Amy Meyerson: Az elmúlt napok könyvesboltja

Hosszú, hosszú idő óta először fordult elő, hogy hajnalig ébren tartott egy könyv. Szeretem azokat a könyveket, amik részben magukról a könyvekről, vagy az olvasás szeretetéről szólnak. Néhány tetszett, mint A királynő olvas, vagy az Egy könyvmoly regényes élete, mások, mint a Penumbra úr nonstop könyvesboltja, a Levendulaszoba vagy a Könyvesbolti szerelmek nem annyira. De ez jó volt.

Szeretem azokat a könyveket, amik az önmegismerésről, a múlt felgöngyölítéséről szólnak, de nem akarják a szánkba rágni a tanulságot. Az olyan könyvek, ahol a főhős valamilyen életszakaszában kénytelen átértékelni és újrakezdeni az életét, valahogy mostanában érdekel.

Miranda történelemtanár, épp összeköltözik a barátjával, amikor megtudja, hogy a szertett nagybácsija, aki évekkel korábban, hirtelen eltűnt a család életéből, meghalt. Senki nem hajlandó neki elmesélni, mi történt 16 évvel ezelőtt, min veszett össze az anyja és Billy bácsi, és ez a titkolózás persze nagyon izgatja a fantáziáját. Billy pedig nem csak a szeretett könyvesboltját hagyja rá, hanem elindítja egy irodalmi fejtörőkből álló kincsvadászaton, ami felfedi a család régóta őrizgetett titkát.

A kincsvadászat ötlete nagyon tetszett. Az egyes találós kérdések nem csak egy könyvhöz vezették el, hanem egy-egy élethelyzet feloldását mutatták meg, miközben Billy életének szemtanúi lassan kitöltötték az űrt a történetben. Az első nyom Shakespeare Vihara volt, ami összeköti a szereplőket. Az egyik alakjáról kapta Miranda a nevét, a másik után nevezték el a könyvesboltot Prosperonak. Én nem olvastam a Vihart, de szépen le van vezetve, hogy Miranda, és Billy, mint Prospero hogyan élik újra a dráma történetét a motivációkat és az érzelmeket illetően. A nyomok között feltűnik még a Frankenstein, A híd Terabithia földjére, a Rettegés a repüléstől, az Alíz Csodaországban, a Jane Eyre, a Meggyőző érvek és az Érik a gyümölcs.

John William Waterhouse: Miranda  gazing at the seas (1916)

Az a jó, hogy bár minden kiderül, mindegyik szereplőt meg lehet érteni, nincs igazság szolgáltatva. Nincs ítélkezés, hogy ez vagy az a szereplő elcseszte, hanem szépen látszik, hogy az életben a legtöbb dolog szürke, nem pedig fekete vagy fehér. Életszerűnek éreztem azt is, hogy Miranda nem bocsájt meg egyből, nincs színpadias összeborulás. Bizony van egy kis sértődés, puhatolózás, óvatos közelítés. Egy kis harag és dac, hogy én ugyan nem könnyítem meg a dolgodat. Az elején kifejezetten nem kedveltem Miranda anyját, Susant, mert nem engedte megtartani Mirandának a születésnapjára kapott kutyust, de a végére kiderült a miért, és bár kicsit még nehezteltem rá, megértettem, miért kellett rossz zsarunak lennie. Valamiért nem igazán kedvelem azokat az embereket, akik nem tartanak állatot, vagy azt vallják, az állatnak kint a helye. Én nem tudnám elképzelni nélkülük az életemet, és furának tartom azokat, akik igen.

Van természetesen szerelmi szál is a könyvben, pici szerelmi háromszög beütéssel. De csak nagyon finoman, éppen csak jelen van, hogy ne vonja el a figyelmet Mirandáról és a nyomozásról. A múltból felbukkanó szerelem, Billy szerelme igazából sokkal hangsúlyosabb és elevenebb volt. A mellékszereplők nagyon mellékek voltak, még Miranda szerelme is. Olyan vázlatosak, fakók. Úgy éreztem, csak Miranda, Susan és Billy ragyog ki a történetből, a többiek tényleg csak statisztálnak nekik.

A vége picikét csalódás volt. Nagyon hamar lett vége. Miranda elbúcsúzik Billytől, és jelképesen elengedi a múltat azzal, hogy átnevezi a könyvesboltot. De nem derült ki, amiért a nyomozás során küzdött, hogy a tönk szélén álló üzletet megmentse, sikerült-e. Feltételezem, hogy igen, de nagyon kellett volna oda még egy epilógus.