Kelly Rimer: Kinek a lánya?

 

Elég nehéz erről a könyvről összeszedetten írni, mert több szereplő bőrébe is bele tudtam élni magam az eddigi élettapasztalatom okán. Az alaptörténet, a kényszerörökbeadás (nevezzük nevén: legalizált gyerekrablás) rettenetes és drámai, de maga a könyv kicsit cukormázas lett, a szereplők sorsa kicsit sziruposan, egymásra borulósan ért véget. A valóságban nagyon sokan lehettek hasonló cipőben, és azt gyanítom, a többségüknek nem volt boldog befejezés.

A történet középpontjában három nő áll: a 16 éves Lilly, akit a hetvenes években a családja bedugott egy anyaotthonba, és a feje felett döntve örökbe adták a gyermekét. A lánya, Sabina, aki 38 évesen tudja meg a (fél)igazságot a származásával kapcsolatban, és mivel maga is gyereket vár, ki akarja nyomozni a történetét, hogy tiszta lappal, nyugodt lélekkel várhassa a babáját. A harmadik nő pedig Megan, Sabina örökbefogadó anyja, aki sok-sok vetélés után veszi magához a kisbabát, de nagyon sötét titkokat rejteget.

Sabina terhessége az események katalizátora. Amikor boldogan újságolja a hírt a szüleinek, az anyja ahelyett, hogy vele örülne, halálra rémiszti azzal a nem túl kedves intelemmel, hogy attól, hogy most terhes, nem biztos, hogy gyereke is lesz. Első kézből tudom, mennyire rettenetes ilyet hallani, mert szóról-szóra ugyanezt vágta a fejemhez az egyik munkatársam, amikor elmondtam, hogy babát várok. Ekkor tudja meg, hogy az anyjának számos korai vetélése volt, és mivel megijed, hogy genetikai oka lehetett és az ő babája is veszélyben lehet, végül kibökik, hogy a genetikai örökségtől aztán nem kell tartani. Próbálja megérteni a szüleit. Csodás gyerekkora volt, de ahogy mereven elzárkóznak a kérdései elől, csak elszólásokból próbálja összerakni a képet, kezdi más szemmel nézni a szüleit: az apja a kedvessége mögé rejti zsarnok és manipulatív természetét, az anyja meghunyászkodó, nem mer, sőt, szinte retteg ellentmondani a férjének. Főleg az apja próbálja hálátlannak beállítani, mintha a jogos kíváncsisága merénylet lenne ellenük.

Lillyvel nem tudtam nem együttérezni. Éppcsak tizenhat éves, az élet dolgait illetően kicsit butácska, nem igazán tudja, hogy a gyerek a szextől van, hónapokig nem is jön rá, hogy gyereket vár. Rendületlen bizalommal várja az egyetemre ment fiúját, hogy megmenti az anyaotthonból. Sorra írja a leveleket, amik eleinte kozmetikázva, később egyre szemléletesebben írják le az anyaotthon borzalmait. Egyre erősebb a kapocs a babájával, hisz benne, hogy rendbejönnek a dolgok, de a reménye minden levéllel megfakul. Nem tud kapcsolatba lépni a külvilággal, nem fogadhat látogatókat. A nap minden percében azt szajkózzák nekik, hogy bűnösök, erkölcstelenek, nincs joguk a gyermekükhöz, nem is érdemlik meg őket, és a legjobb út a bűnbocsánathoz az lenne, ha lemondanának a gyerekekről arra érdemesebb, gazdagabb házaspárok javára. Ez csak kegyetlenkedés, hiszen valójában semmi beleszólásuk nincs: a kiskorú lányok helyett a szülők írják alá a papírokat, akik idősebbek, vagy ráveszik a hónapokig tartó agymosással, vagy egyszerűen begyógyszerezik őket és akkor iratják alá a lemondó nyilatkozatokat. Az ott dolgozók perverz örömmel kínozzák a lányokat. Kemény munkára fogják őket, szüléskor lekötözik a végtagjaikat, olyan kábító gyógyszert adnak nekik, amitől mozogni nem tudnak, de mindent éreznek, aztán fogóval rángatják ki belőlük a gyereket, miközben szapulják őket, hogy még szülni se képesek. Az arcukra párnát nyomnak, hogy egy pillanatra se láthassák meg a babájukat. Nem tudják, fiúk vagy lányok lettek, egészségesek-e, családba kerültek, vagy árvaházba. Az egyik bába mondja, milyen igazságtalan, amit a lányokkal csinálnak, amikor vannak gyerekek, akiket nem is fognak örökbeadni.

El se tudom képzelni azt a kétségbeesést, hogy a testedben növekszik a gyerek, és tudod, hogy csak ennyi jut az anyaságból, mert amint megszületik, elrabolják tőled. Amikor Lilly már beletörődött a sorsába, vagy sokkal inkább megértette, hogy az égvilágon semmit se tehet, arról ír, próbálja megjegyezni a babájának minden rúgását, moccanását, csuklását. Nem tudom, hogy tudott ezek után viszonylag boldog, kiegyensúlyozott életet élni. Nem vagyok biztos, hogy túlélném, ha elveszíteném a lányomat, ha abban a tudatban kellene élnem, hogy valaki más lányaként nő fel.

Megan és a férje becsülettel, szeretettel neveltél fel Sabinát, de nem tudtam őket igazán megkedvelni. Megannel még együttéreztem valamennyire. Nekem szerencsém volt, másodjára már ki tudtam hordani a babámat. Tudom, hogy én nem lettem volna képes 5-6-10 vetéléseket átélni és még mindig ragaszkodni a saját gyerekhez. Átérzem azt a félelmet, hogy mi van, ha nem lehet gyerekem és a férjem elhagy valakiért, akivel családot alapíthat. Bár nálunk a férjem 100 százalékosan mellettem állt, az ő családja felől finoman (majd egyre durvábban) megfogalmazott, határozott nyomás volt, hogy márpedig KELL a gyerek. Tőlük is megkaptam, hogy a terhesség örvendetes, de várjuk ki a végét, mert a múltkor is mi lett belőle. Sokan hajlamosak a nőt okolni, akkor is, ha orvosi okot nem találnak a vetélés mögött. Megan férje határozottan kitart mellette, a maga módján szereti is, de ha az érdeke úgy kívánja, nem rest a nő orra alá dörgölni, kinek a hibája, hogy nem lehet gyereke.

Megan nem akar örökbefogadni, ő saját gyereket akar. A meddőségét a nőiessége kudarcaként éli meg. Az örökbeadást feladásnak. Szociális munkásként dolgozik az anyaotthonban, ahol Lilly raboskodik, és ugyanúgy szenved, mint azok a lányok. Gyűlöli az igazságtalanságot, hogy a gyerek az ő életét helyretenné, a lányokét épp tönkreteszi. Gyűlöl egész nap terhes lányok körül lenni, amikor neki ez elérhetetlen álomnak tűnik. Ezt a részét nagyon is megértem. Amikor elvesztettem a kisbabámat, haragudtam az egész világra, haragudtam azokra, akiknek sóhajtásra összejött a baba, azokra meg végképp, akik nem is gyereket akartak, nem anyává akartak válni, csak meg akarták fogni a pasijukat, untak dolgozni és kényelmesebbnek láttak a GYED-et. Utáltam, hogy úgy éreztem, az én életem toporog, míg mások elhúznak mellettem. A terhesség miatt elvesztettem a munkámat, és néhány hét boldogság után ott voltam üresen, összetörve, munkanélkül. Azt kívántam, bár fizikailag fájna valami, hogy kézzelfoghatóbb legyen a fájdalmam. Úgy éreztem, valami ragadós dolog nő bennem és nem tudok tőle levegőhöz jutni. Persze beszélni nem lehet róla, megtörtént, el kell felejteni, nem is volt sose. A családtagjaim zöme így reagált, sőt, volt aki szerint kábé én hoztam a fejemre a bajt, mert minek olyan korán elmondani. És ez "csak" egyetlen gyermek elvesztése. Elképzelni se tudom, milyen lehet ezen sok-sok alkalommal átesni. Főleg, ha a férjem egyre nagyobb nyomás alá helyez.

Megan nem akarta más gyerekét nevelni még ezek után sem. Lillynek csak segíteni akart. Kis haladékot adni neki, hogy rendbehozza a dolgokat. Azzal nem számolt, hogy a férje a háta mögött manipulálta a történetet. Hogy direkt szerzett neki az anyaotthonban állást, arra várva, hogy egyszer megtörjön a jég és hazavigyen egy gyereket. A háta mögött lepapírozta a babát, mintha a vér szerinti gyerekük lenne, nem is örökbefogadott, és Megan megkapta az addig csak sejtett ultimátumot: eddig elnézte, hogy az ő hibájából nem lehet apa, mert a testi hibáiról nem tehet, de ha most a tudatos döntésével, azzal, hogy egy kiskorú riherongynak visszaadja a gyereket újból megfosztja az apaságtól, akkor elhagyja. Megan pedig mindennél jobban szerette és rettegte a férjét. A legkegyetlenebb dolgot tették így Lillyvel: reményt adtak neki, és kegyetlenül elvették tőle. Választhatták volna, hogy tartják a kapcsolatot, de nem. Szerintem Megan még később se akarta Sabinát. Szerető, de érzelmileg kicsit távolságtartó, "nem ölelkezős" anya volt. Dokumentálta Sabina egész gyerekkorát Lillynek, vagyis végig készült arra, hogy kiderüljön az igazság.

Sabina és Lilly találkozása és az epilógus kicsit valószerűtlenre sikerült. Amikor Lilly elmeséli, hogy sose felejtette el, minden nap gondolt rá, próbálta jogi úton visszaszerezni, kereste ügynökséggel, az nagyon megrázó volt. Bár nekem kicsit furcsa, miért az ügynökséghez ment, vagy miért nem járt sikerrel, ha egyszer tudta az örökbefogadók nevét? Kicsit mesebeli, hogy a történtek után is a gyerekkori szerelmével maradt, családot alapítottak, sikeres gazdaságot vezettek, és úgy általában sikeres, boldog életet éltek. Mintha csak azt akarta volna az író hangsúlyozni, mennyire helytelen volt elvenni a gyerekét, hiszen mennyire jól boldogult feleségként és anyaként alig egy-lét évvel később. Beleéltem magam az érzéseibe, hogy az anyjára a halálos ágyáig haragudott. Igazából sose értettem, hogy tudja egy szülő megfosztani a gyerekét a szülőségtől. Lilly anyjának szakajtónyi gyereke volt, mit szólt volna, ha például a szegénységére hivatkozva elvesznek tőle párat? Ahhoz senkinek nem lenne semmi joga, ő mégis úgy érezte, neki joga van elvenni a lánya gyerekét. Vagy arra gondolt, a gyerek visszafogja a lányát a jobb élet felé vezető úton? Neki is könnyebb lett volna 7 helyett négy gyerekkel, szóval hol is itt az igazság? Hogy tudja a saját unokáját valaki tehernek érezni, amitől meg kell szabadulni? Idegen valamiként gondolni rá? Lilly beszámolója szerint csak a szégyen miatt akarták elrejteni. Nehogy megtudják a szomszédok, a falubeliek.Mások véleménye miatti félelmükben tettek tönkre több életet.

Az epilógus nagyon hihetetlen. A miniszterelnők hivatalos bocsánatkérő ünnepségén ott van mindenki, a két anyja két oldalról fogja össze, sőt, a két anya még össze is ölelkezik. Ha szeretettel neveli fel, ha nem, nincs az az isten, hogy megöleljem azt, aki elvette a gyerekemet.

A Döglött akták sorozatban volt egy nagyon hasonló rész. A lányt ott is akarata ellenére vitték anyaotthonba. Annyi a különbség, hogy mellette a barátja sem állt ki, mint Lilly mellett. Az ő anyja is a szégyenre hivatkozva akarta elvenni a gyerekét. Nekem elég sírós rész volt, de akinek van hozzá kedve, szépen kiegészíti a könyvet a kényszerörökbeadás egy kevésbé boldog befejezésű változatával.

Döglött akták, s04 e16