Mielőtt belevágtam a könyvbe, olvastam róla kritikákat a Molyon. Két elborult elme adok-kapok, vérre menő játszmája. Ennyiből már sejtettem, hogy nem lesz olyan egyszerű a történet. Ahhoz képest viszont nem kaptam meg a két elborult elmémet, csak egy, nagyon aljas szociopata nőt és egy gerinctelen, egyéniség nélküli pasit.
A váltott nézőpont tetszett, nem gondoltam volna, hogy a szereplők úgy is lóvá tudják tenni az olvasót, hogy végig belelátunk a fejükbe, vagy legalábbis azt hisszük, hogy abba.
Adott egy nő, aki gyerekkora óta a vélt sérelmei ellen vértezi fel magát, mert őt senki nem szereti, senki nem saját magáért szereti. Igaz ugyan, hogy soha nem adja saját magát, sőt, olyan nincs is, hogy saját maga, csak végtelen sok Amy-álarc és Amy-jelmez amit mások (vélt) elvárása alapján visel. Ha pedig valaki az álarc mögé lát, megpillantja a Tökéletlen Amy-t, vagy ha nem bánik Amy-vel úgy, ahogy Tökéletes Amy megérdemli... akkor annak büntetés jár.
Adott egy férfi, aki elnyomó apuka és határozatlan anyuka családi köréből nem tud ép személyiséggel kijönni. Nick-nek talán van személyisége, de nem meri felvállalni: túl jóképű vagyok, tuti azt hiszik, öntelt hólyag vagyok, apu megvetette a nőket: nekem nagyon kedvesnek kell lennem, érzékeny lélek vagyok: nem láthatja meg senki. Nick is álarcot visel, de neki csak egy van: jófej, vicces Nick, a new york-i vidéki srác.
Összekerül két ember, aki nem adja önmagát, de szép pár, összeillenek az álarcaik, miért ne lenne mesébe illő életük. Ahogy lefoszlik a cukormáz, Nick már nem vicces és jófej, Amy pedig kimutatja a foga fehérjét: őt nem lehet félreállítani, parkolópályára tenni, nem. Neki kell irányítania a szálakat, ő bábmester akar lenni, mindenkinél okosabb, ügyesebb, körmönfontabb, akit mindenki szeret, akit mindenki tökéletesnek lát.
Amy-nek nincsenek érzései, kivéve, hogy mindenkit gyűlöl, amiért a. nem úgy viselkednek, ahogy elvárja, b. nem annak látják, aminek mutatni szeretné magát, illetve szereti magát. Istenkomplexusos, exhibicionista, megalomán, de tökéletes kaméleon.
Nick szerintem igazi palimadár: fogalma sincs arról, hogy baj van, amíg a fejéig nem ér a szar. Azt hiszi, labdába rúghat a játékban, hogy van bármi esélye, hogy változtatni tud, hogy alakíthatja az eseményeket. Majdnem sikerül is. De csak majdnem. Amikor már csak egy nap választja el a vélt győzelemtől, három pici szóval elszúr mindent. A könyvben nincs leírva a történet vége, de Amy szavai nem hagynak semmi kétséget az olvasóban, mi lesz a lezárás: "Már nincs mit hozzátennem. Csak azt akartam, hogy mindenképpen enyém legyen az utolsó szó. Szerintem kiérdemeltem."
A könyv stílusa nagyon tetszett, fifikásan körmönfont történetmesélés, jó érzékkel adagolt feszültség, jó helyen voltak a csavarok is. Volt ugyan néhány dolog, ami nekem nem volt a helyén. Amikor összeül a keresőcsapat, az önkéntesek, akkor a harmincnégy éves férfi azt mondja egy kupac negyvenes nőre, hogy az anyja barátnői, holott gyakorlatilag az ő kortársai. Máskor úgy állítja be, hogy az anyja barátnői már unokástól jönnek, kiskamasz unokákkal. Amy-ről szinte végig úgy beszélnek, hogy fiatal, sugárzó lány, holott már ő is harminckilenc. Persze miért is ne lehetne egy majd' negyven éves nő a főszereplő, de az egész leírás, verbális körülrajongás, a friss, fitt szülők izgágasága (holott, ha Amy a nyolcadik gyerek, sok próbálkozás után, legalább hetven évesek). Az egész furcsa volt nekem az életkorokkal. Amy viselkedése nekem ennek tükrében, legalábbis ami az indítékai illeti túl gyerekesek voltak.
Utáltam a szereplőket, mindet. Talán egyedül Go volt valamelyest szimpatikus, de neki is túl sok lelki defektje volt ahhoz, hogy megkedveljem: viszont a történet brilliáns és ritkán látni/hallani/olvasni ilyen intelligensen fifikás aljasságot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése