Helen Simonson: Pettigrew őrnagy utolsó csatája

Először egy figyeltem kívánságlistáján láttam ezt a könyvet. Átfutottam a fülszöveget, hmm, biztos jó, csinos a borító, így én is listára tettem. Aztán amikor véletlen nem üres pénztárcával mentem a könyvesboltba, a sok kellnekem könyv közül ezt tettem a kosaramba. Nem bántam meg, hogy elolvastam, sem azt, hogy megvettem, de másra számítottam.

Az első meglepetés a szereplők kora volt. A fülszöveg csak két özvegyről beszél, én meg elképzeltem a negyvenes, max ötvenes szereplőket, ehelyett kicsit idősebbek voltak. Nagyon furcsa volt nekem, hogy nagymama korú emberek romantikus kapcsolatáról olvasok. Nem mintha nem lehetne idősen is románc az ember életében (a férjem nyolcvanakárhány éves nagyapjának barátnője van), de óhatatlanul a nagymamámat képzeltem a történetbe, bár jobban belegondolva, sok gondját megoldaná egy alapos szívtiprás.

Amikor elmúlt a kezdeti meglepetés, egész jókat vidultam azon, hogy bár Ernest Pettigrew tapasztalt, komoly ember, Mrs. Ali közelében úgy izgul, mint egy szűz fiú az első randi előtt. Jujj, most megfogjam-e a kezét, most mit mondjak, nem korai elhívni valahova? Aranyos.

A könyv azért sokkal komolyabb egy kedves idős pár szerelmi történeténél. Bár az is fontos, hogy bármely életkorban jogunk van szerelmesnek lenni, az írónő megmutatja a tökéletes kisvárosok képmutatását, a bevándorlók látszólagos befogadását, a kulturális különbségekből akadó vicces és sértő félreértéseket, a lappangó idegengyűlöletet, a generációk közti különbséget, az arisztokrácia és a régi értékek elsorvadását, és kicsit az álszentséget is.

Mrs Ali ugyanis pakisztáni származású. Bár ő már Angliában született, vele és a családjával úgy bánnak, mintha azt is nehezen hinnék el, hogy beszélik a nyelvet. Cuki fricska, hogy az őrnagy megjegyzi, szebben beszél, mint sok városbeli tősgyökeres angol. Nyugat-európai szemmel nagyon nehéz megérteni Mrs Ali családját. Mivel özvegy és nincs gyereke, a férje családja elvárja (nem kéri, követeli), hogy a családi vállalkozásáról mondjon le az unokaöccse javára, adja fel az életét, költözzön a rokonokhoz és legyen a házicselédjük. Felháborító, amikor kiderül, ez azt jelenti, hogy ha átmegy hozzá egy barátja, nem lehet egyedül vele, nem mehet el hazulról, amikor akar, és még azt is megszabják neki, járhat-e könyvtárba, vagy nem, sőt, ellenőrzik az olvasmányait is. A mi szemünkben ez kész röhej, mégis tudjuk, hogy bizonyos társadalmakban Mrs. Alit még irigyelnék is.

A történetben több szerelmi szál is fut párhuzamosan. Mrs. Ali unokaöccse, a kissé vallási fanatikus Abdul Wahid gyötrődik, amikor feltűnik a színen a volt szerelme, akitől gyereke van. A nő és a kisfiú csak az erkölcsi gyengeségére emlékezteti, vívódik a felelősségvállalás és a vallási tisztaság között. Szerintem csak egy gyáva papírfütyi. Igazából elég kevés igaz jellem van a könyvben. Az őrnagy fia, Roger nem a tisztességes, egyenes ember mintapéldánya. Végtelenül sznob és kivagyi, aki csak akkor tiszteli a gyökereit. Randizgat egy Sandy nevű nővel, de hiába szereti a lányt, nagyon önző vele szemben.
A könyv egyik zseniális húzása a környezet. Angliai kisváros, ahol golfklub van, mindenféle nőegyletek, a tiszteletes felesége lelkiismeretesen látogatja a lakókat, ha valakinek meghal a házastársa, gyászlátogatásokat szerveznek és ételt visznek. A dolog szépséghibája, hogy azért látogatnak, hogy kukkoljanak és a tiszteletes felesége sakkban tartja a többieket. Olyan ez a város, mint a Szívek szállodájából Stars Hollow, csak az emberek nem szeretetből másznak bele az életedbe. Úgy tesznek, mintha befogadnák a más nemzetiségbe tartozó embereket, mintha nem néznék le az újgazdagokat, mintha nem lennének sznobok és elitisták, mintha segítőkészek és jó felebarátok lennének. Pedig lópikulát azok. Olvasás közben, amikor a történetre figyeltem és nem arra, hogy a jellemek eltúlzása a képmutató társadalom kifigurázása, hatalmasakat mérgelődtem.
Szerencsére a főszereplők sem tökéletesek. Két normális egy kupac hülye között kissé furcsa lett volna. Az őrnagy a lelke mélyén csöppnyit kicsinyes: amikor a testvére meghal, szinte csak arra a puskára tud gondolni, amit apjuk halálakor nem ő kapott. Ugyanakkor lenézi az öccse családját, akik a fegyvert el akarják adni, hogy a pénzt magukra költsék. Akkor is kétszínű kicsit, amikor visszaemlékszik rá, mekkorákat szeretkezett a feleségével amikor udvarolt neki, ugyanakkor megveti a gondolatot, hogy a fia szexel a barátnőjével a házasság előtt. Az ő családjában nem eshet akkora szégyen, hogy házasságon kívül gyermek születik, de Abdul Wahibnak örömmel kellene fogadnia a nyakába pottyant gyermeket. Mellesleg náluk azért nem születnek zabigyerekek, mert időben gondoskodnak róluk, ahogy Roger tette.
Az utolsó 10 oldal kivételével Rogert meg tudtam fojtani egy kiskanál vízben. A szereplők többségét nem kedveltem, vagy egyenesen utáltam. A történet vége azért tetszik, mert elég valósnak tűnik. Összejönnek a szereplők, de szó nincs olyasmiről, hogy hirtelen a pakisztániak és az angolok elkezdenek összejárni, hogy a pakisztániak felveszik a nyugat-európai társadalmi normákat és létrehoznak valami nevetséges utópiát. A szerelem sok problémára gyógyír, de nem old meg mindent. Jó volt, de összességében szerintem 10-20 évvel idősebb fejjel, amikor már aktuálisabbnak érzem a problémát, jobban tetszett volna. Persze így is ki lehet hámozni belőle sok tanulságot.