Nem olvastam eddig állatokról szóló könyvet, főleg nem igazi, megtörtént történeteket. Akármilyen jó a történet, mindig az a vége, hogy túl rövid időt töltenek az emberrel, így garantáltan sírás lesz a vége. Tulajdonképpen eddig is könnyebben sírtam a könyveken, de az állattörténeteken aztán tényleg képes vagyok folyókat fakasztani.
Úgy vettem meg a könyvet, hogy nem tudtam Homérről semmit. Nem igazán töprengtem azon, hogy vannak fogyatékkal élő állatok, legalábbis nem olyanok, akik pici korukban már sérültek voltak, és mégis felnőhettek.
A történet egy amerikai zsidó lányról szól, aki egy szakítás után két macskájával a sebeit nyalogatja a barátnőjénél, nincs perspektíva az életében, épp fogalma sincs, mi lesz vele. Aztán egy telefonhívással megváltozik az élete. Amikor anyukát keresnek egy három hetes vak kismacskának, nem tud nemet mondani. Homér beilleszkedik a családjába, megtanítja felelősséget vállalni, és jobb emberré teszi. Mindenki, aki kicsit is kapcsolatba kerül Homérral, megváltozik: nyitottabb lesz, bátrabb, talán vakmerőbb is, elfogadóbb. Hiszen miért rinyálunk, hisztizünk a piti problémáink miatt, miért félünk megtenni a lépéseinket, amikor ott az a csöpp macska, akinek még emléke sincs a körülötte lévő világról, soha nem látott egy percig sem, és mégis bátran kipróbál mindent. Felmászik a függönyön, pedig nem látja, meddig tart, leugrik az asztalról, pedig nem tudja, egy métert vagy tízet fog zuhanni.
Együtt izgultam Homérral és Gwennel végig a 11 év alatt, amit a könyv felölel. Szerencsére csak a fontos dolgokat lettek kiemelve, a sorsdöntő események, amikor visszaköltözik a szüleihez, pályát módosít, New York-ba költözik, 9/11, és a nagy szerelem. A könyv vége kicsit borús, mert bár megtalálja a nagy őt, az élete minden területén révbe ért, már sejlik kicsit, hogy hamarosan búcsúznia kell a macskáitól. Megjelennek az első öregségi tünetek, az első betegségek, amiket még legyőznek.
Mindenkinek ajánlom a könyvet. Kicsit állattörténet, kicsit önmegismerős, néha vicces, néha szomorú. Kicsit se negédes. Egy pillanatig sem kell (le)sajnálni Homért, hiszen az ő világa Gwen szerint határtalan és végtelen. Az egyetlen dolog, ami a könyvben nem tetszett, hogy néha túlságosan meg akarta magyarázni Homér vélt érzéseit és gondolatait. Persze ilyen az ember, mindenre okokat akar keresni, mindent meg akar magyarázni. Homér tavaly halt meg 16 éves cica-aggastyánként.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése