Szeretem a zombikat. Az első találkozásom velük olyan 11 éves koromban volt, amikor megnéztem videókazin a Hullajó című vérbő, gusztustalankodásokkal és csonkolásokkal teli horrorparódiát. Évekkel később felnőtt ismerőseimnél kiverte a biztosítékot, de én akkor tudtam, hogy ez egy szép barátság kezdete lesz. Jöttek a Romero filmek, a Walking Dead sorozat és a költségkímélő zs kategóriás filmek. Mert a zombi klassz. Aztán elkezdtek a klasszikus szörnyekből széplelkű szerelmeseket gyártani. Persze Drakulával a kezdetektől gonoszak voltak, mert ő tényleg egy félreértett szerelmes, de romantikus hőst csinálni egy foszló kannibál holttestből erős túlzás.
Az egész történetet R(ómeó) szemgödrén keresztül figyelhetjük. Ennek megfelelően a stílusa egyszerű, semmi mellébeszélés, kevés leírás. Tényszerűen közli az eseményeket, a gondolatait. A könyv holtjai a filmhez képest nem csak berögzüléseket, szokásmorzsákat őriznek meg. Ezeknek a zombiknak társadalmi berendezkedéseik vannak, gondolataik, vágyaik. Házasodnak, gyerekzombit nevelnek, templomot és iskolát működtetnek. Lemásolják az élők viselkedését egy az egyben. Foglyokat ejtenek, hogy gyakorolják rajtuk a zombitámadást.
R, miután elfogyasztja a fásult, öngyilkos hajlamokkal küzdő Perryt, elrabolja annak barátnőjét, Júliát. Akarom mondani Julie-t. Néhány nap után, amikor a lány rájön, hogy nem nasinak vitte magával a zombi, kedélyesen eltársalognak, hörögnek a zenéről, az életről, a világmindenségről meg mindenről. Ezek a zombik már az ébredésük előtt túl tudatosak voltak az ízlésemnek.
Ahogy Julie visszatér a stadionba (mekkora ötlet! Mindig azon filózunk a zombizáskor a férjemmel és a tesómmal, mi lenne a legjobb zombibiztos erőd), rájön, hogy az emberek sokkal kevésbé élnek, mint a holtak. Muszájból folytatják az életüket, egyfajta öntudatlan fajfenntartás miatt. Építik a falakat, termelik az élelmet, harcolnak. Épp csak nem élnek. Senki nem olvas már könyvet, nem hallgat zenét. Senki nem csinál semmit azért, mert szeretnek valamit csinálni. A zombik cselekvései viszont nem csak a túlélés eszközei.
A zombifilmek a kezdetektől a társadalomkritika eszközei voltak. Megmutatják, mennyire felszínes értékek szerint él sok ember (nem véletlen zárkóznak plázába a túlélők), milyen kicsinyes és gonosz tud lenni az ember, ha lefoszlik róla a társadalmi szerep álarca. A könyv boncolgatja, hogy van-e értelme az életnek, ha csak az életben maradás küszködéséből áll az egész. Külön tetszett, hogy R nem csak magába szívta Perry emlékeit, de a lénye egy részét is elnyelte. Kicsit fura volt ez a majdnem tudathasadás, ahogy a zombi és a vacsora lelke társalog R fejében. Nekem mégis működött. Perry egyfajta karmikus vezető lett R-nek, miközben ő is visszaemlékezett rá, miért volt jó embernek lenni. Akár komoly filozófiai boncolgatásokra is alkalmas lenne a könyv, minden komolytalansága ellenére. Szerintem ez nagy dolog: komoly dolgokról írni, amikor minden abszurd, röhejes és vicces.
A filmmel ellentétben az átalakulás sokkal lassabb. R maga is csodálkozik rajta, hogy változnak az érzései. Cuki jelenet, amikor rájön, hogy pisilnie kell. A nagy feltámadást akkor, és most is rémesen nyálasnak érzem. Olyan sok, olyan hálivúdi. Persze ha R kicsit rohadtabb lenne, foszlós bőrrel, leszakadt végtagokkal, gondolom Julile sem nézne rá olyan idealista romantikus szemmel. A film azt sugallja, Julie lankadatlan emberszeretete változtatta meg a zombikat, holott ez tőle függetlenül indult meg, R és a lány kapcsolata legfeljebb katalizátorként működtek. Akárhogy történt, erősen kétlem, ha ez valós élethelyzet lenne, és a zombiapokalipszis viccen kívül is valós veszély szerintem, a túlélők nem bíznának ennyire könnyen a feltámadt, diplán feltámadt zombikban.
Nem rossz könyv, nem nézhetetlen film. Első könyvnek mindenképp jó munka. Ügyesen rakta össze a saját ötleteit a meglévő irodalmi sémákkal. Helyenként hangosan nevetős szófordulatok vannak benne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése