Először a borító fogott meg, aztán olvastam néhány értékelést, és néhányan, akiknek adok az ízlésére, jó véleménnyel voltak róla. Így amikor eladásra kínálta egy moly, nem sokáig tétlenkedtem és ez lett az idei első vásárlásom. Az egyik idei célom a saját könyvek olvasottságát 80 százalékra tornászni (most 74-75 között mozog), ezért igyekszem az olvasmányaimat a polcomról válogatni. Ez valószínűleg szélmalomharc lesz, ha nem állok le egy időre a vásárlással.
Szeretem a több szálon futó történeteket, különösen, ha keretes szerkezete van. Szeretem a mágikus realizmust is, a mindennapi apró csodákat, amiket beállítottságunk függvényében érdekes véletlennek is láthatunk. Ez a könyv pedig pont ilyen.
Anthony menyasszonya a hetvenes években az esküvőjük napján halt meg. Aznap Anthony elvesztette a lánytól kapott medált, aminek az örök szerelmüket kellene szimbolizálnia. Belerokkant a gyászba, és a fejébe vette, hogy csak attól lenne jobban, és nyugodhatna Therese békében, ha megtalálná a medált. Azt nem, de sokezer elvesztett tárgyat, csecsebecsét, limlomot megtalált. Ezeket kényszeresen felcímkézte, próbálta megtalálni a tulajdonosukat, és novellákat költött a tárgyakról és elvesztésükról.
Eunice története szintén a hetvenes években kezdődik. Egy kis kiadónál kezd dolgozni, és első látásra beleszeret a főnökébe. Hiába nincs szemernyi esélye se, a lány nem tágít, és az egész életét alárendeli ennek a plátói barátságnak. Egyszerre szép és szomorú és talán kicsit szánalmas is. A való világban kevesen vannak, akik egy visszautasítás után ennyire sutba dobnák a saját életüket, csak hogy a vágyott férfi közelében legyenek. Úgy voltam vele olvasás közben, te buta tyúk, a barátja maradhatsz akkor is, ha éled kicsit az életed!
Kettejük, Eunice és Ász kapcsolatában fontos szerepe van a férfi kutyáinak, az együtt megnézett filmeknek, tetszett a sok utalás és kikacsintás, ahogy néhány film mozzanatát ráhúzták a saját életükre. A kedvencem, amikor Ász anyukája félrevonja a fiát, hogy látta a Philadelphia című filmet, és nem akar beleszólni az életébe, de vigyázzon, nehogy úgy járjon, mint az a jóravaló Tom Hanks, az anyja halála után pedig Ász arra gondol, bárcsak láthatta volna a Madárfészket, ami sokkal vidámabb oldalát ragadja meg a homoszexualitásnak.
Anthony és Therese dala
A harmadik történetszál a jelen. Anthony halála (öngyilkossága?) után mindenét a kissé megkeseredett házvezetőnőjére, Laurára hagyta, beleértve az elveszett tárgyakat. Csak annyit két, tartsa továbbra is rendben a Therese-nek ültetett rózsakertet, barátkozzon össze a szomszéd Down kórós lánnyal, Napsugárral, és ha lehet, próbálja visszajuttatni a dolgokat a tulajdonosához. Laura fiatalon ment férjhez, nehogy meg kelljen mérettetnie magát az életben, és rossz párt választott. Eljutott ugyan az önismeretben addig, hogy ezt belássa, hogy többre érdemes, és elhagyta a férjét, ám utána nem előre haladt, csak toporgott.
Az értékeléseket olvasva Laura sokaknak nem volt szimpatikus, mert elég sokat nyavalyog és őszintén szólva, kissé önsorsrontó figura, aki képes a saját vackába piszkítani amikor remekül mennek a dolgai, csak mert nem hiszi el, hogy megérdemli. A vége felé, amikor már tényleg hajmeresztően ostoba, már nekem is sok volt, de azért megértettem, mert én is sokat küzdöttem a kisebbrendűségi komplexusaimmal, a vélt vagy valós hiányosságaimmal.
Nagyon tetszettek az elveszett tárgyak történetei. Némelyik vidám, néhány szomorú, volt, amelyik lezárást se kapott. Érdekesnek tartottam, hogy a végén kiderült, legalábbis az olvasónak, hogy a történetek igazak voltak. Nem csak Napsugár érezte meg a dolgok történetét, hanem Anthony is.
A végén persze megkerül a medál (az olvasó a legelejétől tudja, hogy van, ha figyelt), összeérnek a történetszálak, Laura megtalálja a helyét és a szerelmet, és Therese is békében nyugodhat. A könyv maga pedig olyan, mint a Lencsilány dal. Az utolsó oldalon Laura leül megírni az elveszett tárgyak és Anthony történetét, papírra vetve a könyv első mondatait. Körbe-körbe lehetne olvasni, ahogy a Lencsilány dalnak sincs vége.
Összességében keserédes a könyv. A legtöbb szereplő élete csak árnyéka annak, ami lehetett volna. Sokuk küzd a gyásszal, veszteséggel, elszalasztott alkalmak felett érzett megbánással, bűntudattal, ki nem fejezett érzésekkel. Nekem kifejezetten tetszett, de lehet, hogy jobb két vidám könyv között olvasni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése