Valóságtól elrugaszkodott valóság. Elsőre ez jut eszembe a könyvvel kapcsolatban. Valóságos, mert annyira emberiek a szereplők, bármelyikünk lehetne Annie, lakhatna a szomszédban, Duncan lehetne bárki akivel egy busszal utazunk. És valóságtól elrugaszkodott is, mert még a megcsömörlött rocksztárok sem igen szoktak szerintem a rajongókkal vegyülni. Ez a könyv mégis fájóan valós képet mutat az életről. Tele van elvesztett idővel, elvesztett lehetőségekkel, fájdalommal, félreismeréssel, csökönyösséggel, szemellenzőséggel, és bátorsággal is. Néhány összefonódó élet pár hetébe kapunk bepillantást, de aki boldog befejezést, vagy igazi feloldást vár, keressen másik könyvet. Nem tudok úgy írni a könyvről, hogy nem lövöm le a poénokat a végéről, akit ez zavar, ne olvassa tovább.
Annie és Duncan Angliában él, közelítenek a negyvenhez, együtt élnek már 15 éve. Nem szerelemből, csak valami unalmas sorszszerűségből. Együtt, két értelmiségi, egyedülálló ember, hasonló érdeklődéssel, akik jobb híján egymással maradnak, jóformán idegenként. Annie kezdi érezni, hogy valami hiányzik az életéből. Kalandra, szerelemre, de leginkább egy gyerekre vágyik, csak épp nem mer tenni érte semmit. Duncan unalmas tanár, akinek egyetlen szenvedélye egy 20 éve visszavonult rockzenész munkásságának életben tartása. Fanatikusan keresi a zenéjének a mélyebb rétegeit, bejárja a Tucker Crowe életútját, miközben elfelejti élni a saját életét.
Aztán beüt a krach. Kiadják Tucker Crowe utolsó lemezének a nyers, demó változatát, ami katalizátorként felpezsdíti mindenki életét. Duncan rajong érte, a dalokban a tiszta, nyers művészetet látja, míg Annie csak annak a bizonyítékát, hogy mekkora munka kellett hozzá, hogy abból a néhány hangból, pár sor szövegből megszülessen a későbbi zseniális album. Mivel nem tudják megbeszélni a dolgokat, sőt, kisiskolás dacháborút indítanak egymás ellen, az interneten próbálják hangoztatni az igazukat Duncan rajongói oldalán. Csak arra nem számít senki, hogy a rejtélyesen eltűnt zenész néha-néha rákeres a nevére, és felveszi Annie-vel a kapcsolatot. Kettőjük között kialakul valami furcsa, plátói, intellektuális vonzódás.
Tucker tehetséges zenész volt, de nem zseni. Saját maga is elismeri, hogy azzal tette a legjobbat a karrierjével, hogy abbahagyta a zenélést. Mítosz lett belőle, egy kisebbfajta legenda, ami mindenkinek csalódást okozna, ha ismernék. Tucker ugyanis egy igazi csődtömeg. Egymás után rontja el a kapcsolatait. Sosincs ereje szakítani, megvárja, amíg kiteszik a szűrét, ő pedig harc nélkül otthagy mindent. A legutóbbi kapcsolatáért sem tesz semmit, de legalább az utolsó gyerekét szereti. Tudja maga is, hogy szörnyű, hogy csak némi jóindulatot érez a gyerekei iránt, de nem ismeri őket ahhoz, hogy szeresse is őket. Nem meri megismerni őket, mert fél, hogy akkor más is meglátja, mennyire gyenge ember. De, ahogy mondja, a gyerek az egyetlen lehetőség, hogy akkor is jobbá tegyen valamit, hagyjon maga után valami jót, ha már minden mást elcseszett az életben, és már nem tud maga után semmit felmutatni.
Ezek a levelezések adják meg Annie-nek az erőt, hogy változtatni merjen. Megkönnyebbül, amikor Duncan viszonyt kezd mással, a férfi pedig őszintén megrémül, hogy hagyják elmenni. A történet haladásával egyedül Annie mer változtatni a sorsán. Végül mind a hárman összejönnek kicsit, találkoznak, Annie azt hiszi szerelmes, de mindenki tudja, hogy egyik kapcsolatnak sincs reménye a boldog befejezésre. Duncan megmarad annak a fura különcnek, aki volt, Tucker ugyanúgy tartja az érzelmi távolságot, de már nem zárkózik el a világtól, bár a rajongói szerint a veteményeskertről írt dalok lerombolják a nimbuszát. Annie pedig... végre őszinte tud lenni önmagával szemben. Nem tudjuk meg a végén, hogy megkapta-e a gyermeket, akire vágyott, de legalább megbékélt magával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése