Talán a hangulatos a legjobb szó rá. A könyv feléig, kétharmadáig könnyed, ide-oda ugrálós. Clare fiatal, naiv, bízik a jövőben, Henry pedig még mázlista aranyifjú, aki retteg ugyan a képességétől, de elhiszi, hogy normális tud lenni. Vagy valami olyasmi.
Nekem nagyon sokban a Doctor Who sorozat jutott eszembe. Adott az örökéletű időutazó és a belevaló felesége, akik visszafelé haladnak az időben: amikor a férfi először találkozik a nővel, a feleség számára az az utolsó, soha nincsenek igazán együtt.
Clare és Henry kapcsolata kicsit olyan, mint két egymás felé haladó vonat, akik egy darabig közösen várakoznak az állomáson. Évekig közelednek egymáshoz, van néhány jó évük együtt, aztán néhány gyötrelmes, amikor már sejtik, hogy nem jönnek ki jól a dolgokból, de minden sejtjükkel ragaszkodnak ahhoz, hogy valahogy fixálni tudják az életüket, majd lassan a semmibe veszve távolodnak.
Borzalmas lehet előre tudni a saját halálunk idejét, módját, előkészíteni a családot a veszteségre, próbálni nem elrontani a maradék időt a sajnálkozással. Hogy nem lehet megváltoztatni semmit, hiába ugrál az időben, minden tőle függetlenül valósul meg.
Hangulatos, elgondolkodtató. Főleg azon töprengek, ha normálisan találkoznak, akkor is szerelmesek lettek volna egymásba? Vajon igazi az érzésük, vagy ez is rajtuk kívül álló dolog volt? Egy kislánynak azt mondják, te leszel a feleségem, a férfinek azt mondja a nő: hé, meglátogattál a jövőben, el fogsz venni... Kicsit olyan, mint amit az Amelie csodálatos életében mondanak: a szerelem receptje egyszerű, csak el kell hitetni két emberrel, hogy tetszenek egymásnak. Kicsit ilyennek érzem a történetet.
Voltak benne elég borzasztó részek, főleg a végén, amikor a gyereken ügyködnek, amikor Henry megsérül. Hiába az az utolsó fejezet, ami kicsi vigaszt kellene, hogy nyújtson, számomra nincs boldog befejezés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése