Azt hiszem a Jane Eyre után túl nagy elvárásaim voltak. Maga a könyv nyelvezete már elég elütő volt. A leírások hosszabbak voltak, nagyon sok belső monológ van benne, rengeteg mitológiai utalással. Kicsit zavartak a több sornyi francia szövegek is, amik azt tekintve, hogy Franciaországban játszódik, érthető is, de na. Megszakította az olvasást, az, hogy folyton a lap alját kellett bújnom a fordításért.
A történet és a szereplők. Na itt volt a nagy gondom. Távolról sem helytálló akciódúsnak nevezni a regényt. Ezzel nem volt problémám, biztos lélektani lesz inkább, mint az Üvöltő szelek (ami azért eseménydús is egyben). De nem. Nincs benne semmi jellemfejlődés, de nem csak hogy az hiányzik, hanem maguk a jellemek is. Szinte mindenki defektes. Azt hiszem még soha egy hősnőt nem utáltam annyira, mint Lucy-t. Álszent, gőgös, folyton sajnáltatja magát. Mindenféle nyomorú sorsról ír, amik ki se derülnek. Mármint az, hogyan lesz árva és kisemmizett. (Nem tehetek róla, de párhuzamba vontam Jane-nel, akinek rosszabb sors jutott, de nem merült ilyen önsajnálatba).
Kesereg, hogy magányos, de akárki közelít felé, azzal tartja a távolságot. El is küldi őket, de mégis maga mellett tartja őket, hogy legyen kivel zsörtölődni. Szörnyen előítéletes: aki szegényebb nála, az butább, aki gazdagabb, az elkényeztetett és öntelt. Másrészt volt egy jelenet a könyvben, amin külön felháborodtam. Amikor Polly papája felkéri, hogy legyen társalkodónő náluk, teljesen felháborodott, hogy inkább megy más után takarítani, de nem fog másodhegedűs lenni valaki mellett, szó szerint: nem lesz más ékszer foglalata.
A könyv közel kétharmadában nem történt semmi. Apró-cseprő kis intézeti pletykák, monológok, hogy milyen magányos, megkeseredett vénlány. Aztán a színre lép Graham és Polly. Sokkal inkább az ő történetüknek érzem a könyvet, mintsem Lucy-énak. Olyan kedvesek. Polly nagyon különös és összetett személyiség, kár, hogy nem bontakozott ki jobban. Aztán egyszercsak hopp! zanzásítva elregéli az írónő, hogy kivel mi történik. (Megjegyzem, Pollyék életét nem nevezném áldásosnak, hiszen meghalt egy gyerekük. Kicsit érzéketlen volt a leírás, hogy születtek újak, egészségesek) Hirtelen kiderül, hogy szerelmes Paul úrba, abba a morcos tanárba, aki a könyv egészében gyötörte, hol kedves volt vele, hol megalázta, patkányokkal teli padlásra zárva. Igaz, szerelmes volt Graham-be is, de azt elfojtotta, mert nem voltak egy szinten, illetve a férfi testvérként, barátként tekintett rá. Szóval Paul úr. Szerintem ennek a vonzódásnak nincsen semmi alapja. Nincs kibontakozás a kapcsolatban. Gyakorlatilag a szerelemvallás után Paul úr elmegy 3 évre. És a külön töltött 3 év Lucy életének a legboldogabb időszaka? Ez szerelem? Hogy a másik nélkül vagyunk boldogak? Persze megnyitotta végre a magániskoláját. Nekem furcsa, hogy a többi szereplőnek évekig végigvezette a történetét, de a sajátjáról nem mondott semmit. Már tudja, mikor tér vissza Paul úr. Mintha hiányozna a történet vége. Nem érzem kereknek, befejezettnek, a szereplők egymáshoz való viszonya, a jellemük... Valahogy nem áll össze. Nem érzem valósnak. Semmi olyan nincs a könyvben, ai nem történhetett volna meg a valóságban, mégse hiszem el, hogy az igazi emberek így viselkednének hasonló helyzetben. Csak egy példa: tegye fel a kezét, aki nyugodtan tűrné, hogy napi rendszerességgel feltúrják a személyes holmiját?
A történet és a szereplők. Na itt volt a nagy gondom. Távolról sem helytálló akciódúsnak nevezni a regényt. Ezzel nem volt problémám, biztos lélektani lesz inkább, mint az Üvöltő szelek (ami azért eseménydús is egyben). De nem. Nincs benne semmi jellemfejlődés, de nem csak hogy az hiányzik, hanem maguk a jellemek is. Szinte mindenki defektes. Azt hiszem még soha egy hősnőt nem utáltam annyira, mint Lucy-t. Álszent, gőgös, folyton sajnáltatja magát. Mindenféle nyomorú sorsról ír, amik ki se derülnek. Mármint az, hogyan lesz árva és kisemmizett. (Nem tehetek róla, de párhuzamba vontam Jane-nel, akinek rosszabb sors jutott, de nem merült ilyen önsajnálatba).
Kesereg, hogy magányos, de akárki közelít felé, azzal tartja a távolságot. El is küldi őket, de mégis maga mellett tartja őket, hogy legyen kivel zsörtölődni. Szörnyen előítéletes: aki szegényebb nála, az butább, aki gazdagabb, az elkényeztetett és öntelt. Másrészt volt egy jelenet a könyvben, amin külön felháborodtam. Amikor Polly papája felkéri, hogy legyen társalkodónő náluk, teljesen felháborodott, hogy inkább megy más után takarítani, de nem fog másodhegedűs lenni valaki mellett, szó szerint: nem lesz más ékszer foglalata.
A könyv közel kétharmadában nem történt semmi. Apró-cseprő kis intézeti pletykák, monológok, hogy milyen magányos, megkeseredett vénlány. Aztán a színre lép Graham és Polly. Sokkal inkább az ő történetüknek érzem a könyvet, mintsem Lucy-énak. Olyan kedvesek. Polly nagyon különös és összetett személyiség, kár, hogy nem bontakozott ki jobban. Aztán egyszercsak hopp! zanzásítva elregéli az írónő, hogy kivel mi történik. (Megjegyzem, Pollyék életét nem nevezném áldásosnak, hiszen meghalt egy gyerekük. Kicsit érzéketlen volt a leírás, hogy születtek újak, egészségesek) Hirtelen kiderül, hogy szerelmes Paul úrba, abba a morcos tanárba, aki a könyv egészében gyötörte, hol kedves volt vele, hol megalázta, patkányokkal teli padlásra zárva. Igaz, szerelmes volt Graham-be is, de azt elfojtotta, mert nem voltak egy szinten, illetve a férfi testvérként, barátként tekintett rá. Szóval Paul úr. Szerintem ennek a vonzódásnak nincsen semmi alapja. Nincs kibontakozás a kapcsolatban. Gyakorlatilag a szerelemvallás után Paul úr elmegy 3 évre. És a külön töltött 3 év Lucy életének a legboldogabb időszaka? Ez szerelem? Hogy a másik nélkül vagyunk boldogak? Persze megnyitotta végre a magániskoláját. Nekem furcsa, hogy a többi szereplőnek évekig végigvezette a történetét, de a sajátjáról nem mondott semmit. Már tudja, mikor tér vissza Paul úr. Mintha hiányozna a történet vége. Nem érzem kereknek, befejezettnek, a szereplők egymáshoz való viszonya, a jellemük... Valahogy nem áll össze. Nem érzem valósnak. Semmi olyan nincs a könyvben, ai nem történhetett volna meg a valóságban, mégse hiszem el, hogy az igazi emberek így viselkednének hasonló helyzetben. Csak egy példa: tegye fel a kezét, aki nyugodtan tűrné, hogy napi rendszerességgel feltúrják a személyes holmiját?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése