George R. R. Martin: Trónok harca (Tűz és Jég dala 1.)

Nehéz helyzetben vagyok, hiszen a Trónok harca valóságos sztár a könyvek között. Kicsit olyan, mint a Harry Potter: illik szeretni, de ha gondunk van vele, jobb hallgatni. Nem vitatom, hogy ez egy remek történet, de nekem nem lett kedvenc, nem éreztem katarzist az olvasása közben. Mondom ezt úgy, hogy folytatom a sorozatot, csak az első kötet alapján nem ez lesz életem korszakalkotó sorozata.

Már régóta tologattam ezt a könyvet (hány bejegyzést kezdtem így...), de a lökést az adta meg, hogy a 2015 könyves kihíváshoz egy ötszáz oldalt meghaladó terjedelmű olvasmányt kellett keresnem. Az idei könyveim pedig néhány oldallal mindig kevesebbek voltak.

Mióta ez a regényfolyam, és a belőle készült sorozat ilyen felkapott lett, még az is ismeri a történet alapjait, aki nem akarja. Sok apró részletet tudtam, hogy a fele meghal, ne kedveljek senkit, de egyébként hű meg há. Lehet velem van a baj, de az ebben a kötetben elhunytakat nem tudtam annyira sajnálni. Mivel elég sok szálon fut a történet, hiába kidolgozott mindenkinek a háttere, nekem mégsem sikerült olyannyira megkedvelnem őket, hogy hiányozna bármelyikük is. Kivéve Tyrion Lannister, de valamiért a törpe karakterekkel elfogult vagyok mióta megismertem Toulouse-Lautrec-et. Ez persze elég felszínes dolog, mert a magasság nincs összefüggésben a kedvelhetőséggel, de ez van. Szerencsére az Ördögfióka karaktere annyira élő lett, hogy őt amúgy is kedvelném.

Ha valaki barlangban lakott volna, és semmilyen infó nem jutott volna el hozzá a könyvből, az alaptörténet a következő: A királyságot nagy nemesi családok uralják, az élükön pedig a király áll. aki maga szerezte a trónját. A hatalma kicsit ingatag, a letaszított uralkodócsalád leszármazottjai, a felesége, a fia, és még néhányan szívesen ülnének a helyén. Nem nehéz kitalálni, hogy az eseményeket a király halála hozza mozgásba.
Kicsikét nehezen tudtam megjegyezni a rengeteg nevet, ki kinek a kicsodája, egy idő után ezért inkább a főszereplőkre összpontosítottam. Bár a történet tetszett, kicsit nehézkesnek éreztem. Túl hosszú, túl dagályos. Néha kicsikét túlírtnak találtam a részleteket, mintha csak azért lennének benne, hogy lassabban haladjon a történet.
Voltatok úgy, hogy néhány szereplő annyira semleges, hogy már-már ellenszenvesek? Se hús, se hal alakok, akiknek a döntéseivel sehogy nem tudtok azonosulni, tök mindegy, ott vannak-e a színen vagy nincsenek. Catelyne és Sansa Stark nekem ilyen. Sőt, Sansa az a karakter, akit nem is bánnék, ha kiírnának. Tudom, még gyerek. De a szereplők itt mind fiatalok, a felnőttek is alig negyven évesek. Itt 13-16 évesen felnőttnek számítanak, úgyhogy nyugodtan utálhatok egy tizenegy éves szereplőt, ugye? Furcsa, de ellenszenvesebb, mint Jeoffrey. Ő ugye eleve visszataszító, gonosz karakternek lett szánva, Sansa viszont egyszerűen töketlen és ostoba.
Szóval jó volt, tetszett, folytatom, de eddig nem tett rám túl mély benyomást. Nem abban az értelemben, hogy egy hét múlva a szereplők nevére sem fogok emlékezni, csak ez a könyv nekem nem az igazi.

Mert ebben tuti nincs spoiler :)