A könyv több komoly témát is boncolgat. No 18 éves, hajléktalan, soha nem volt igazi családja. Az anyját szinte gyerekként többen megerőszakolták, nem tudni, ki az apa, akarata ellenére kellett megszülnie és felnevelnie a gyereket. Legalábbis amíg a gyámügy el nem vette tőle. No ezek után nem tudott beilleszkedni, nem végezte el az iskolát, a rendszerből való kikerülése óta az utcán él.
Lou 13 éves, félig-meddig zseni, két osztályt ugrott, de nem érti igazán a környező embereket, teljesen el van veszve a fejében. A szülei lassan öt éve nem törődnek vele, mióta bölcsőhalálban meghalt a kishúga.
Lucas 17 éves, okos, kedves srác. Az apja lelépett, az anyja elköltözött a pasijához, a szüleiből csak csekkeket lát. Nem érdekli az iskola, már kétszer megbukott.
Három meg nem értett fiatal, család nélkül, nagyon különböző háttérrel. Az írónő görbe tükröt tart különböző családmodellek elé, de próbálja hangsúlyozni Lucas szájába adva a szavakat, hogy a gyerek-szülő kapcsolat bonyolult, de biztos minden szülő szereti a gyerekét. Személy szerint mind a három szülőpárra mérges vagyok. No anyjára azért, mert ha már elbukta az abortuszt, ha már megszülte a gyereket, de rá se tudott nézni, csak bántotta, akkor örökbe kellett volna adni. Ha már kisgyerek korában olyan szülőkhöz kerül, akik valóban akarták, akkor sokkal jobb élete lett volna.
Mérges voltam Lou szüleire, mert az valóban tragédia, ha meghal valakinek a gyereke, és adja az ég, hogy ne kelljen ezt átélnem, de ha valakinek van másik gyereke, akiről gondoskodnia kéne, akkor kutya kötelessége valamennyire összekapnia magát. Lou különleges igényű gyerek, aki a legfogékonyabb életkorában maradt magára. Nagyon szomorú volt az a rész, ahol visszaemlékszik rá, hogy elesett a biciklijével, lehorzsolta a térdét és akármennyire sírt, az anyja rá se nézett. Mérges voltam, mert a lánya kedvéért nem volt képes összeszedni magát, de amikor befogadják No-t, akkor megváltozik. Egy idegen miatt változik meg. Talán úgy érzi, hogy egy olyan ember, akinek az egész élete tragédia, megérti az övét.
Lucas szüleire pedig azért haragudtam, mert szerintem semmiképp nem lehet magára hagyni egy gyereket. Csak a pénz senkiből nem nevel embert.
Lou szemén látjuk a történetet, az ő naiv szemüvegén át, félszavakból, elejtett mondatokból tudjuk meg azt, amit ő lát, de nem ért. Hogy Lucas miért mérges No-ra, akinek az éjszakai műszakok után tele van a zsebe pénzzel, hogy miért kell annyit innia.
Lou egészen fura. Néha azt gondoltam, azért akart No-nak segíteni, mert neki nem segített senki, hogy végre egyszer úgy érezze ő irányít, van beleszólása a dolgokba, hogy változtat a világ forgásán. A kis herceges rókás hasonlat nagyon találó. Igazából olvasás közben az jutott eszembe, hogy egyszer összeszedtünk egy kutyát. Néhány hétig nálunk volt, úgy tűnt, elfogadott minket, aztán egyik hajnalra elszökött. No is ilyen. Hiába akarnak neki segíteni, nem nyílik meg igazán. Megijedt attól, hogy jól mennek a dolgai, nem mer szólni a munkahely miatt, inkább magába fordul, de nem bír el a problémáival. Mintha hiányozna neki, hogy kicsússzon a lába alól a talaj, mert csak abban a közegben érzi magát ismerősnek, csak azt ismeri. A végén nagyon haragudtam rá, hogy képes lett volna Lou-t is magával rántani, aki olyan hülye, hogy vállalta volna dacból, plátói szerelemből hajléktalanná válni, megszökni.
Néha nagyon nem szerettem Lou-t: olykor úgy tűnik, mindenkinél okosabbnak érzi magát, hogy csak azért segít No-nak, hogy nagynak érezze magát. Újra és újra figyelmeztetnem kellett magam, hogy még csak 13 éves és senki nem tanította meg, hogy állja meg a helyét a társadalomban.
A könyv nyelvezete fájdalmasan szép volt, de belegebednék, ha csak ilyen kacifántosan megfogalmazott mondatokkal kéne minden nap a fejemben élni. Vagy azon töprengeni, merre kell tekerni a nyelvem smacizás közben. Szép könyv, szomorú történet, de legalább reális. A való életben sem jön el mindenkinek a boldog befejezés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése