Amikor Bleeding Bride jelezte molyon, hogy Magyarországon elérhetővé válik a könyve, egyből, lelkesen jelentkeztem, hogy ez nekem kell. Igazából fogalmam sem volt, miről szólt, de kellett. Nagyon. Aztán szokás szerint tologattam, mostanában nem nagyon volt kedvem olvasni, és ciki, de a könyvek beszerzése jobban felizgat, mint az olvasásuk (majdnem). December végén elkezdtem végül, és bevallom hősiesen, csak ma reggel fejeztem be, félre kellett raknom ötven oldal után egy egész hónapra. Nem mondom, hogy legszívesebben a fagyasztóba dugtam volna, mint Joey a Jóbarátokból a Cujo-t és a Kisasszonyokat, de majdnem.
Nem szépítem, először a könyv stílusával volt bajom. Egy-egy szép kifejezésen elmerengek, de alapvetően nem az a fajta vagyok, akit a hogyan fog meg. nekem a történet kell, hogy bejöjjön, az elmesélés módjára nincsen túlságosan kifinomult igényem. Nem mintha a szarul elmesélt könyveket szeretném, csak mert alapvetően jó lenne a története, de nem vágyom magasröptű körítésre. Ehhez képest a Fivérek szövege olyan, mintha nem szavakból, hanem képekből, illatokból és hangokból állnának össze a mondatok. Nehéz elmondani ezt olyannak, aki nem olvasta, mintha egy vak embernek mondanánk el, milyen a szivárvány, vagy mintha egy szürrealista képet szeretnénk elmesélni. Túlságosan költői, túl lírai volt, a mondatokat túl díszesnek gondoltam, hosszúaknak. Mintha a mondatokat nem tartaná egyben semmi. Aztán egyszer csak elkapott a hangulat.
A történetet a fivérek szemszögéből látjuk. De nem elmesélik, csak megélik, vissza-vissza gondolnak a dolgokra, hol így emlékeznek, hol úgy, ahogy az igazán régi emlékekkel szokás, úgy változnak. Néha szebbnek látjuk őket, néha csúnyábbnak, néha olyannak, mintha nem is velünk, mintha mással történt volna.
Kicsit olyan a könyv, mintha egy kaleidoszkópot néznénk: van a nagy egész, apró szilánkokra hasadva, és noha látjuk minden kicsi részét, mégis mindig változik az egész. Ugrunk az időben, ugrálunk a két testvér között, a valóság és az álmok, rémálmok között.
Maga a történet olyan, hogy tudjuk, megtörténhet akárkivel, a szomszédban, megtörtént régen, és mással is meg fog a jövőben, és mégis, nem akarjuk elhinni, hogy ilyen van. Két testvér, egy félelemben élő anya, egy erőszakos apa. Tudjuk, milyen nehéz túlélni, kiszakadni a múlt mocskából, de azt nem, hány csapást tud egy ember elviselni, mielőtt belerokkanna. Van az a mondás, hogy Isten senkire sem rak több terhet, mint amennyit el tud vinni a hátán. Ezt mindig baromságnak tartottam, ami azt illeti.Aztán vannak azok a dolgok, amiket senkinek nem lenne szabad megtapasztalnia. A fivérekre csőstül jött a baj.
Nézőpont kérdése, hogy jó, vagy rossz dolog, de a könyv nem egyértelmű, korántsem. Mint azok a történetek, amiknek alternatív befejezései vannak. Melyik a történet igazi vége? Az, amit leírva látok, amit a fivérek gondolnak, vagy amit én gondolok? Az én fejemben lesz egész a történet, vagy ott az a fránya befejezés, csak meg kell találni elbújva a sorok között? Persze kicsit ez is olyan, mint a versek irodalomórán, amiket addig elemeztek, amíg teljesen elforgácsolódtak. Elveszik a zamata, ha sokat agyalunk rajta, hagyni kell leülepedni.
Alig hittem el, hogy ez a történetecske, amit hetekig nyüstölgettem, ami képes úgy, de úgy megfeküdni az ember gyomrát, alig 120 oldal. Tömör. Nehéz. Szívfacsaró. Nem való mindenkinek, nem is tömegeknek készült. Kell hozzá érettség, egy bizonyos kor vagy tapasztalat, rálátás a világra, hogy igazán megértsük, és persze sok empátia.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése