A könyv izgalmat, bűnügyet, fordulatokat ígér, századelős hangulatot és találkozást a kor nagy irodalmi alakjaival. Ezek után, remélve, hogy a könyv olyan jó lesz, amilyen csodaszép a borítója, nagy várakozásokkal vágtam bele a történetbe. Rögtön meg is vettem az első két részt. Magyar is, vámpíros is, kamaszkori kedvencem, Ady is szerepel benne, mi más kell még...
Hát, például némi izgalom, szerethető karakterek. A történet sok szálon fut, ami tetszik, de az kevésbé, hogy noha van közöttük kapcsolat, ezek a szálak csak nagyon-nagyon gyengén fonódnak össze. Egy nyomozó, egy újságíró, egy kiábrándult és egy szépreményű prostituált életén keresztül mutatja be a pesti művészvilágot, a pesti éjszakát, a szivarfüstös kávéházakat, a színházat.
A nyomozó a ranglétra alján, meghúzódva próbál felérni a nagyokhoz, szegénységből feltört, bizonyítani vágyó fiatal, aki mellesleg meghasonlik önmagával, akárhányszor bűnös élvezeteket keresve benyúl egy nő bugyijába. Barátja, a béna firkász, aki másodrangú cikkeket ír, de költő akar lenni, igazi szürke veréb, tizenkettő egy tucat férfi. Ő viszonyt folytat egy kissé ideggyenge, ostoba, de ennek ellenére egész rátermett nővel, aki a nagy szenvedélyt keresi, a regényeket akarja megélni (pont, mint a Bovaryné Emmája: öngyilkos lett az elhagyott szeretőm, de klassz, erre is képes vagyok), elszegényedett nemes, aki színésznő szeretne lenni, de magánzó kéjhölgy lesz belőle. A falusi fruska, aki a nagyvárosban akart szerencsét csinálni, végül egy zabigyerekkel a nyakán prostituált lesz, megkeseredett, önostorozó kis mártír. És a gróf, aki évezredek óta él, nem tudni, hogy halhatatlan, vagy csak folyton folyvást újjászületik, emlékezve a korábbi életére, akiről a megjelenése pillanatától kezdve tudjuk, hogy igen, ő a vámpír. Nem az éjszaka szenvedélyes szülötte, nem a tomboló ösztönlény, inkább se hús, se hal moralizáló filozófus, aki az újságíró segítségével próbál kiigazodni a pesti éjszakában.
A könyv kilencven százalékában ezeknek a szereplőknek az életében ugrálgatunk, visszatekintgetve néha a múltjukba, elrévedve aprócseprő dolgaikban. Kicsit keverednek, de épphogy, mint mikor túl kevés szörpöt öntünk a vízhez: kicsit színes lesz, de íztelen. Valahogy így voltam ezzel a könyvvel, íztelen volt nekem.
Rémesen bosszantott az elbeszélés módjában, hogy ha valakiről szó esett, mindig, minden egyes alkalommal ki kellett írni a teljes nevét. Nem vagyok hülye, meg tudom jegyezni, így viszont az elbeszélés olyannak tűnt, mint egy béna narrálós film.
A bűnügy, a pesti utcalányokat összekaszaboló gyilkos utáni hajsza szinte teljesen mellékes volt a könyvben. A nyomozó nyomozgat kicsit, kérdezősködik itt-ott, de nem szerepel annyit, hogy izguljunk, vagy a rendelkezésünkre álló információk alapján következtessünk. Ennek ellenére a végkifejlet elég egyértelmű volt, egyáltalán nem lepett meg. Nem tudom eldönteni, hogy a gyilkos kettős személyisége és a saját magára állandóan Dr. Jekyll és Mr. Hyde-ként való utalást bravúros húzásként vagy olcsó fogásként értelmezzem. Lehet velem van a baj, mert annyi olyan filmet láttam, amikor kiderül, hogy a főhős volt végig a rosszfiú, csak épp a másik énje, hogy már nagyon elegem van ebből a megoldásból. Itt mondjuk nem zavart, csak hát erősen sejthető volt, jobban szerettem volna, ha meglepődök, ha az író átver, hogy rossz irányba szórja el a morzsákat és tévútra vezet kicsit, ahelyett, hogy kivilágítva, reflektorokkal és információs táblákkal tálalja. No mindegy. A gyilkos lelepleződik, no nem a rendőrök, csak 1-2 szereplő és az olvasó előtt, aztán annyi, néhány szemszög-váltással később két mondatban megtudjuk, hogy elkapták.
A vámpír, aki mellesleg egy csöppet sem vámpírkodott, hacsak nem számítjuk a Nosferatu-ra hajazó külsejét pedig elindul nem is akárhová, Drakulára vadászni. Legyetek csendben, vhámpíhrra vadászom! Fura, hogy habár Vérgróf a kötet címe, a grófkánk véres sem volt, és nem is szerepelt vagy beszélt túl sokat. Ha mégis, akkor előző életeiről volt szó, amikor a fáraókkal élt Egyiptomban, amikor Casanovával utazgatott, jah, és ő Rákóczi Ferenc fia. Ráadásul a vámpírrá válása előtt már évszázadokkal, évezredekkel is élt, a kórságot csak száz éve kapta el. Akkor ő most mi a csuda? Hallhatlan a Macleod klánból? Az egyik mellékszereplő elmályedt a spiritualista tanokban, és szeretett volna találkozni a gróffal, de nem volt olyan jelenet, ami erre magyarázatot adott volna. Persze nem is kell az első kötetben elsütni az összes puskaport.
Azt hiszem, ha nem ekkora várakozásokkal kezdek bele a könyvbe, ha nem olvasom el róla a sok ömlengő deszupervolt méltatást. Azért értékelem én a könyvet, mert látszik rajta, hogy nem összecsapott munka, a korhűség, a hangulat tényleg hiteles, de nekem olyan volt, mintha csak a történet hátterét olvastam volna, nem a történetet. Elolvasom a folytatást is, ha már megvettem, sőt, megveszem majd a harmadikat is, hogy meglegyen az egész, de soha nem lesz a kedvencem. Nem véletlen, hogy egy hónapig olvastam a könyvet, és olyan nehezen jött össze ez a poszt is róla.
A nyomozó a ranglétra alján, meghúzódva próbál felérni a nagyokhoz, szegénységből feltört, bizonyítani vágyó fiatal, aki mellesleg meghasonlik önmagával, akárhányszor bűnös élvezeteket keresve benyúl egy nő bugyijába. Barátja, a béna firkász, aki másodrangú cikkeket ír, de költő akar lenni, igazi szürke veréb, tizenkettő egy tucat férfi. Ő viszonyt folytat egy kissé ideggyenge, ostoba, de ennek ellenére egész rátermett nővel, aki a nagy szenvedélyt keresi, a regényeket akarja megélni (pont, mint a Bovaryné Emmája: öngyilkos lett az elhagyott szeretőm, de klassz, erre is képes vagyok), elszegényedett nemes, aki színésznő szeretne lenni, de magánzó kéjhölgy lesz belőle. A falusi fruska, aki a nagyvárosban akart szerencsét csinálni, végül egy zabigyerekkel a nyakán prostituált lesz, megkeseredett, önostorozó kis mártír. És a gróf, aki évezredek óta él, nem tudni, hogy halhatatlan, vagy csak folyton folyvást újjászületik, emlékezve a korábbi életére, akiről a megjelenése pillanatától kezdve tudjuk, hogy igen, ő a vámpír. Nem az éjszaka szenvedélyes szülötte, nem a tomboló ösztönlény, inkább se hús, se hal moralizáló filozófus, aki az újságíró segítségével próbál kiigazodni a pesti éjszakában.
A könyv kilencven százalékában ezeknek a szereplőknek az életében ugrálgatunk, visszatekintgetve néha a múltjukba, elrévedve aprócseprő dolgaikban. Kicsit keverednek, de épphogy, mint mikor túl kevés szörpöt öntünk a vízhez: kicsit színes lesz, de íztelen. Valahogy így voltam ezzel a könyvvel, íztelen volt nekem.
Rémesen bosszantott az elbeszélés módjában, hogy ha valakiről szó esett, mindig, minden egyes alkalommal ki kellett írni a teljes nevét. Nem vagyok hülye, meg tudom jegyezni, így viszont az elbeszélés olyannak tűnt, mint egy béna narrálós film.
A bűnügy, a pesti utcalányokat összekaszaboló gyilkos utáni hajsza szinte teljesen mellékes volt a könyvben. A nyomozó nyomozgat kicsit, kérdezősködik itt-ott, de nem szerepel annyit, hogy izguljunk, vagy a rendelkezésünkre álló információk alapján következtessünk. Ennek ellenére a végkifejlet elég egyértelmű volt, egyáltalán nem lepett meg. Nem tudom eldönteni, hogy a gyilkos kettős személyisége és a saját magára állandóan Dr. Jekyll és Mr. Hyde-ként való utalást bravúros húzásként vagy olcsó fogásként értelmezzem. Lehet velem van a baj, mert annyi olyan filmet láttam, amikor kiderül, hogy a főhős volt végig a rosszfiú, csak épp a másik énje, hogy már nagyon elegem van ebből a megoldásból. Itt mondjuk nem zavart, csak hát erősen sejthető volt, jobban szerettem volna, ha meglepődök, ha az író átver, hogy rossz irányba szórja el a morzsákat és tévútra vezet kicsit, ahelyett, hogy kivilágítva, reflektorokkal és információs táblákkal tálalja. No mindegy. A gyilkos lelepleződik, no nem a rendőrök, csak 1-2 szereplő és az olvasó előtt, aztán annyi, néhány szemszög-váltással később két mondatban megtudjuk, hogy elkapták.
A vámpír, aki mellesleg egy csöppet sem vámpírkodott, hacsak nem számítjuk a Nosferatu-ra hajazó külsejét pedig elindul nem is akárhová, Drakulára vadászni. Legyetek csendben, vhámpíhrra vadászom! Fura, hogy habár Vérgróf a kötet címe, a grófkánk véres sem volt, és nem is szerepelt vagy beszélt túl sokat. Ha mégis, akkor előző életeiről volt szó, amikor a fáraókkal élt Egyiptomban, amikor Casanovával utazgatott, jah, és ő Rákóczi Ferenc fia. Ráadásul a vámpírrá válása előtt már évszázadokkal, évezredekkel is élt, a kórságot csak száz éve kapta el. Akkor ő most mi a csuda? Hallhatlan a Macleod klánból? Az egyik mellékszereplő elmályedt a spiritualista tanokban, és szeretett volna találkozni a gróffal, de nem volt olyan jelenet, ami erre magyarázatot adott volna. Persze nem is kell az első kötetben elsütni az összes puskaport.
Azt hiszem, ha nem ekkora várakozásokkal kezdek bele a könyvbe, ha nem olvasom el róla a sok ömlengő deszupervolt méltatást. Azért értékelem én a könyvet, mert látszik rajta, hogy nem összecsapott munka, a korhűség, a hangulat tényleg hiteles, de nekem olyan volt, mintha csak a történet hátterét olvastam volna, nem a történetet. Elolvasom a folytatást is, ha már megvettem, sőt, megveszem majd a harmadikat is, hogy meglegyen az egész, de soha nem lesz a kedvencem. Nem véletlen, hogy egy hónapig olvastam a könyvet, és olyan nehezen jött össze ez a poszt is róla.
A könyv eharangozó reklámja
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése