Rachel Gibson: Ments meg!

Elhatároztam, hogy egy darabig csak a 2015-ös könyves kihívásra olvasok, mert az izgalmasabb és a szódával elmegy kategóriák elfogytak, és félek, hogy a nyögvenyelősebbekkel kicsúszom az időből. Befejeztem a Trónok harcát, az aktuális olvasmányaimmal pedig elég nehezen haladok. A kezdődő olvasási válságra pedig nincs jobb gyógyír egy könnyű kis limonádénál. Mondhatni, Rachel Gibson könyve megmentett. 

A történet annyira nem gagyi mint amire számíthatnánk a borító alapján, bár tény, hogy elég figyelemfelkeltőre sikerült: nekem jojózik tőle a szemem, mint amikor az Űrgolyhók című filmben átváltanak elképzelhetetlen sebességbe. 

Sadie évekkel korábban maga mögött hagyta a texasi kisvárost, ahol szülei kései gyermekeként özvegy apja egyedül nevelte. Sose kerültek igazán közel egymáshoz, a lány mindig úgy érezte, az ő helye a farm, a marhák és a lovak után jön, és mivel fütyi nélkül született, ezen nem is tud változtatni. Unja, hogy mindenki szánakozik rajta, mert vénlány maradt és nincs egy oviscsoportnyi gyereke, mint a (javarészt már elvált) kortársainak. Unja, hogy azt gondolják róla, 33 évesen kifutott az időből.

Vince leszerelt SEAL katona (SEAL, el ne felejtsd, de ha mégis kimegy a fejedből, tíz oldalanként az eszedbe juttatja, de erről később), aki kisvállalkozások felvirágoztatásával és eladásával foglalkozik. Átvette a nagynénje benzinkútját, de nincsenek nagy céljai, csak tengeti az életét. 

Egyedülálló férfinak lenni Lovett városában olyan, mint dinamittal pecázni: akkor is ragadnak rád a nők, ha nem akarod. Apát keresnek a gyerekeiknek, egy cuki fiút, kerek segget egy szoros farmerban. Úgy, mint bárhol máshol, csak sokkal erőszakosabban. A gond ott kezdődik, ha valaki csak rövid, laza kapcsolatot szeretne. Sadie azt gondolja, csak egy hétvégére utazik a városba, a férfi is csak szórakozni vágyik. Milyen egyszerű. Sok romantikus regény szól arról, hogy a dugócimborák, szexpajtik, egyéjszakásnak szánt kalandokból holtunkiglan kapcsolat lesz. Például a Gyönyörű rohadék, Gyönyörű idegen, Elcsábítani Hamupipőkét, A fájdalom gyönyöre, csak hogy néhányat említsek. A kapcsolat alakulása hisztimentes, az erotikus részek kellemesek, nem túl naturálisak, nem pornósak. nincs is benne olyan sok, hogy a történet rovására menjen. Vannak olyan könyvek, ahol tíz oldal kufircra jut három oldal történet, szerencsére itt arányosan lett felosztva. 

Szeretem, ha az alaptörténeten kívül, amit a borító és a fülszöveg, a műfaji besorolás hatására várunk, kapunk egy kicsi pluszt. A regényben ez a kicsi többlet a szülő és gyerek közti viszony. Sadie akkor érkezik a családba, amikor már lemondtak arról, hogy valaha gyerekeik legyenek. Ezt értsd így: túlságosan megcsontosodott a személyiségük ahhoz, hogy akár egy gyerekhez is alkalmazkodni tudjanak. Nem ezt mondom ezzel, hogy aki idősebb korban lesz szülő, automatikusan merev lesz, és nem tud mit kezdeni a gyerekekkel. Sadie apja viszont, miután a felesége meghal, rideg szeretettel neveli a lányát. Nem elutasító, egyszerűen nem tudnak egymásra hangolódni. Apró kis elutasítások, pici félmondatok, kihagyott ünnepségek sora, az, hogy látszólag nem is érdekelte, hogy elköltözött a lánya, nem kereste, mind azt az érzést keltették a lányban, hogy nem fontos. Ez a konfliktus feloldódik.

Vince tízéves volt, amikor elhagyta az apja, huszonöt évvel később keresi fel, akkor sem érdekli semmi, csak a saját bizonyítványát magyarázza. A férfi hajlott volna rá, hogy meghallgassa, de amikor a húgáról és annak kisfiáról (akiről apuka mondjuk lehet nem is tudott) egyáltalán nem érdeklődött, faképnél hagyta. Nem a spermaadományozástól lesz valaki apa. Mélységesen egyetértek a férfi döntésével, és az igazat megvallva, és nem lettem volna még ennyire sem belátó, a helyében esélyt sem adtam volna. Nem lehet huszonöt évet kimagyarázni, ennyi idő után nincs joga hozzá.

