Mostanában elgondolkodtam, miért szeretem majd' harminc évesen a kamaszokról szóló ifjúsági romantikusokat. Még akkor is, amikor fogom a fejem, milyen hülyék, mennyire másképp csinálnák mindent, és bezzeg az én időmben ilyen nem volt. Aztán rájöttem, hogy volt, csak az én életemből ezek a részek mind kimaradtak. Nem volt kamaszkori fiúzás, leginkább csak az alig titkolt epekedés és szerelmi bánat maradt. Buliba nem mehettem, és úgy egyáltalán, hacsak nem szuper vagány és elszánt valaki, a katolikus iskola nem hagy sok teret a szórakozásra. Nem olyanra, amilyet egy kamasz szeretne. Ennyit a pszichológiai analízisemről. Stephanie Perkins könyvei jók, ezt belátja az is, aki először, az is, aki másodjára éli át a "legszebb éveit".
Lola 16-17 éves (nem vagyok egészen biztos benne, az életkor és a visszautalások ideje picit üti egymást), most megy 11.-be. szerinte az élet túl rövid ahhoz, hogy unalmas legyen, ezért minden nap más jelmezt és parókát vesz fel. Ezt a könyv végéig sem bírtam megkedvelni, mert a bohém és egyedi öltözködés egy dolog, az meg egy másik, hogy minden nap vásári majomnak öltözik. De ez nem hóbort nála, egész kicsi korától ilyen. Nem jelmezbe bújik, hanem minden nap másik érzését, a személyiségének más oldalát mutatja. A jelmezeitől érzi magát önmagának.
A maga csendes módján lázadozik a szülei szigora ellen, puffog és nyafog, hogy a szülei nem kedvelik az évekkel idősebb rockzenész barátját. 16 évesen én is belezúgtam idősebb srácokba, idealizáltam a "mi lenne, ha" lehetőségeket, de be kell látni, hogy 16 évesen sok a nyolc év korkülönbség. Akkor is, ha Lola igyekszik felnőni, szexel, azért sok dolog van, amit nem tehet meg. Nekem Max egyébként szimpatikus volt, szerintem túlságosan elítélik a könyvben.
Lolának van egy nagy titka, a viszonzatlan szerelme a szomszéd srác iránt. A fiú két éve költözött el a családjával, hogy támogassák a műkorcsolyázó lányuk karrierjét. Amikor visszaköltöznek, Lolában felélednek a régi érzések. Innentől volt egy erős deja vu érzésem. Mintha az Anna és a francia csók inverz változatát olvasnám. Adott a nagybetűs szerelem, csakhogy az egyikük foglalt.
Bár mondhatnám, hogy Lola sokat tipródik a helyzeten és a helyes döntésen. Egy ponton túl az volt az érzésem, csak azért akar kitartani Max mellett, hogy bebizonyítsa a szüleinek, ő megmondta, ez igazi szerelem, az a nyolc év semmiség, és Max rendes srác. Nem helyesen viselkedett, nem a helyes döntéseket hozta.Az egyik apukája jól mondta neki, amikor borult a bili: ez volt a leghelytelenebb dolog: hogy mindkét srácot az orránál fogva vezette.
Cricket helyes fiú: kicsit bizonytalan, kicsit túl kedves, megértő, segítőkész. Túl jólelkű, képes magára venni a családjában száz éve történt igazságtalanságokat is. Nagyon hűséges. Valljuk be, kinek lenne kedve megértően, megbocsátva végignézni, ahogy a vele kokettáló szerelme más ágyába ugrál?
Kicsikét szigorú vagyok. A mai tinik körében nem kirívó, nem is erkölcstelen a történet. Csak egy tanácstalan félig kislány, félig nagylány, aki nem tudja, mihez kezdjen. Felnőni ép családban sem könnyű. Azért szerettem Lolát is.
Ahogy bevallja magának a Cricket iránti érzéseit, úgy látja egyre rosszabb fényben a barátját. Nem akar az ő barátaival lógni. Féltékeny. Nem kéri ki a döntései előtt a véleményét. Unja a kötelező családi raportokat, ahogy mondja, csak elviseli őket. Ha felnőtt szemmel nézzük, egy huszonéves srác kevés dolgot tud kezdeni az ellenséges modorú, 16 éves barátnőkkel. Féltékeny, mert a barátnője állandóan hazudik neki, titkolózik. A fiúk se hülyék, feltűnik nekik, a sírós hiszti pedig sosem megoldás, sőt, még gyanúsabbá teszi a helyzetet. Nem kéri ki a döntéseit, de miért is kellene engedélyt kérni egy 16 évestől, ha le akarja cserélni a kocsiját? Aki zenésszel kezd, ne legyen mérges, ha az turnézni indul. Azért meg nem lehet senkit hibáztatni, ha nem szereti a heti rendszerességgel beiktatott inkvizíciós kihallgatásokat. Én sokkal ritkábban járok az anyósék felé, mégse várom soha örvendve. Egy kapcsolatban a másik családjával igenis van, hogy elviselhető dolgok vannak, nem örömteliek. És ha szeretjük a párunkat, az akkor sem lesz jobb, csak valami, amin túl kell esni.
A Max-szel való kapcsolatában éreztem Lolán, hogy érzelmileg még túl fiatal, hogy nem a megfelelő ember mellett van. Cricket mellett önmagát adta, Max mellett a felnőtt Lolát. Amikor pedofíliával vádolja a srácot, hogy csak a korába szerelmes, komolyan meg tudtam volna pofozni.
Amit imádtam a könyvben, Anna és Étienne megjelenése. Visszaköltöztek Amerikába, itt járnak egyetemre. Anna Lolával dolgozik egy moziban, Étienne Cricket kolesztársa az egyetemen. Cukik, szerelmesek, de a legfontosabb feladatuk, hogy a kellő helyeken felrázzák Lolát. Megmutassák neki, milyenek kellene lennie a boldog kapcsolatnak. Milyen lehetne az igazival.
Van azonban valami, amit mindenképp Lola javára írok, amivel igazán megszerettette magát. Hagy időt a két fiú között. Időt szán arra, hogy lezárja és letisztázza a dolgokat. Bármennyire szeretné, végre nem ösztönből és dacból cselekszik. Ahogy ő mondja, össze kell újra raknia magát, hogy adni is tudjon.
Az Anna és a francia csókot jobban szerettem, de talán ez kicsit valóságosabb volt. Kicsit élethűbb, kevésbé tökéletes. A mellékszereplőket kedveltem, Lola apukáit is bírtam. Jó lett volna, ha Lola anyjával kicsit lezártabb a történet, de talán majd a következő részben visszaköszönnek ők is mellékszereplőként.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése