Amikor először olvastam a könyvet, olyan 13-14 éves lehettem. Nem gondoltam bele, hogy mennyire úttörő volt a nőirodalomban, hogy Jane miért hősnő, csak szerettem. Nem bíráltam Mr. Rochester jellemét, csak izgultam értük, hogy összejöjjenek. Rettenetesen romantikus hangulatban olvastam. Megnéztem már majdnem minden filmfeldolgozást, és ugyanúgy izgultam értük minden alkalommal.
Ahogy idősödtem, úgy láttam egyre komplexebben a történetet. Megértettem az addig egyszerűen gonosznak tűnő karakterek motivációját, már nem láttam a szereplőket feketének vagy fehérnek. Ez a jó könyv egyik ismérve, a többedik olvasásra is tud mást adni.
Jane karaktere nagyon közel áll a szívemhez, nagyon erős nőalak, akár példakép is lehet. A gyermeki énjét én meglehetősen szerénynek, visszahúzódónak éreztem, nem értettem, miért kiáltják ki ördögfiókának, kezelhetetlennek. Igazán nem is tudnám még ma sem megérteni, mennyire más lehetett akkoriban a gyerekekkel szembeni elvárás, főleg, egy szegény, megtűrt rokonnak, akinek igazán illő lett volna megbújnia a cselédek között és mély szégyent érezni, amiért a létezésükkel gondot okoznak a pártfogójuknak.
Mindig szerettem Jane-t, mert a kezébe vette a sorsa irányítását. Nem adta fel az intézetben, amikor meghalt az egyetlen barátja, nem adta fel, amikor túl idős volt ahhoz, hogy a árvaházban maradjon. Bár nem volt magáról túl jó véleménnyel, úgy gondolta, kicsi, csúnya és szegény, mégsem volt hajlandó meghunyászkodni. Szerettem, hogy Mr. Rochestert, bár tisztelte, mint munkaadóját, nem hódolt be neki, sőt: dacolt, ellenállt, kérdőre vonta, leteremtette.
Első olvasáskor úgy gondoltam, ki kellett volna tartania Mr. Rochester mellett, eltenni láb alól a bolond feleséget. Romantikus kis hülye voltam. Most hallatlanul becsülöm Jane-t, hogy nem alkudott meg: bár a rangbéli különbségek és a feleség miatt egy másik történetben lehetett volna a titokban kitartott szerető, ő nem elégedett meg a másodhegedűs szereppel, nem engedett az erkölcsiből sem. Mégis annyira jószívű volt, hogy nem ítélte el Mr. Rochestert a tettei miatt. Amikor rátalált a családjára, tudta, milyen elveszteni az igaz szerelmet, mégsem félt attól, hogy elutasítson egy kapcsolatot. Nem érte be az igazinál kevesebbel. Egy olyan időben, amikor a nőknek a boldogulás miatt erősen javallt volt férjhez menni, ez különösen bátor dolog volt.
Szóval igen, Jane nekem példakép. Jobb ember, mint én. Ahogy magamat ismerem, nem bocsátottam volna meg a gonosz nénikémnek és az unokatestvéreimnek. Talán Mr. Rochesternek sem. Elég haragtartó vagyok.
A könyves álompasik közül Mr. Rochester erősen kilóg: mogorva, kegyetlenségre hajlamos, kigúnyol másokat, játszik az emberek érzelmeivel (te jó ég, a lánykéréses halandzsánál úgy fejbe vágtam volna!) Mégis jó ember: vállalta és felnevelte a volt szeretőjének a lányát, noha a hölgy életvitelét tekintve fél Párizs az apajelöltek közé tartozott. Nem ásta el a bolond feleségét sem a kertben, ahogy én tettem volna. Pedig az ujjlenyomatok és a DNS kora előtt annyival egyszerűbb volt megúszni egy gyilkosságot. Néha elképzelem, milyen lehetett a történet előtt, milyen volt Bertha előtt, amikor fiatalemberként kirepült a fészekből, hogy felfedezze a világot.
