, csak a kötelező iskolaidőre állnak le. Nekem ez is kényszer, csak másmilyen. Ennek ellenére jó volt olvasni, csak többet, jobbat vártam, kicsit összeszedettebb, kiforrottabb könyvet. Végig az az érzésem volt, hogy Redmerski túl korán adta ki a könyvet a kezéből. Voltak benne humoros részek, nekem azok mentették meg a könyvet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése