Beate Teresa Hanika: Soha senkinek

Utazókönyv formájában tettem szert erre a könyvecskére, ezúton is köszönöm Odíliának. Hónapokig ücsörögtem rajta. Akármilyen vékonyka, vannak történetek, amik megfekszik a gyomrot. Előre tudtam, hogy borzasztóan kiakadok majd rajta. Furcsa módon valamiért jobban felzaklatnak a könyvekben olvasott történetek, mint amik a valóságban is megtörténtek. Ez a könyv azonban nem fikció. Sok gyermek esik családon belüli erőszak, nemi erőszak áldozatául. Közülük nem mindenki olyan szerencsés, mint Malvina. Ő túlélte. 

Malvina családja enyhén szólva diszfunkcionális. Az anyja egész nap az elsötétített szobában szenved, állítólag migrénja van. Az apja tanár, a diákjai utálják, erőszakos. Otthon is állandóan üvölt, bár tettlegességig nem merészkedik. Csak a diákjait veri olykor. A bátyja tutyimutyi alak, egyetemista, aki nagyon felnőttnek hiszi magát. A nővére kamasz, csak a sminkre és a fiúkra tud gondolni. Malvina egyedül van. Nincs senki, aki megkérdezné, hogy telt a napja, aki beszélget vele. Egyedül a barátnője, Lizzy van neki, és egy elhagyott villa, amit a titkos erődjüknek tekint.

Aztán egy napon, amikor ebédet visz a nagyapjának, évek óta először egyedül marad vele, és az öreg megcsókolja. Ezután ragaszkodik hozzá, hogy minden nap a lány vigye neki az ebédet. A kis Malvinkája. A kedvenc unokája. A lány megpróbál segítséget kérni, elmondja a szüleinek, a testvéreinek. Mindenki ledermed. Nem, nagypapa nem úgy gondolta. Malvina csak figyelmet akar. Túl gyorsan, túl hevesen tiltakoznak. Már akkor is sejtettem, hogy ha nem is mindenki, a szülők mindent tudnak.

Malvina így minden nap elmegy a nagypapához. Néha elkíséri az ellenséges fiúbanda vezére, Zakó. Néha beugrik a szomszédhoz, Bitschek nénihez. Lassan rájön, alig emlékszik valamire a gyerekkorából. Van néhány szép emléke, de nem tudja őket elhelyezni, nincs őket mihez kötni. Ahogy a nagyapja egyre erőszakosabb lesz, úgy oszlik fel lassan a köd az elfojtott emlékeiről, és rájön, sokkal régebbre nyúlik vissza minden. Sokkal többször használták ki, azok is elárulták, akikben feltétel nélkül megbízott.

A könyv stílusa elég egyedi. Félúton van a napló és az emlékezés között. nincsenek jelölve a párbeszédek, mintha Malvina egyfajta kábultságban mesélné el a történetét. Amikor túlságosan fájna valamiről beszélni, elővesz egy régi, kedves emléket. Nem mond ki igazán semmit. A könyv legvégéig elfojtja a vele történteket. Nagyapa megcsókolt. Nagyapa hozzám nyúlt. Nagyapával kellett fürdenem és meg kellett fognom. Mindenki tudja, nem csak ennyi történt. De többet, nyíltabban nem tud mondani. Rájön, hogy nem hallgathat. Akkor sem, ha a nagypapa szerint ez rendben van, ha az apja szerint rendben van, ha az anyja szerint ez csak a szeretet fura megnyilvánulása. ha ez mások szemében mocskos dolog, hogy Malvina is mocskos. Megtanul kiáltani. 

Csakhogy a könyvben nem kiállt. Nem tart odáig a történet. Nem mer szólni. Elmondja Bitschek néninek és Lizzynek. De az egésznek véletlenül szakad vége. A nagyapa rosszul lesz. Mire kiérnek a szülők, a jóságos Bitschek néni a kezébe veszi a dolgokat. Nincs felelősségre vonás. A nagyapának falazó szülők nem kapják meg a magukét. Nincs megbűnhődő gonosz, aki elnyeri méltó büntetését. A szülők lelépnek, nem bírják a szégyent. Ez mit is jelent? Elköltöznek? Kidobják a 14 éves lányukat? Anne, Malvina testvére mellette marad. Két kamasz a nagyvilágban, nagypapi kórházban? Mi lesz ezután? Malvina mer szólni a rendőrségen? Mi lesz vele ezután? Hova kerül? Annyira befejezetlen. Nem kapok feloldást a végén, csak a düh marad. Amikor befejeztem a könyvet, beszélgettem erről Odíliával. Hogy mennyire utáltam a családját. A nagymamát, mert aktívan segédkezett a férjének, a nagypapát, mert egy aljas disznó volt. Az apukát, mert biztosra veszem, hogy tudta, mit művel az apja, mégis nap mint nap elküldte hozzá a lányát. Gyűlöltem az anyukát, mert meg se próbált kiállni a gyerekei mellett, kényelmesebb volt egész nap játszani a haldoklót.

A környezet, amiben játszódik a könyv, nekem nagyon idegen. Valamilyen kisvárosban, esetleg faluban tudom elképzelni. A gyerekek egész nap szabadon, mennek, amerre akarnak. Tizenévesek, mégis egész nap bicajoznak keresztül-kasul, egyáltalán nem is züllenek. Gyerekkoromban biciklivel nem hajthattam ki az utcánkból. A 15 éves fiús osztálytársaim mind csajozni, bulizni akartak már, sőt egyebet (tudom, hogy az előző posztban arról keseregtem, a katolikus suliban semmi buli nem volt, de a 15 éves fiúk azért tudjuk, milyenek). Akár idilli is lehetne, a szabadságot és első szerelmet megtapasztalható boldog gyerekek az iskolai szünetben, ha lenne alattuk biztonsági háló. Ha biztonságban lennének, ha a szabadságuk választás lenne, nem pedig menekülés.