A történet vége az egyik legkedvesebb befejezés, amit valaha olvastam. Általában onnan potyognak a könnyeim, hogy Jane meghallja a szíve mélyén a férfi hangját, és elindul megkeresni. Komoly veszteségeket szenvedtek, az egymásra találás nem nyálas és vattacukorfelhős. Hanem olyan igazi.
Kismillió filmes feldolgozása van a történetnek, ezek az én kedvenceim.
Jane karaktere nagyon közel áll a szívemhez, nagyon erős nőalak, akár példakép is lehet. A gyermeki énjét én meglehetősen szerénynek, visszahúzódónak éreztem, nem értettem, miért kiáltják ki ördögfiókának, kezelhetetlennek. Igazán nem is tudnám még ma sem megérteni, mennyire más lehetett akkoriban a gyerekekkel szembeni elvárás, főleg, egy szegény, megtűrt rokonnak, akinek igazán illő lett volna megbújnia a cselédek között és mély szégyent érezni, amiért a létezésükkel gondot okoznak a pártfogójuknak.
Mindig szerettem Jane-t, mert a kezébe vette a sorsa irányítását. Nem adta fel az intézetben, amikor meghalt az egyetlen barátja, nem adta fel, amikor túl idős volt ahhoz, hogy a árvaházban maradjon. Bár nem volt magáról túl jó véleménnyel, úgy gondolta, kicsi, csúnya és szegény, mégsem volt hajlandó meghunyászkodni. Szerettem, hogy Mr. Rochestert, bár tisztelte, mint munkaadóját, nem hódolt be neki, sőt: dacolt, ellenállt, kérdőre vonta, leteremtette.
Első olvasáskor úgy gondoltam, ki kellett volna tartania Mr. Rochester mellett, eltenni láb alól a bolond feleséget. Romantikus kis hülye voltam. Most hallatlanul becsülöm Jane-t, hogy nem alkudott meg: bár a rangbéli különbségek és a feleség miatt egy másik történetben lehetett volna a titokban kitartott szerető, ő nem elégedett meg a másodhegedűs szereppel, nem engedett az erkölcsiből sem. Mégis annyira jószívű volt, hogy nem ítélte el Mr. Rochestert a tettei miatt. Amikor rátalált a családjára, tudta, milyen elveszteni az igaz szerelmet, mégsem félt attól, hogy elutasítson egy kapcsolatot. Nem érte be az igazinál kevesebbel. Egy olyan időben, amikor a nőknek a boldogulás miatt erősen javallt volt férjhez menni, ez különösen bátor dolog volt.
Szóval igen, Jane nekem példakép. Jobb ember, mint én. Ahogy magamat ismerem, nem bocsátottam volna meg a gonosz nénikémnek és az unokatestvéreimnek. Talán Mr. Rochesternek sem. Elég haragtartó vagyok.
A könyves álompasik közül Mr. Rochester erősen kilóg: mogorva, kegyetlenségre hajlamos, kigúnyol másokat, játszik az emberek érzelmeivel (te jó ég, a lánykéréses halandzsánál úgy fejbe vágtam volna!) Mégis jó ember: vállalta és felnevelte a volt szeretőjének a lányát, noha a hölgy életvitelét tekintve fél Párizs az apajelöltek közé tartozott. Nem ásta el a bolond feleségét sem a kertben, ahogy én tettem volna. Pedig az ujjlenyomatok és a DNS kora előtt annyival egyszerűbb volt megúszni egy gyilkosságot. Néha elképzelem, milyen lehetett a történet előtt, milyen volt Bertha előtt, amikor fiatalemberként kirepült a fészekből, hogy felfedezze a világot.
A történet vége az egyik legkedvesebb befejezés, amit valaha olvastam. Általában onnan potyognak a könnyeim, hogy Jane meghallja a szíve mélyén a férfi hangját, és elindul megkeresni. Komoly veszteségeket szenvedtek, az egymásra találás nem nyálas és vattacukorfelhős. Hanem olyan igazi.
Kismillió filmes feldolgozása van a történetnek, ezek az én kedvenceim.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése