Be kell, hogy valljam, ezt a könyvet nagyrészt a borító alapján választottam. Persze a téma is tetszett, hiszen egész kicsi korom óta vonzódom a természetfeletti témához, mégis… ennyire szép könyvet ritkán látni mostanában. A történet elején aztán félni kezdtem, hogy mégis mellélőttem. Charlotte iszonyú idegesítő, ahogy az önsajnálatban lubickol. Az is igaz, hogy visszagondolva én se lehettem jobb tinédzser, de akkor is… Elég fura, hogy miután igen röhejesen, de távozik az élők sorából, csak azon kesereg, hogy így hogy tud elmenni a bálba. Azért egy normális embernek, még ha tini is, csak eszébe jutna a családja. Röviden: Charlotte láthatatlan volt a gimiben, de a nyári szünet alatt kikupálta magát, hogy az első tanítási napon megfulladjon egy cigányútra jutott gumimacitól. Ezután szellemalakban kísért a suliban, kukkolja plátói szerelmét, Dament, annak méhkirálynő barátnőjét, Petulát, és annak goth húgát, Scarlett-et. és más szellemtinikkel búslakodik.
Ami viszont tetszett a könyvben, a humor. Amikor követi Dament és kis híján végig asszisztálja ahogy Petulával lepedőakrobatikázik, majd rátör Scarlettre, én majdnem lefordultam az ágyról a röhögéstől. És ez csak az első igazán jó poén volt. Ami még nagy-nagy pirospont az írónőtől, az Scarlett személye (akit sokkal inkább éreztem főszereplőnek, de én részrehajló vagyok). Végre egy olyan történet, ahol a lázadó ifjúságnak a rocker/goth/metál stb lét nem csak külsőség, amit szépen levedlenek, ha már eltűntek a lelki bajaik. Negatívumként csak azt említeném meg, hogy nincsen kidolgozva a háttér és a mellékszereplők. Sorra tűnnek fel az új holttársak nevei, de úgy, mintha nekem már tudnom kéne, hogy ők kik és miben haltak meg. Ha már szerepeltek, szerettem volna, ha több szerepük van. Furcsának találtam azt is, hogy egyedül Charlotte jellemfejlődése az oka, hogy továbbmehetett a csapat, noha csak pár hete volt halott. De mindent egybevetve remek kis könyv, tiniknek és gyereklelkű felnőtteknek (én) jó szórakozás.
Alighogy befejeztem az elsőt, neki is álltam a második kötetnek. Valahogy más hangulata volt az egésznek, nem jobb vagy rosszabb, csak valahogy… más. Nem értem, miért kell ezt a szerencsétlen lányt folyton próbára tenni, miért mindig rajta múlik mindenki sorsa. Úgy megsajnáltam szegényt, amikor őt senki nem várta a túlvilágon, pedig még Coco Chanelt is odarángatták egy dinka divatbolondnak. Kicsit jobban megértettem a mostani magányát, hiszen a tényleges barátai hanyagolták. Persze jó indok volt nekik az új halott, Maddyre kenni az egészet (akit az elejétől utáltam), de azért tényleg sárosak voltak. A könyv végén ez a detektív gondolatmenet, amit Charlotte előadott nekem kicsit sántított, úgy tűnt, mintha csak jobb színben akarná feltüntetni a korábbi bizonytalanságát és viselkedését. Ennyire szerintem nem furfangos a csaj. Legjobban Virginia tetszett a könyvben és élet és halál között megrekedt kislány, nagyon eredeti és jópofa karakter, igazán kár volt érte. Mondjuk azt nem hiszem, hogy egy 11 éves gyerek az életben is ilyen bölcs és érett, de azért jó volt olvasni. Ami viszont kezd kicsit idegesíteni, a sok idióta halálnem. Mintha csak Darwin-díjasok gyülekezete lenne. Ezt a szoliban pirulást a Végső állomásból szedték? Utána kell néznem, melyik volt előbb. Ez a kiválasztott dolog is zavar, hogy csak egy személynek kell „megvilágosodnia”, a többiek nem fejlődnek semmit, mégis kollektív felemelkedés van. Persze nem az én korosztályomnak készült könyv, hanem a 10-13 évvel fiatalabbaknak, akik talán megértenek belőle annyi erkölcsi tanulságot, hogy nem éri meg felszínesnek és másokat majmolónak lenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése