2015. február 11., szerda

Sarah MacLean: A hódítás tíz szabálya

Ez a könyv nagyon kedves nekem, főként mert váratlan meglepetéscsomagban kaptam egy kedves molybarátnőmtől, Odíliától. A munkahelyemen megnézegette a főnök a csomagot, és mert baromi kíváncsi, ki is faggatott, miért kaptam egy idegentől ajándékot. Mégis mit csináltam, hogy egy ember, akivel még soha nem találkoztam, ajándékot küld nekem. Vannak emberek, akik nem is érthetik meg. 
Az előző részben megismert szívdöglesztő iker, Nick menekülni kényszerül Londonból, mert egy női magazin kikiáltotta a legjobb partinak, ezért minden hajadon, kicsapongani vágyó asszonyka, kalandra éhes csitri őt üldözi. Ehhez pedig segítséget is kapnak, egy tíz pontból álló haditervet a kiszemelt úriember elejtéséhez.
Lady Isabel vidéki nemes, nem mer kilépni a fényre az apja botrányai miatt, igyekszik fenntartani a házat és nevelni 10 éves öccsét. Emellett menedéket tart fenn bántalmazott, bajba jutott, menekülő nőknek. Isabel igazi kis feminista, bármit megcsinál, amit hölgynek nem illik, ha kell kalapácsot ragad. Egyszerre bizonytalan, erős és határozott, kedves és makacs. Az a fajta, aki nem dől be az első szép szónak, de nem megrögzött vénkisasszony. Egyszóval izgalmas személyiség.
Ahogy összetalálkoznak ők ketten, leszakad az ég és napokra összezárva maradnak az udvarházban. Ez nagyon tetszett, szeretem, amikor a szereplők be vannak zárva, a rémtörténeteknél is ez a kedvenc típusom. Persze itt nem kezdenek el hullani az emberek.
Az egyedüli problémám talán az események tempójával van. A történet kevesebb, mint egy hét alatt játszódik. Egy hét alatt jut el az összetört, hőskomplexusos férfi a hősszerelmes állapotba, és lesz a magányos, határozott elképzelésű és életcélú nő pihegő menyasszony. Persze a kényszerű összezártság miatt sok közös jelenetük van, és mivel Isabel évekig élt az ingerszegény környezetben, élénkebben reagál mindenre, mégis talán jó lett volna kicsit több időt adni. Nem hiszem, hogy két ember olyan múlttal, amilyen nekik van, ilyen hamar eljutnak a szerelemig. Mindez azért olyan szépen le van vezetve, hogy nem igazán tudok haragudni miatta, és még jó is kicsit, hogy itt nem dacoskodnak hosszú oldalakon át, hogy én ugyan nem szeretem. Á, nem. Na jó, kicsit.
Isabel és az előző kötetből Callie kicsit hasonlítanak, mindketten tudnak nemet mondani, ha azt hiszik, nem a másik teljes szívét kapják meg. Ez nagyon szimpatikus, bár az ő idejükben a konfrontálódás után botorság visszakozni. Szerettem volna, ha Nick múltja kicsit sötétebb, ha nagyobb vívódás után ismeri be az érzéseit. Viszont nagyon szerettem, hogy szemüveges, hogy művelt, és pajkosan kétértelmű, amikor Isabel-lel beszél. 
A vége kicsikét összecsapott volt, nagyobb lelkizést vártam volna, igazibb bocsánatkérést. A epilógus is olyan kis habosbabos lett, ami kár, mert megjelentek olyan társadalmi problémák a történetben, amiket érdekes lett volna legalább érintőlegesen végigvinni: házasság már rasszhoz, valláshoz tartozóval, hajadonként megesett nemeskisasszony, titkos házasság egy botrányhős lányával, férfiszerepbe bújt nők. Lett volna még kiaknázásra váró szál, de az lehet már sok lett volna egy ízig-vérig romantikus történetbe.
A mellékszereplőket kedveltem, a 10 éves kis grófocska, ahogy próbál felnőttként viselkedni, kakas lenni a tyúkólban, miközben ha meglát egy kekszet, máris csíntalan kisfiúvá változik, valami elképesztően aranyos. A kedvenc részem az volt, amikor a maga 10 éves bölcsességével és komolyságával próbál udvarlási tanácsot adni: mondd azt, hogy nem ronda, a lányok szeretik a bókokat.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése