Ez a könyv nagyon sokáig várta, hogy elolvassam. A fülszövege tetszett, de találkoztam olyan véleménnyel, hogy a Csak a testemen át című film ebből készült, és ez eléggé elvette a kedvemet.
Ez akár szomorú könyv is lehetne, de nem az, legalábbis nagyrészt. Lucy-t egyből megkedveltem: habókos, élénk a képzelete, néha butácska, naiv, hipochonder, indulatos és érzékeny. És nagyon, de nagyon szereti a vőlegényét, Dan-t.
A halála félúton van a Halottnak a csók bizarr esetei és a Darwin díjasok halálai között. Annyira röhejesen halt meg szegény, hogy szomorkodni is elfelejtettem. A túlvilágon Lucy döntés elé került: távozik a mennyországba a szüleihez, vagy visszatért a földre emberként és három hetet kap, hogy teljesítsen egy nagy feladatot: megtalálja egy olyan ember igaz szerelmét, aki még sosem volt szerelmes.
Lucy így átkerült a Leendő Szellemek Házába, ahol megismerkedik Brian-nel, a záptojásszagú vonatbolonddal és Claire-el, a tizenéves öngyilkos gót lánnyal. Kicsit kémkedik Dan és a barátnői után, és próbálja elvégezni a feladatát. Mivel csak akkor léphet kapcsolatba Dan-nel, ha sikerül a feladat, szerencsére nem sok nyavalygós rész volt a könyvben, pont annyi, ami még nem ríkat meg nagyon, de elvárná az ember, hogy legyen benne. Végül is, ki ne lenne kíváncsi arra, mit csinál a vőlegénye és a két legjobb barátja a halála után?
Archie, a feladat tárgya nagyon helyes fiú, igazi kocka. Egy informatikai cégnél programozó, a házsártos nagymamájával él, csak LAN bulikba jár és kicsit elhanyagolt a külseje. Nehezen tartja még a szemkontaktust is a lányokkal, kicsit Raj-ra emlékeztetett az Agymenőkből (Lucy meg olyan volt, mint Penny az elején, keveri a Star Wars-t a Star Trek-kel). Lucy derekasan próbálkozik a maga bénácska módján, de szokás szerint nem veszi észre, hogy a megoldás az orra előtt van. Néhány nagyobb buktató után Archie dolgai rendeződnek, és jön a lelki válság.
Lucy helyében nem biztos, hogy meg tudtam volna hozni azt a döntést, nem tudom, ilyen helyzetben mennyire tudnék önzetlen lenni. A könyvet már éjjel fejeztem be, a férjem ott hortyogott mellettem, és így valahogy duplán hatott az egész. A szokásos, mi lett volna, ha velünk történik ilyesmi, ha valamelyikünkkel ezután történne valami... Legalább az szerencse, hogy nincs olyan jó barátnőm, mint Anna, aki gondoskodna a férjemről, ha feldobtam a talpam. A befejezés egyszerre volt meglepő és kiszámítható, de semmiképp sem az a tipikus boldog befejezés. Amikor a történet végére értem, fel kellett ébresztenem Gábort, hogy ölelgessen már meg egy kicsit, csak hogy tudjam, mi ott vagyunk egymásnak.
A szereplők szerethetőek, azt az egy gonoszt leszámítva, a butácska lány és a kockák összeeresztéséből, illetve a Szellemek Házában a különböző karakterek ütköztetéséből sok vicces helyzet került ki. Amikor Lucy visszaemlékezéseit olvastam, akkor látszott igazán, mennyire mélyen és teljes szívből szeretik egymást, mekkora összhang volt köztük, hogy tényleg lelki társak voltak. A végén hiába rendeződnek a dolgok, mégis ott a hatalmas veszteség, hogy egy ostoba baleset mennyi mindentől fosztotta meg őket. Vajon a mennyország attól jó, hogy már nem hiányoznak azok a dolgok, amikre vágyakoztak, de már nem kaphatják meg?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése