Sarah Dessen: Figyelj rám!

Sarah Dessen könyveivel kicsit nehezen indult a kapcsolatom. Az Altatódal számomra nagy csalódás volt, egyáltalán nem tudtam a szereplővel azonosulni, sőt, együtt érezni sem. A problémái és a döntései idegenek voltak nekem. A Figyelj rám! sokkal jobban tetszett, úgyhogy adok még egy esélyt Dessen könyveinek.

Tulajdonképpen nem tudom, miért olyan nagy divat hányattatott sorsú tinikről írni. Nem mélyedtem bele, hogy korrekt arányokat mondhassak, de az utóbbi évekhez képest sok történet szól erőszak áldozatáról, anorexiásról, tini terhességről, lelki gondokkal küszködő gyerekekről, elhanyagolt, bántalmazott kamaszokról. Vagy azért, hogy a hasonló gondokkal küszködők tükörbe nézhessenek általuk, hogy lám, van kiút, a könyv szereplőjének is jobbra fordult a sorsa, vagy azért, hogy kicsit letörje a magukkal túl  nagyra levőket. Nagyon kicsinyes dolog részemről, és talán nem túl érett, felnőttes dolog, de halálra idegesítenek azok a kamaszok, akik állandóan az iskolai dolgozatok miatt panaszkodnak, hogy anyuka nemet mondott a hatodik meg kell venni könyvre (tudom, legalább könyvért hisztiznek), akik egymás szüleit irigylik, mert a másik apukája bezzeg megvette a hatodik könyvet. Tudom, hogy nem könnyű kamasznak lenni, de felnőttnek sem könnyebb. Aki mást hisz, az naiv, vagy hülye.

Annabel szeretne átlagos lenni, de nem nagyon sikerül neki. Az egyik nővére már a maga útját járja, a másik otthon lábadozik a súlyos anorexiájából. Az apja érzelmi analfabéta, az anyja pedig a gyerekein keresztül próbál önmegvalósodni. Az a tipikus szépségkirálynő anyuka, akiket a tévében mutogatnak. Mivel labilisak az idegei, Annabel nem meri elmondani neki, mennyire belefáradt a modellkedésbe.Nem meri elmondani a szörnyűségeket, amik történtek vele. Fél, hogy meg se hallanák. Ez a fajta hallgatagság nagyon zavart, nem tudtam elképzelni, hogy tarthatta magában. az ő korában én halkan duzzogós és  hangosan szenvedős típus voltam. Az iskolában mindenki ellene fordult, menő lányból hirtelen kiközösített lett- szerencséjére. Így találkozik Owennel. Hol voltak ezek a hallgatag, megfontolt, szenvedélyes srácok, amikor én  jártam gimibe? Nem mintha bármit számított volna, na de na. Owen hozzáállása a zenéhez egészen különleges. Az emberek szeretik a zenét, általában leragadnak egy stílusnál, van néhány kedvencük és ritkán lépnek ki a komfortzónájukból. Aki azt mondja, mindent szeret hallgatni, arról azt gondolom, nincs saját ízlése, biztonságos vizeken evez a társalgásban, nem mer állást foglalni vagy ellentmondani. Owen viszont a kereskedelmi rádiós popzenéken kívül tényleg mindent szeret. Noha én nem tudom zeneként elfogadni a csöpögő csap hangjából és zajokból összerakott dalokat, tetszik, hogy egy kamaszfiú úgy tud mélységekben gondolkodni, hogy nem menőzik vele, nem trendeskedik.
Szerettem Owen és Annabel kapcsolatát, főleg azt, hogy a könyv kétharmadáig szó nincs szerelemről vagy romantikáról. Köztük igazi barátság van, ami csak lassan alakul át romantikus kapcsolattá. Amikor ez megtörtént, nekem kicsit mélyrepülésbe kezdett a történet. Annabel kicsit összekuszálta a dolgait, én meg nehezen birkózom meg az önsorsrontó személyekkel. Amikor a testvérei mind előtárták az érzéseiket, a szülők arcába tolták a dolgaikat, Annabel pedig még mindig hallgatott, legszívesebben ráüvöltöttem volna, hogy HAHÓ CSAJ, ÉBRESZTŐ! Nem éreztem úgy, hogy a szülei megérdemlik a tapintatot, hogy ne "terhelje" őket a gondjaival. Sőt, szerettem volna, ha a sárga földig lehordja őket valaki, hogy basszus, nézzétek, mi történik a gyerekeitekkel, mossátok ki a csipát a szemetekből és lássatok végre! Amikor kiderült Annabel titka, nem éreztem katarzist. Hiányzott az a jelenet a könyvben, amikor bevallja a történteket, hiányoztak a reakciók, csak az előtte-utána képeket láthattuk. Nagyon sokat adott volna a történetnek. Annyira vártam a drámai csúcsot, a nagy biliborulást. Kicsit olyan szőnyeg alá söprős érzésem volt, és persze lehet, hogy így volt jó. Az emberek hajlamosak a fejüket a homokba dugni, a való életben lehet, hogy tényleg így is lett volna. Legyintenek egyet, azt mondják, ezentúl máshogy lesz, aztán megy minden ugyanúgy, ahogy addig is.
Összességében sokkal jobban tetszett az Altatódalnál. Nem kedvenc, vagy letehetetlen könyv, de azért határozottan jobb volt. Annabel titka fontos üzenetet hord, és kicsit ő a negatív példa, hogy nem szabad viselkedni ilyenkor. Az Easy- Egyszeregy jobb példával jár elöl.
Ami miatt mégis tudom ajánlani a könyvet, az Owen és Annabel ismerkedős párbeszédei a zenéről, a művészetről, hazugságról, a gondolatok kimondhatóságáról.