Vince húga, Autumn egyedül nevelte a kisfiát, miután a szerelme megijedt a felelősségtől és inkább a sportkarriert választotta. Sam viszont belátta a hibáit, észhez tért, és kész jóvátenni a mulasztásait.

Ezek az apaszerepek (Sadie-ét leszámítva) nem voltak hangsúlyosak a könyvben, de talán mert láttam ilyen szituációt közelebbről, és érzékenyebb vagyok a témára, nekem feltűntek, és jól esett olvasni.

Ami egyedül nem tetszett a könyvben, az a szájbarágás és a felesleges részletek kombinációja. Molyon éppen egy meddő vitába keveredtem, hogy mikor van helye a nyomatékosításnak, és az ismétlés mikor az olvasó hülyének nézése. És milyen vicces az élet, pont egy ilyen könyvet kezdtem olvasni. LEírja egyszer, hogy SEAL ügynök, trauma érte. Leírja később, hogy meghalt a barátja, aztán harmadszorra egy poszt-traumás rémálomnál megtudjuk, hogy történt, egy másodiknál a lány előtt is világos lesz a helyzet. Ezt a kettőt nyugodtan össze lehetett volna vonni, mert ha mi már tudjuk, amit a lány nem, nem izgulunk annyira. Ez nem olyan, mint a horrorfilmekben, amikor látjuk a gyilkost a hősnő háta mögött, és az az izgalom forrása, hogy a lánnyal mi történik. Nekünk olvasóként a lánnyal együtt kellene megtudnunk a történteket, hogy fokozódjon a feszültség. Itt meg nesze nekem, kipukkasztották a lufimat. Elhiszem, hogy a férfinek katonai múltja van. Nem kell felsorolni az összes általa ismert és használt fegyver és katonai jármű típusát. Nem értek az állattenyésztéshez, de a történet megállja a helyét a nemesítési program azonosítószáma nélkül is. Egy villanásnyi időre feltűnő kocsira elég rámondani a típusát, nem érdekel a motor típusa. Az ismétlés akkor állja meg a helyét, ha nem szembetűnő, amikor egy később kifejtésre kerülő bonyodalomra utal előre, apró morzsákat elhintve. Felesleges minden mozzanatot ahhoz hasonlítani, hogy milyen volt a seregben. Nem csak a fontos jeleneteknél utal rá, amikor csak hozzá tudja kötni az aktuális cselekvéshez, megemlíti. Vince-nek kellene néhány kilométert gyalogolnia, amihez nincs kedve, de persze a seregben az ilyen meg olyan fegyverrel és a málhazsákkal a sivatagban ment ő többet is. Felesleges, uncsi. Ugyanúgy Sadie körül is sok az ismétlés: mindenki a halott, szépségkirálynő anyjával méri össze, aki maga volt a megtestesült báj és kellem. Elhiszem, hogy alá akarja támasztani, hogy miért menekült el a városból és az apja mellett miért érzi magát kicsit alsóbbrendűnek (mert nem tudott felnőni a csodás anyja emlékéhez), de a kevesebb sokszor több. Nem kell leerőltetni a torkunkon, felfogjuk anélkül is, megértjük az összefüggéseket.

A könyv humora azért feledtette ezt a bosszantó dolgot. Az érzelmileg bizonytalan részek (az utolsó beszélgetés az apjával, és a búcsú, a kötelező összeveszés Vince-szel) meghatóra sikerültek, de nem olyan hálivúdisan, hanem szépen, finoman. Van az a furcsa érzés, biztos ismeritek, amikor egy kis csomó van a mellkasotokban, és égetően-csiklandóan végigszalad a torkotokon, ott megszorul és könnyeket csal a szemetekben. Mint egy izgalomcsuklás, ami nem tud kitörni. Nem szeretem ezt az érzést, fáj, és bent szorul a levegő egy pillanatra a tüdőmben. Szeretem viszont azokat a könyveket, amik előcsalják belőlem ezt a fura kis gombócot. Ilyet éreztem az Angyali csókban, amikor Cassandra emlékdobozt készít a fiának, mert tudja, hogy nem látja majd felnőni. Amikor Lou Will búcsúlevelét olvassa, amikor Mary először megnyílik Rhage-nek a Síron túli szeretőben, vagy az Egy könyvmoly regényes életének utolsó harmada. Nem csak a szomorú részek okozzák, csak ezek jobban belém vésődtek. Ilyenkor érzem, hogy a könyv és köztem van valamilyen kapcsolat. Fizikailag is megérint. Mindegy, hogy komoly könyv, mély mondanivalóval, vagy csak egy könnyed, délutáni csajos könyv. Ha találok benne egy ilyen "csuklasztó", torokszorító részt, akkor az már nem lehet rossz könyv.

Texas sárga rózsája